Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi anyja
12 A Dunán. Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúló fergeteg! S a seb mi hosszú és a seb mi mély ! Minőt a szivén nem vág szenvedély. Még is, ha elmegy fergeteg s hajó, A seb begyógyul, s minden újra jó. S az embersziv ha egyszer megreped: Nincs balzsam, mely hegeszsze a sebet. (Komárom, 1842.) Hazámban. Arany kalászszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér-játékokat, Ismersz-e még ? oh ismerd meg fiad. Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenék, Fejem fölött mig őszi légen át Vándor daruid V betűje szállt. Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebegém ; S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák. Azóta hosszú évsor született, És hosszú évsor veszte életét, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola ; Verítékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az út, Az ember annyi sivatagra jut. Ezt én tudom — mikép nem tudja más, Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált, Hogy ittam volna inkább a halált ! De most a bút, a hosszú kínokat, Melyektől szivem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékzetét Egy szent öröm könnyűje mossa szét ; Mert a hol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét izlelém : Vidám napod mosolyg ismét reám, Hű gyermekedre, édes szép hazám. (1842.) Első szerepem: Szinészszé lettem. Megkapám Az első szerepet. S a színpadon először is Nevetnem kelletett. Én a szerepben jó izün S szivemből nevetek : Pályámon, oh úgy is tudom, Leendők sírni még. (Székes-Fehérvár, 1842.) Két vándor. Honán kül a fiú, Honában a patak Magas hegyek között Együtt vándorlanak. De mig az ifjú megy Csüggedt lépésivel, Sziklákon a patak Gyorsan sikamlik el; S az ifjú ajkain Mig néma csend honol, Az illanó vizár Vig hangokat danol. A hegysor elmarad; Az ifjú s a patak (Pápa, 1842.) Sik róna téréin Tovább vándorlanak. De, ifjú és patak! Oly gyorsan szerepet A róna téréin Miért cseréltetek ? Hallgatnak a habok S ballagva lejtenek, Mig gyors szökés között Az ifjú dalt zeneg. Az elnémult patak Honát vesztette el; A dalra kelt fiú ismét honára lel, odavaló volt: ott éltek a rokonai. Onnét hozta el hát Hrúz Máriát Szabadszállásra, a honnét pedig csakhamar Kis-Kőrösre költöztek. A kis Sándort az anyja nevelte. Nemeslelkű, gyöngéd, szerető jó anya volt, féltett kincsként őrizte kicsinyét s a maga jó lelkét öntötte abba. Az atya a tőkén vágta a húst, az anya pedig édes magyar dalokat énekelgetve, nevelte kis fiát. Tót volt a neve, de magyar a lelke, azokból a kegyes életű, nemes lelkű jó anyákból, akik mindig honszerető, lelkes, derék, vallásos fiakat neveltek a magyar hazának. E jó anya nélkül bizony nem lett volna a fiúból magyar költő. Többször megfordulván Kis-Kőrösön a Petőfi-ház dolgában, minden alkalommal a Petőfi családjáról folyt a beszéd. Kertemre összeszedette dr. Magyar Sándor, ki a Petőfi-ház tőszomszédságában lakott, azokat az öreg asszonyokat, a kik ismerték Petrovicsnét. Előadták, amire csak vissza bírtak emlékezni. Egyik azt