Szendrő Ferenc (szerk.): 1848-1948. Száz év a szabadságért (Budapest, 1948)
1936-44
KINEK AZ OLDALÁN HARCOLNA MA PETŐFI ÉS KOSSUTH? Rákosi Mátyás Harmadszor ünnepeljük az új világháború fergetegében a március 15-e évfordulóját. Felidézzük Petőfi és a 48-as szabadságharc emlékét és a dicső napok fényénél keressük az utat, mely nemzetünket biztos révbe vezeti. A »most vagy soha« kérdése, ha más formában is, de lényegileg még élesebben áll a magyar nép előtt, mint 96 esztendeje. Északon a győzelmes Vörös Hadsereg most veri ki a szabad Szovjetúnió területéről azokat a német rablókat, akiknek ősei ellen Kossuth honvédei, Rákóczi kurucai annyi véres csatában védték a magyar nép létét és szabadságát. S míg északon minden nappal közelebb a háború vége a Kárpátokhoz, délen a jugoszláv nép vívja növekvő sikerrel szabadságharcát. A Petőfi nevét viselő magyar zászlóalj vállvetve küzd a jugoszláv nép felszabadító hadseregével, s vére ontásával mutatja, hogy a március 15-e nagy költőjének szelleme ma is eleven és tettre serkent. Mint 48-ban, ma is két táborra szakadt a világ, de míg akkor a magyarság a szabadságukért küzdők oldalán harcolt és történelmének legfényesebb lapjait írta a német elnyomók ellen vívott győzelmes csatáival, ma az ország azok oldalán áll, akiknek minden szava és minden tette meggyalázása a 48 szellemének és emlékének. Először történt meg, hogy Kállay büszkén mondotta, »önként, nem sodródva, senki által nem kényszerítve« a német rablók mellett vitték háborúba az országot azok, akik a magyar népet is bilincsben tartották. Hogy ez megtörténhetett, abban jó adag felelősség terheli a magyar demokrácia erőit is. Most, amikor Kossuth és Petőfi szelleméhez fordulunk, meg kell vallani, hogy ezt a szégyenletes szerepet, melyet az ország, mint a náci barbárok cinkosa játszik, a magyar szabadság híveinek gyengesége, passzivitása, bátortalansága is elősegítette. Ha nemcsak szóval, de bátor önfeláldozó tettel is követték volna a hazafiak Petőfi példáját, akkor nem történhetett volna meg, hogy 33 hónapon keresztül százezrével szállította Horthy Hitlernek a 48-as honvédek unokáit és az ország földje, ipara nem ontaná mind a mai napig a németeknek azt az élelmet és hadianyagot, ami népeket elnyomó háborújuk folytatását lehetővé teszi. S most, amikor világos, hogy a német rablók ügye elveszett, s hogy csatlósaikkal együtt felelni fognak mindazért az embertelenségért és szenvedésért, amit a szabadságukért, függetlenségükért élet-halálharcot vívó népeknek okoztak, új, még súlyosabb vész fenyegeti az országot. Azok, akik számára nincs már visszaút, akik visszavonhatatlanul összekötötték sorsukat a német fasizmuséval, s akiknek a mellén joggal fityeg a náci kitüntetés, most a határvédelem tetszetős ürügyével akarják harcba vetni a honvédség még megmaradt részét. Az a Kállay, akinek mellére még nincs két éve, hogy Hitler sajátkezűleg tűzte fel a porosz vörös sasrendet, most a gátra szólítja az utolsó katonát is. A német nácik védelmét honvédelemnek hazudja. Tizenöt hónappal ezelőtt a második honvédhadsereg parancsnoksága hangulatmegfigyelést eszközölt a Don mellett álló 300.000 főnyi magyar katona között. A honvédek véleménye szerint, mint a hangulatmegfigyelés egybehangzóan megállapítja,a magyar üggyel ennek a háborúnak semmiféle kapcsolata nincsen. Ez pusztán a németek ügye. Az emberek 297