Váci Polgár, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám
AJÁNDÉK FALINAPTÁR! A HARMADIK ÉVEZRED ELSŐ SZÁMA • ÁRA: 48 Ft VÁCI POLGÁR ^ 7. évfolyam 1.szám /1 A ^ A MILLENNIUMI ÉVBEN 2001. JANUÁR ) 2000 • ÉVEZRED KÖSZÖNTŐ • ÜDOl Kedves Olvasó! Elnézését kérem, hogy személyes emlékeim olvasásával veszem igénybe drága idejét, de az évszázad-évezred fordulóján eszembe jutnak a gyermekkoromban hallott „mesék” nagyanyámtól, dédanyámtól az 1900-1901-es századfordulóról. Egyszerű falusi keresztény magyar emberek voltak, s mint minden magyar megemlékeztek az első magyar király, Szent István megkoronázásának 900. évfordulójáról. Kérték a Szent István király tiszteletére szentelt templomukban a falu népével közösen a Jó Isten és a Szent Király segítségét a következő évszázadra. Hálát adtak az elmúlt évekért, évtizedekért. Mindezt a néhány évvel korábbi millenniumi ünnepségek, kiállítás élményeinek történetével együtt mondták el. Csodálkozva hallgattam, megjegyezve, de jó lett volna ott lenni, akkor élni. Ők mosolyogva mondták: megérheted a következő századfordulót, akkor biztosan még szebb lesz az ünneplés. És íme, több mint hét évtized után elérkezett! Az emberi élet végessége miatt egyikük sem érte meg, nem is érhette a XX-XXI. századfordulót, a második-harmadik évezredfordulót. Megérhettem, megvalósult a kívánságuk, bár a XX. század mindent megtett azért, hogy az első harmadában születettek ne nagyon érjék meg a végét. Megértem, megértük, mai magyarok, kibírtuk a XX. század megpróbáltatásait. Hazánk és a keresztény világ kettős ünnepe ez az ezredforduló. Menjünk el mi is, ki-ki a saját templomába, köszönje meg Istennek az eltelt időt, és kérjük segítségét a következő évezredre! Bizalommal forduljunk Szent István királyunkhoz, kérve égi támogatását, segítse megtartani hazánkat, magyarságunkat! Ezt az ezredfordulót nem előzhette meg honfoglalásunk millecentenáriumi világkiállítása, mely még szebbé, emlékezetesebbé tehette volna számunkra és ifjúságunk számára hazánk európaiságának és magyar, keresztény kultúrájának értékeit. Bízom benne, és kívánom, hogy mindenki - idős és fiatal - becsületes, őszinte, öntudatos magyar polgára lesz a több mint ezerszáz éves szeretett hazánknak. Őszinte szívvel kívánok a magam és írószerkesztő társaim nevében a harmadik évezred küszöbén minden kedves Olvasónak, városunk, hazánk és a világ minden becsületes polgárának békés, nagyon boldog, sikeres új esztendőt, kérve Isten áldását és Szent István támogatását, hogy ez meg is valósulhasson. Vác, 2001. január 1. Szalay István risztus születése előtt kétezer évvel Mezopotámiában egy gazdag, félnomád törzsnek a vezetőjét Isten megszólítja, s arra kéri, hogy egy új hazába költözzön, amelyet majd megmutat neki. Ábrahám engedelmeskedik, pedig ez a „költözés” óriási egzisztenciális bizonytalansággal járt együtt. Gyakorlatilag a nyugodt, biztonságos élet helyett egy izgalmas, de igen veszélyes kalandra vállalkozik Ábrahám. Ezzel a döntéssel kezdődött el az emberiség nagy Adventje, várakozás a megígért Szabadítóra. Isten egy népet választott ki magának, hogy felszítsa a szívükben a vágyakozást és a várakozást az Úr által megígért Üdvözítőre, akit már a paradicsomi bűnbeeséskor megígért. Évszázadok telnek el, s ez a várakozás nem szűnik meg. Vannak időszakok, amikor intenzívebb van, mikor szinte teljesen elhomályosul, de Isten mindig támasztott olyan