Herkules, 1887. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)
1887-01-09 / 2. szám
9 HERKULES nek, a családtagok egymás iránt kölcsönös gyöngédségével, szeretetével s egyetértésével. Egymásról csak jót hallott tőlük a gyermek s bámulta, imádta szüleit. Testvérüket önfeláldozóan, rokonaikat egyformán s minden érdektől menten, barátaikat bizalommal s igazán szerették. Mindenek előtt szeretetök főtárgya a haza volt. A haza szeretet vo szivök vallása. Minden szülő a nevelésével akkor ért csak czért, ha gyermekeiből jó hazafit vagy honleányt nevelt, kik hasonlólag tudni fogják a jövő nemzedéket a hazának hasznos polgáraivá nevelni. Köztük nem volt embergyűlölő, mert tudták mi a szeretet. Szerettek, s e szeretet boldogította s kisérte a gyermekeket a sírig. Ép oly szükséges volt nekik e szeretet a lelki élethez, mint a testihez a lélekzés. A családi élet, mely összhangzatos volt, összefűzte a szeretet, ragaszkodás örökös kötelékével a szülőket és gyermekeket s igy köztük a legszebb legboldogítóbb erkölcsi élet fejlődött ki. Megértették egymást, együtt éreztek s gondolatuk egy volt. A legnagyobb örömük volt, minden perczben fejlődni látni testben és lélekben gyermekeket. S ezen örömük teljes volt, mert az anya maga nevelte gyerekét. Épen ez volt azon pont, melyen a testi nevelés mikéntje sarkallott. A spártai nő büszke volt testben és lélekben erős gyermekére, őnagának tulajdonította az érdemet, az ő fáradságának látta a gyümölcsét gyermekeiben. Szóval, igen sok utánzásra méltó példát hagytak hátra, melyeket követve, bizonyosan nem neveznék e kor józanon gondolkozó egyénet ferde felfogásuaknak, czélra nem vezetőnek, ha nem lebegne társadalmi életük felett a — szokás*— Damokles kardja. Ha egy növekedő leány csecsemő életpályáját figyelemmel kisérjük s megfigyeljük környezetét, neveltetését s végre az eredményt, valóban megdöbbenünk s önkénytelenül az jut eszünkbe, hogy igy kiáltsunk fel: spártai nők nézzétek, mivé fajulhat a nemes női teremtmény!! A csecsemő, már első óráiban idegen kézre kerül, mert az anya gyönge s táplálni nem tudja szíve magzatát. Idegen kezek, idegen szívek s környezet veszi körül a csecsemőt első perczétől fogva s a modern nő nem szégyenli gyermekének nevezni azon kislányt, kit más nevel, táplál s oktat. Avagy talán hölgyeink nem tudnának nevelni ? Nem tudnák saját maguk figyelemmel kisérni gyermekük nevelését a bölcsőtől az élet színpadáig? De igen, csakhogy jelen viszonyaink közt nem szokás, nem divat. Drága mestereket, vagy idegen nevelőket fogadnak s azokra bízzák egyetlen kincseket, gyermekeket, csupán azért, mert ez így szokás, így divat. Hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy az idegen dajka mily kevéssé törődik a reá bízott drága kincsesel. Ha sír avagy csak nyugtalankodik a kicsike, azonnal betömi szájá£s kelletlenül is gyúrja bele a tejet, s ha ez sem használ, — mert nem mindig az éhség siratja — még reá is ver, avagy gyors ide-oda lóbálással elkábítja a sosdedet, mig belefáradva az elhallgattatásba, hagyja sírni fűig az is belefárad. Nem törődik e lelketlen cseléd a kisded kívánságával, mit egyedüli eszközével, a sírással akar tudtára adni. Befáslizva jól, czifra takaróba bonyálva, aranynyal-ezüsttel díszített bölcsbe fekteti s addig ringatja s addig énekel mellette sületlenebbnél sületlenebb dalokat, mig végre a kisded elkábulva az egyhangú danától, elalszik. A „mama“ díszes