Váci Polgár, 2005 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2005-01-01 / 1. szám

2004. JANUAR VÁCI ^POLGÁR 3 Mottó:Amíg Magyarország népe a zsebében kotorász, addig megüresedik a szíve a határon túliak iránt! ” Tőkés László K­irályhágómelléki református püspök / Levélféle külhoni magyarjainkhoz / Ezután már semmi nem lehet a régi. Sem a baráti ölelés elorzott mi­­földjeinken, sem a testvérvárosi kézfogás Vác-Ipolyság- Székelyud­varhelyen. Ezután semmi nem lehet a régi. A baráti együttlét, az utolsó falatot is velünk megosztó asztalaitoknál. A kaputokon zörgető, „magyari szálláskeresőn” megeső jó szívetekben. A virrasztó beszélgetésekben magyarság­vállalásról, összetartozásról, közös nemzeti létről. Közöttetek járva, Ti nem tapogattátok zsebeiteket, befogadó szívet adtatok. Szegénységetekben is vállaltatok. Ezután már semmi nem lehet a régi. S ha mégis? Az a Ti nagysá­gotokon múlhat, ahová mi, anyanemzeti magyarok nem hogy fölemel­kedni, de kapaszkodni sem tudunk. Üzenjük nektek itt az anyaföldön élő maroknyi magyar porlik, mint a szikla. S Ti odaát Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken, alázva, bántva, ütve, magyarságotokban mégis szilárdultok, mint a Kárpátok sziklái, hűségben magasodva. Mi, idehaza már nem vagyunk nép, sem nemzet. Mert ha nemzet- sorsfordító, történelmet írható időkben sem vagyunk képesek egyezésre jutni, már csak országlakók vagyunk. /Nemeskürty István tanár úr szavával mondva:/ Ti idegen honban, a kisebbségi sorsban is erős, masszív nemzettudatot alkottok. Kivetettünk benneteket, s mégis azt üzenitek, nincs harag a szívetekben. Bennünket éget a szégyen és belerendül a lelkünk. S a Ti lelketek megbocsátása enyhíti fájdalmunkat. Mennyire fölöttünk álltok magyarságtudatban és önbecsülésben! Anyaföldre méltók Ti vagytok! Mentsétek magatokhoz Magyarországot, a hazát, a nemzetet! A magyarságot! Hogy legyen jövendője. Mert itten, mi, egymást marva szétesünk és szilánkjainkra hullunk el. Vergődünk és fuldoklunk az ál, „nemzeti hazafiság” csapdájában, amely kenetteljes, búgó hangon szólt tizenötmillió magyarról, s közben egy könnyed, ferde mosollyal, porig sújtott Titeket. Üzenem nektek ahogy Tinektek nincs ezentúl anyaországi miniszterelnökötök, úgy nincs nekem. Mert, aki titeket vet ki az anyaországból, engem vet ki. Megaláztatásotok sors­ Vialásába fogadjatok be. S vegyétek az igenes magyarok nevében bocsánatot december 5-nek. Már csak a Ti nemzet hűségetek égő szövétneke adhat nekünk némi fényt és reményt. Megtisztulást. Mint tette az az idős erdélyi ember, aki az Ezeréves határnál gyújtott nagy tüzet, hátha meglátnák lángját idehaza az anyaföldiek. Szemetekbe nyíltan emelni szemünk, képesek leszünk valaha is még? Mert, ami ráncot arcra a fájdalom egyszer rá­nyomott, azt kisimítani még a múló idő sem tudja. Az anyaország országlakói mély ráncot vetettek homlokotokra. S mégis, Ti kitaszítottan is otthon vagytok, mert telketekben van Magyarország. S mi, itthon is hontalanok vagyunk, mert már lelkünkben sincs Magyarország. Üzenjük nektek, adventi gyásznapot éltünk december 5-én. Önkezünkkel magunkra hozott Új Trianont. Üres szívet adtunk nektek, miközben zsebeinket tapogattuk. Ó, te szerencsétlenül áldott, félrevezetett, botor, vak magyar! Hol volt, hol van keresztényi, keresztyéni hangod? Egységes erőd, évezredes hited? Csupán a ti igenetekkel az elszakított magyarjaid szívét, öröm­ csordultig tölthetted volna meg! Örömosztó Karácsonyra várva, sokatok mégis tagadója lett az evangéliumi tanításnak. Farizeus módon árultad el benne véreid. Terhelt lelkiismerettel Istenedhez, hogy tudsz így, még csak fohászkodni is magyar hív­ő-testvér­­ember? Templom padokba beülni, és zsoltárt énekelni! Úrvacsorát venni, és szentáldozáshoz járulni! Mégis hiszem, vannak magyarok a szavazásnál otthon maradók közül, akik talán éppen most, utólag szembesültek avval és döbbentek rá arra, amit nem tettek meg övéikért. Ha van még helye ebben az országban a lelkiismeretnek, nekik üzenem értük is fáj bennem a lélek. S mit várhatunk ezután az örök isteni rendelésben? Mit másnak adunk, érdemben vissza azt kapjuk. Mindig olyan kormányt és létet, amilyet megérdemlünk. Üzenjük nektek