Herkules, 1887. január-december (4. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-09 / 2. szám

9 HERKULES nek, a családtagok egymás iránt kölcsönös gyöngédségé­vel, szeretetével s egyetértésével. Egymásról csak jót­­ hallott tőlük a gyermek s bámulta, imádta szüleit. Testvérüket önfeláldozóan, rokonaikat egyformán s minden érdektől menten, barátaikat bizalommal s igazán szerették. Mindenek előtt szeretetök főtárgya a haza volt. A haza szeretet vo­­ szivök vallása. Minden szülő a ne­velésével akkor ért csak c­zért, ha gyermekeiből jó hazafit vagy honleányt nevelt, kik hasonlólag tudni fogják a jövő nemzedéket a hazának hasznos polgáraivá nevelni. Köztük nem volt embergyűlölő, mert tudták mi a szere­tet. Szerettek, s e szeretet boldogította s kisérte a gyer­mekeket a sírig. Ép oly szükséges volt nekik e szeretet a lelki élethez, mint a testihez a lélekzés. A családi élet, mely összhangzatos volt, összefűzte a szeretet, ragaszkodás örökös kötelékével a szülőket és gyermekeket s igy köztük a legszebb legboldogítóbb erkölcsi élet fejlődött ki. Megértették egymást, együtt éreztek s gondolatuk egy volt. A legnagyobb örömük volt, minden perczben fejlődni látni testben és lélekben gyermekeket. S ezen örömük teljes volt, mert az anya maga nevelte gyer­ekét. Épen ez volt azon pont, melyen a testi nevelés mikéntje sarkallott. A spártai nő büszke volt testben és lélekben erős gyermekére, őnagának tulajdonította az érdemet, az ő fáradságának látta a gyümölcsét gyer­mekeiben. Szóval, igen sok utánzásra méltó példát hagytak hátra, melyeket követve, bizonyosan nem neveznék e kor józanon gondolkozó egyénet ferde felfogásuaknak, czélra nem vezetőnek, ha nem lebegne társadalmi életük felett a — szokás*— Damokles kardja. Ha egy növekedő leány csecsemő életpályáját figye­lemmel kisérjük s megfigyeljük környezetét, neveltetését s végre az eredményt, valóban megdöbbenünk s önkény­telenül az jut eszünkbe, hogy igy kiáltsunk fel: spártai nők nézzétek, mivé fajulhat a nemes női teremtmény!! A csecsemő, már első óráiban idegen kézre kerül, mert az anya gyönge s táplálni nem tudja szíve mag­zatát. Idegen kezek, idegen szívek s környezet veszi körül a csecsemőt első perczétől fogva s a modern nő nem szégyenli gyermekének nevezni azon kis­lányt, kit más nevel, táplál s oktat.­­ Avagy talán hölgyeink nem tudnának nevelni ? Nem tudnák saját maguk figyelemmel kisérni gyer­mekük nevelését a bölcsőtől az élet színpadáig? De igen, csakhogy jelen viszonyaink közt nem szokás, nem divat. Drága mestereket, vagy idegen nevelőket fogad­nak s azokra bízzák egyetlen kin­cseket, gyermekeket, csupán azért, mert ez így szokás, így divat.­­ Hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy az idegen dajka mily kevéssé törődik a reá bízott drága kincsesel. Ha sír avagy csak nyugtalankodik a kicsike, azonnal betömi szájá£s kelletlenül is gyúrja bele a tejet, s ha ez sem használ, — mert nem mindig az éhség siratja — még reá is ver, avagy gyors ide-oda lóbálással elkábítja a sosdedet, mig belefáradva az elhallgattatásba, hagyja sírni fű­ig az is belefárad. Nem törődik e lelketlen cseléd a kis­ded kívánságával, mit egyedüli eszközével, a sírással akar tudtára adni. Befáslizva jól, czifra takaróba bonyálva, aranynyal-ezüsttel díszített bölc­sbe fekteti s addig rin­gatja s addig énekel mellette sületlenebbnél sü­letlenebb dalokat, mig végre a kisded elkábulva az egyhangú daná­tól, elalszik. A „mama“ díszes