személyeket, akik nem hagyták kialudni a várakozás pislákoló fáklyáját. Érdekes összehasonlítani a különböző népek időről alkotott felfogását. A görögök, s más keleti népek ciklikusan visszatérő események sorozatának tartják az időt. Ezzel szemben a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás fi harmadik évezred kapujában (vagyis, hogy Isten párbeszédet kezdett az emberrel) hallatlan újdonságot hordoz: az időt lineárisan képzeli el, ami azt jelenti, hogy a világ, az emberiség, az emberi történelem halad egy végső beteljesedés felé. Jézusnak, az Isten Fiának születését Szent Pál az „idő teljességébe” helyezi. Az idő igazán attól a ténytől „telt be”, hogy Isten a Megtestesüléssel belépett az emberi történelembe. Az örökkévalóság belépett az időbe. A keresztény hitben az időnek alapvető jelentősége van. A világ az idő dimenziójában lett megteremtve, ahogy fent láttuk, időben zajlik az üdvösség története, amely Ábrahám meghívásával indult el. Ennek a folyamatnak a csúcsa a Megtestesülés, vagyis az a szédítő örömhír, hogy Isten Fia emberré lett, eljött közénk, hogy bemutassa a mennyei Atya irgalmas és könyörülő arcát, s ezzel új reményt ébresszen minden emberben, különösen a szegényekben, az elesettekben, a társadalom peremén élőkben. Jézus Krisztusban az idő Isten dimenziója lesz, aki önmagában örökkévaló. Egyre gyakrabban hallunk mostanában a világvégéről mindenféle rémisztő jóslatokat. Ezt az Egyház soha nem teszi magáévá. Abban az értelemben, ahogy a közgondolkodásban jelen van, nem is beszélhetünk világvégéről, hanem az emberiség történelmének beteljesedéséről van itt szó, ami Isten kegyelmi tette, beavatkozása a dolgok menetébe. Az Egyház szilárdan vallja, hogy ez a világ nem a megsemmisülés, hanem a megújulás által fogja elérni végső célját. A Szentatya - amikor meghirdette a Jubileumi Szentévet - nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy mikor is kezdődik a harmadik évezred. 1999 karácsonyán kezdődött ez a szentév, és 2001. január 6-án, vízkeresztkor ér véget. Nagyon sokan próbálnak tanácsokat adni az emberiségnek, hogyan is kell élni majd az új évezredben. A Pápa nem tesz mást, mint aktualizálja az Evangélium tanítását a mi korunkra. A szentév jelmondata így hangzik: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsidókhoz írt levél 13,8). Valóban, a kereszténység egy olyan igazságot hirdet, ami nem elméleti, elvont valóság, hanem egy személy: Jézus Krisztus. Ő az, akiben az egész emberiség istenkeresése beteljesedett. Kiderül Jézus tanításából, hogy Isten előbb keres minket, mint mi őt. Számomra nagyon kedves a Szentatyának az a gondolata, hogy ami Betlehemben történt, nem a régmúlthoz kötött esemény, hanem szüntelen újdonság, hiszen őelőtte zajlik az egész emberi történelem. Akit szeretek, az mindig tud valami újat, valami meglepőt ajándékozni nekem. Ezért a keresztény ember alapvetően a remény embere. Nem azért, mert meg tudja valósítani önmagát, hanem azért, mert Krisztusra tekintve fel tudja mérni életének ajándék voltát, s képes mindig, minden helyzetben újrakezdeni. Jómagam azt kívánom minden jóakaratú embernek, hogy valóban ismerje fel azt, hogy az élet ajándék: saját életem is, a másik emberé is, de a teremtett világ minden élőlényének a létezése is Isten ajándékozó szeretetéről beszél. A hála az egyetlen hiteles, s igazán emberi válasz erre a csodára, merjük kimondani, köszönöm. Dr. Sánta János