kivetettségetekben tanítsátok meg nekünk, hogyan kell az anyaföldön, véreinket szerető magyarnak megmaradnunk. Népként és nemzetként. Szórád Ágnes Testvérvárosok Vácnak két testvérvárosa is van a Kárpát-medencében. Egyikük a majdnem szomszédos Ipolyság, a másik a több mint félezer kilométerre fekvő Székelyudvarhely. Örülhetünk, hogy nemcsak távoli rokonainkkal, a finnekkel, hanem a szomszédos országok magyar többségű tele­püléseivel is van kapcsolatunk. Ennek kellene a legerősebbnek lennie, hiszen az anyanyelv, mint a köldökzsinór, összeköt bennünket. Hazánk és Szlovákia 2004 májusában az Európai Unió tagja lett. Vác és Ipolyság önkormányzati vezetői jelképesen lebontották a határt, személyi igazolvánnyal mehetünk át szomszédainkhoz. Az Ipoly túlsó partján élő felvidéki magyarok is úgy jöhetnek hozzánk, mintha csak egy másik faluba tennének látogatást. Székelyudvarhely azonban távol van. Nem csupán térben, hanem most már lélekben is. Az ott élő magyarokat nem fogadtuk be. Csak annyira testvéreink, mint a németek, franciák, japánok, akikkel szintén kialakult a testvérvárosi kapcsolat. Istenem, ezt is megértük! Közel nyolc és fél évtized múltán még mindig nem tudjuk rendezni közös dolgainkat. „Dunának, Oltnak egy a hangja”­­csendül fel bennem Ady sora. Aztán már válaszol is a másik sor: „Morajos, halk halotti hang.” Mennyi fájdalom van ebben a sorban. A hét mély magánhangzó, meg az ng mássalhanzókapcsolat kongása hang­szimbolikájával is kifejezi a népek közötti meg nem értés szomorú valóságát. Ady hirdette: „Magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” Azt még akkor nem tudhatta, hogy egykor majd már nemcsak a Duna mentén élő kis nemzetek, hanem az új államhatárok közé kerülő magyarok sem tudnak összefogni. Ady és Emil Isac kezet nyújtott egymásnak, de a mai magyarok saját fajtájuktól is megvonják a szolidaritást. Csak egy szót kértek határon túli testvéreink, csak ennyit: IGEN. S ennek a szónak kimondásában erkölcsi állásfoglalás nyilvánult volna meg: nem tagadtunk meg benneteket, magyar testvéreink. Tudom én, jól tudom, hogy nem az odaát élő magyarok ellen hangzott el a NEM, és a szavazástól távolmaradókat sem a gyűlölet fűtötte. Féltették egzisztenciájukat, munkahelyüket, egészségügyi ellátásukat, nyugdíjukat. Csupa materiális kérdések ezek. Egyik gyerekkori barátom úgy jellemezte ezt a szemléletet, hogy a NEM-mel szavazók, illetve azok, akik nem mentek el szavazni csak „bukszában és gyomorban gondolkoznak”. Ez a teljes elanyagiasodás már-már erkölcsi fértővé silányul. Mindegy, hogy másoknak mi jut, csak nekem legyen tele a bendőm és a bukszám Istenem, hová jutottunk? Egerből olvasok egy hírt. A Heves megyei székhely testvérvárosa Gyergyószentmiklós. Ott december 6-án, Szent Miklós napján tartják a búcsút. Az idén a szentmise előtt kivitték a nemzeti színű zászlót, majd nemsokára fekete gyászszalag kerül a zászlóra. A szentmisét Veres András püspök úr mutatta be, aki bevezető szavaiban bocsánatot kért azok nevében, akik nem mentek el szavazni, bocsánatot kért azok nevében is, akik nem­mel szavaztak. A beszédet természetesen hallották azok is, akik Eger város képviseletében díszvendégekként ültek az első sorokban, akiket szeretettel fogadtak és láttak vendégül a gyergyóiak. A szentmise végén ezúttal nem csendült fel a Himnusz. Amikor ezt a tudósítást olvasom, eszembe jut mind a két testvérvárosunk, legfőképpen azonban az erdélyi Székelyudvarhely. Gondolok azonban Csíkszeredát barátaimra is, azokra a tanár kollégákra és diákokra, akikkel majd' másfél évtizede minden évben találkozom, hol Vácon, hol Csíkszeredában. Ők mindig szívük teljes melegével fogadtak minket, bemutatva a Hargitát, Békást, a Bálványost, Háromszéket, elvittek bennünket Mikes Kelemen szülőházához is. Vajon most mit gondolnak rólam (rólunk)? Lelkiismeretem nyugodt. Én tudom, hogy hibáztak azok, akik most nem adták meg szavukkal a lehetőséget a határokon átívelő nemzetegyesítésre; szerintem inkább tudatlanságból, mint tudatos károkozással. Vétküket talán az Isten megbocsátja. Persze ehhez be kell vallani a bűnöket, és megbánni azokat. Kedves Barátaim! Bocsássatok meg Ti is azoknak, akik megbotlottak! Dóra Zoltán

Next