otthoni csipkés ruhában pávás­­kodik élő-hátra s vendégei előtt „ migrain “-jéről s szen­vedéseiről beszél. S el is lehet hinni, mert olyan az a szegény anya, mint a legfehérebb szűrt viasz. S ő szereti ezen „úri“ színt, mert „érdekes“ s szánalomra gerjesztő; kisdedéről csak akkor beszél, ha kérdezik s büszkén mu­tat a kis mennyezetes, aranynyal­ díszített bölcsőre, mintha mondaná: ezen díszes bölcsőben alszik a gyermekem. De eszébe soha sem jut, hogy a nevelésnek már a bölcsőnél kell kezdődnie. Néha — unalmas óráiban — az aranyos bölcső előtt ült és olvas a gondos mama. Ugyan mit olvashat ? Tekintsünk csak bele. Bizonyosan az „anyák“ könyvét avagy valamely jelesebb nevelési munkát? Nem. Monte­­pin Xaver-féle hajmeresztő s érdekfeszítő fordítást. S ha ilyenkor „szíve magzatja“ sírni kezd, felugrik gyor­san s beszólítja a dajkát s újra kezdődik a modern nevelés, így növekszik a csecsemő a dajka kezében, míg elkövetkezik azon időszak, midőn már járni tud s egyes szavakat gyügyög. Még ekkor sem hiányzik a felügyel­ő■ szereppel megbízott „benne“ avagy nevelő, ki minden lép­ten nyomon figyelmezteti, dorgálja a kisdedet, ezért vagy azért. E korban már a „kis mamának“ is jut némi sze­rep a nevelési körből, az öltöztetés, eziezomázás. Divatosan felöltöztetve, csipkékkel, fodrokkal, sza­lagokkal eziezomázva, áldozatot tesz hiúságból a „kis mama“ és sétára viszi „angyalkáját“. De nem gondol arra, hogy e sétának miért kellene minél többször ismét­lődnie, bár nem ily alkalmatlan czifra ruhában. De meg­teszi azért, mert hiúsága ezt megkívánja. Majd előkerülnek a nevelők, zongora-, női munka-, német-, franczia-, angol-, rajz-stb. tanárok és mesterek s kezük alá veszik e darab formátlan viaszdarabot, s addig formálják s addig alakítják, mig elő áll a modern nő. Mily megelégedéssel nézi a mama, midőn leánya­­zongora mellett ül valamelyik klasszikus zeneszerzőnek művét játszva, avagy franczia vagy német nyelvmesteré­vel idegen nyelven beszél. Büszke e lényre, ki halvány s csenevész. Terme­tének minden porczikája a modern testi nevelésnek szü­lője. Vállfűző, egyenes tartó, kis czipők s szűk ruhák, mint spanyol inquiziczió kinzó eszközei jelennek meg álmában, midőn e színtelen, gyönge, vérszegény, elkin­­zott teremtés piheni a nap fáradalmait. A jó mama mindenről gondosk­odik, mi a testi szépséget s elegancziát föntartja: illatos kéz- és arcz­­olajok, krémek, rószaszin és fehér ponderok, pomádék, szemöld- és hajbarnító vagy lágyító kenőcsök stb. stb. S ezzel eleget vélt tenni leánya testi nevelésének. De egy perczig sem gondol arra, hogy e tettével s köte­lessége mulasztásával bűnt követ el a társadalommal s önmagával szemben. A modern mamák a szépségben eszközt látnak nagyra­vágyó álmaik teljesítésére s kik azért annak mes­terséges úton való előidézésére mindent feláldoznak, mintha egyetlen életfeladatuk lenne e földön leányuknak szépségük által gazdag és előkelő férjet keríteni. A modern nők a szépségnek annyit áldoznak — az egészség rovására, — hogy az végre is megboszulja ma­gát. Mert lehet-e testi szépséget egészség nélkül gon­dolni? Ha nem, úgy elképzelhetjük, hogy milyen mú­landó az­ ily modern szépség. Az ily nőknek — avagy ne­vezzük szépségeknek — minden mozdulatuk erőltetett és keresett, mert untalanul arra gondolnak, hogy minő benyomást tesznek szépségükkel másokra s ez által fé­­kellemektől megfosztják önmagukat. Lehet-e csodálkozni a férfiakon, kik az ily nőkben 1887

Next