Váci Polgár, 2019 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2019-07-01 / 7. szám
2019. július VÁCI POLGÁR 15 Felvidéki vasárnap Egy tavaszi reggelen a Dunakanyar csuda szép, Ipolyszalka „lelkeinkben” a miénk, s Párkány „Sturovó” vasútállomás restijében magyar szó hallik. Következő megállónk Ógyalla „Hurbanovo” római katolikus temploma. A szentmise vége után sikerült beszélnünk az atyával, aki előző éjjel ért haza a Szentföldről, egy zarándokútról. A szeme csillogott, fáradtság jelei nem mutatkoztak rajta. Megbeszéltük, amit meg kellett beszélnünk, aztán elindultunk észak felé. Érsekújvár, majd Nyitra következett. Galgóc hideg sörrel várt bennünket, Pöstyén mellett elhaladva utunk Trencsény felé a Vág-völgyében Beczkóig vezetett. A csodálatos vár Bolondóc alatt megállva az embernek eszébe jut az iskolában tanult történelem. A tankönyvben a leírás címe „Beczkó vára” volt. Szombathy Viktor „Száll a rege várrul várra” című írásában megtudhatjuk a legendáriumot. Stíbor a vajda, Beczkó az udvari bolond. Beczkó megnevettette Stíbort, aki azt mondta neki, kívánjon bármit, teljesíti. Beczkó várat akart a Vág melletti sziklaoromra. Stíbor szavát nem szegte meg, két év után vár állt az önnön. A bolond után a várat Beczkónak, Bolondócnak nevezték el. Egy lakoma után a kegyetlen Stíbor, Máté nevű szolgáját a mélybe vettette, de előtte az megátkozta urát. Mégpedig úgy, hogy az egy év múlva követni fogja. Stíbor vajda egy év múltán viperát látva megbotlott és leesett a szikláról és halálát lelte. Mi pedig Iván, Karesz, Gábor, Lajos elmentünk megnézni e nevezetes helyet évszázadokkal később. Az írások szerint a szikláról ledobott Máté szolga és Stíbor vajda szelleme hollóként keringenek a vár felett. Mi a Felvidék kék egére felnézve hollókat ugyan nem láttunk, viszont láttunk Bolondóc vára felett három, a magyarságnak tetsző madarat, sólymokat. A Felvidéken eltöltött vasárnap megragadja az ember szívét, lelkét. Büszkeség, szomorúság, bánat, de a mélyben nyugvó remény is végig kíséri az embert egy ilyen úton. A szomorúság a bánat a múlté. A büszkeség a mai napoké. A mélyben nyugvó remény pedig a jövő záloga. A múlt „ Tátra erdők ettől zúgnak, búgnak/Ettől reszket lelke minden zúgnak/ puha szívek kővé ettől válnak/ Kemény kövek élő szívként fájnak (Reményik Sándor) A jelen „S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon/ Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!”(Sajó Sándor) A jövő „A magyar nemzetnek erőt/ a magyar erőnek jövőt. ”(Sz.L.) Szárnyasi Lajos Reviczky Gyula: Petőfi él (Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.) Petőfi él! De nem mint hiszitek, Nem mint bágyadt tekintetű öreg. A kor arczára nem vésett redőt, Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét felhordja most is; szeme fényes; Oly fiatal még: csak huszonhat éves! Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat! Kard van kezében, ajkán harczi dal. Előre száguld mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyúk morajját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság! Petőfi él! Lánglelke fenyiraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, iftan, szabadon él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása. - De az ő sírja mégse lesz megásva!