Váci Polgár, 2008 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2008-07-01 / 7. szám

14 • VÁCI POLGÁR 2008. JÚLIUS Szabadi Kálmán a kiváló váci hajókonst­ruktőr hívta fel a figyelmet arra, hogy meg kelle­ne emlékezni az évfordulóról, hiszen az első­­ és utolsó­ magyar építésű Szent István csatahajó a magyar hajózás történetében ugyanolyan jelen­tőségű, mint a Titanic. A történet 1905-ben kezdődött. A Danubius Hajó - és Gépgyár Rt. megvásá­rolta a fiumei Howaldt és Társa modern gépek­kel felszerelt hajógyárát, és hajóépítő telepet lé­tesítettek Portoréban. A haditengerészet 10 tor­pedónaszádot, 6 torpedórombolót rendelt meg a Danubiustól. 1905-ben Fiuméban létesült Danubius Ha­jógyár KAIMAN típusú torpedórombolók épí­tésével kezdte meg működését. 1910 után már a Monarchia leggyorsabb hajóit itt építették. (Ba­laton típusú rombolókat, HELGOLAND osztály gyorscirkálóit) 1911-ben a hajógyár egyesült a Ganz és Társa Gépgyárral, és ekkor a haditengerészet újabb rombolót rendelt meg. A Szent István csatahajó megépítéséhez a gyár fejlesztésére 14 500 000 koronát fordítot­tak. A munkálatok 1912 januárjában kezdőd­tek el. A hajók névadására a vízrebocsátás előtt ke­rült sor, és I. Ferenc József döntött arról, hogy a hajóosztály 4 hajójából a magyarnak fenntartott egység a SZENT ISTVÁN nevet kapja. Ennek a hajóosztálynak a főtervezője Siegfried Popper hajóépítő főmérnök tábornok volt. Munkatársai: Theodor Novotny I. osztályú hajómérnök, Scharbert Gyula II. osztályú hajó­mérnök, Schlesinger János III. osztályú hajómér­nök­ voltak. Az utóbbi két magyar mérnök a há­ború után a budapesti gyárban magas beosztást töltöttek be. Ők tervezték meg a világon elsőként a ha­jó-nehéztüzérség elhelyezését háromlöveges forgótoronyban. De mire a tervek valóra váltak volna, addig­ra az olaszok főkonstruktőre a csatahajójukat már hármas lövegtoronnyal szerelte fel. Az oro­szok is ezt a megoldást követték. A Szent István csatahajót 1914. január 18- én, vasárnap, 11 órakor, Fiume-Bergudiban bocsátották vízre. (Más írások január 17-i idő­pontot jelölnek.) A hajó keresztanyja Mária Te­rézia főhercegnő, Károly István főherceg­ tenger­nagy felesége volt. Hajtóműve 2 db AEG - turbina volt, ezt 12 Babcock-Wilcox kazán táplálta gőzzel. A többi hajótól eltérően, ahol négy hajócsavar volt, ez mindössze kettővel ren­delkezett. De különbözött abban is, hogy fény­szórók megemelt hídja, a kémény bombavédő rácsozata és a daruk mozgása is más volt. A ha­jó hossza 152 m, vízkiszorítása 20 000­, fő fegy­verzete 12 db 30,5 cm-es löveg, amelyek össze­sen 5 400 kg lövedéket lőttek ki egyetlen sortűz alkalmával. A hajó személyzete 962 főből állt: Grassberger Ödön sorhajókapitány, 1 fő korvett­­kapitány, 24 sorhajó- és fregatthadnagy, 12 gé­pésztechnikus, 2 adminisztrátor, 922 tengerész. A partraszálló különítmény létszáma: 150- 180 fő tengerészgyalogos. Fegyverzetük: 95 M puska, a tiszteknél 07­ M Roth pisztoly, és két kísérőlöveg. A vízrebocsátás alkalmával a (császár és) király Asbóth Emil és Baumgarten Emil igazga­tóknak a Ferenc József-rend középkeresztjét; Zimnicz József és Kaplanek József főmérnökök­nek a Ferenc József-rend tiszti keresztjét; Ma­zurka József, Ferdinánd Lajos és Hegedűs Béla mérnököknek a Ferenc József-rend lovagke­resztjét, Poptpichil Jakab, Zuppanchich Antal, Ivanich János művezetőknek arany éremkeresz­tet; míg Pósa Károly műmesternek koronás ezüst éremkeresztet adományozott. A gyár az építésre bronz emlékérmet vere­tett. A Szent István csatahajó 1915-ben készült el teljesen. November 17-én fektették fel a csa­tahajó naplóját. Az első bejegyzések a megnyi­tóünnepségről és az üzembe helyezésről szóltak. A civil szervezetek hímzett magyar zászlót, üveg oltárképet és - szobrot ajánlottak fel, és ennek átadására ünnepélyes keretek között 1916. janu­ár 6-án került sor. A Szent István csatahajó elsüllyesztésének története: 1918. első felében az antant hajóha­dak elzárták az Otrantói-szorost. A monarchia hajóhadának parancsnoka, Horthy Miklós ellen­tengernagy elhatározta, hogy az összes rendel­kezésére álló tengeri erővel, és 25 vízi repülővel megtámadja, és feltöri a tengerzárat. A hajórajt több csoportra osztották. Az első csoport vezetője, a Viribus Unitis zászlóshajón, Horthy Miklós ellentengernagy volt, míg a má­sodik csoportot, a Szent István csatahajón, Seitz Henrik sorhajókapitány (hadi hajókötelék pa­rancsnoka) vezette. 1918. június 10-én indultak el Pulából. Hét mérföldnyire Premuda szigetétől délnyugatra, hajnal fél négykor a Szent István csatahajót két torpedótalálat érte. Az ellenfelet a reggeli szürkületben nem vet­ték észre. A sérült hajót a Tegetthoff csatahajó megpróbálta elvontatni, amikor hamis tenger­alattjáró - támadást jeleztek. Figyelmét erre for­dította. (Egy másik leírás szerint Tegetthoff ha­jókötele elszakadt a vonatásnál.) A Szent István csatahajón a gépek leálltak, gőzhiány miatt a szivattyúk is felmondták a szol­gálatot. A torpedók a jobboldali első és második kazánházat találták el, és átszakították a válasz­falat is. A lék a vízvonal alatt 5 méterre volt, így a hajó 10 fokban megdőlt. Egyre több víz került a hajótestbe, 6 óra 5 perckor felborult, majd 7 perccel később elsüllyedt. Az 1087 legénység­ből 85 matróz és 4 tiszt, összesen 89 fő vesztette életét. (Köztük, jórészt magyar, a fűtőszemélyzet, és a velük dolgozó Maxon Róbert sorhajóhad­nagy I. tiszt.) Utoljára Seitz kapitány hagyta el úszva a hajót.

Next