otthoni csipkés ruhában páváskodik élő-hátra s vendégei előtt „ migrain “-jéről s szenvedéseiről beszél. S el is lehet hinni, mert olyan az a szegény anya, mint a legfehérebb szűrt viasz. S ő szereti ezen „úri“ színt, mert „érdekes“ s szánalomra gerjesztő; kisdedéről csak akkor beszél, ha kérdezik s büszkén mutat a kis mennyezetes, aranynyal díszített bölcsőre, mintha mondaná: ezen díszes bölcsőben alszik a gyermekem. De eszébe soha sem jut, hogy a nevelésnek már a bölcsőnél kell kezdődnie. Néha — unalmas óráiban — az aranyos bölcső előtt ült és olvas a gondos mama. Ugyan mit olvashat ? Tekintsünk csak bele. Bizonyosan az „anyák“ könyvét avagy valamely jelesebb nevelési munkát? Nem. Montepin Xaver-féle hajmeresztő s érdekfeszítő fordítást. S ha ilyenkor „szíve magzatja“ sírni kezd, felugrik gyorsan s beszólítja a dajkát s újra kezdődik a modern nevelés, így növekszik a csecsemő a dajka kezében, míg elkövetkezik azon időszak, midőn már járni tud s egyes szavakat gyügyög. Még ekkor sem hiányzik a felügyelő■ szereppel megbízott „benne“ avagy nevelő, ki minden lépten nyomon figyelmezteti, dorgálja a kisdedet, ezért vagy azért. E korban már a „kis mamának“ is jut némi szerep a nevelési körből, az öltöztetés, eziezomázás. Divatosan felöltöztetve, csipkékkel, fodrokkal, szalagokkal eziezomázva, áldozatot tesz hiúságból a „kis mama“ és sétára viszi „angyalkáját“. De nem gondol arra, hogy e sétának miért kellene minél többször ismétlődnie, bár nem ily alkalmatlan czifra ruhában. De megteszi azért, mert hiúsága ezt megkívánja. Majd előkerülnek a nevelők, zongora-, női munka-, német-, franczia-, angol-, rajz-stb. tanárok és mesterek s kezük alá veszik e darab formátlan viaszdarabot, s addig formálják s addig alakítják, mig elő áll a modern nő. Mily megelégedéssel nézi a mama, midőn leányazongora mellett ül valamelyik klasszikus zeneszerzőnek művét játszva, avagy franczia vagy német nyelvmesterével idegen nyelven beszél. Büszke e lényre, ki halvány s csenevész. Termetének minden porczikája a modern testi nevelésnek szülője. Vállfűző, egyenes tartó, kis czipők s szűk ruhák, mint spanyol inquiziczió kinzó eszközei jelennek meg álmában, midőn e színtelen, gyönge, vérszegény, elkinzott teremtés piheni a nap fáradalmait. A jó mama mindenről gondoskodik, mi a testi szépséget s elegancziát föntartja: illatos kéz- és arczolajok, krémek, rószaszin és fehér ponderok, pomádék, szemöld- és hajbarnító vagy lágyító kenőcsök stb. stb. S ezzel eleget vélt tenni leánya testi nevelésének. De egy perczig sem gondol arra, hogy e tettével s kötelessége mulasztásával bűnt követ el a társadalommal s önmagával szemben. A modern mamák a szépségben eszközt látnak nagyravágyó álmaik teljesítésére s kik azért annak mesterséges úton való előidézésére mindent feláldoznak, mintha egyetlen életfeladatuk lenne e földön leányuknak szépségük által gazdag és előkelő férjet keríteni. A modern nők a szépségnek annyit áldoznak — az egészség rovására, — hogy az végre is megboszulja magát. Mert lehet-e testi szépséget egészség nélkül gondolni? Ha nem, úgy elképzelhetjük, hogy milyen múlandó az ily modern szépség. Az ily nőknek — avagy nevezzük szépségeknek — minden mozdulatuk erőltetett és keresett, mert untalanul arra gondolnak, hogy minő benyomást tesznek szépségükkel másokra s ez által fékellemektől megfosztják önmagukat. Lehet-e csodálkozni a férfiakon, kik az ily nőkben 1887