Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi mint kis gimnázista
18 A sivatag koronája. Olyan, mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai a füvek, Csak gyéren ingának. E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana. Megszólamlott végtére. Kóbor felhő jőve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe. Ez kérte, mondaná el Élettörténetét. És a felhőnek a tölgy következőt beszélt: * * * «Távol világ regényes bércein Virágoznak boldog őseim. Anyám — közel hozzá az égi bolt — A vadon erdő legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett; S mivel szerelme célt nem érhetett, Anyámra — oh mi aljaslelküség ! — Szegény anyámra bosszut esküvők. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szüleink kebelén . Letépe minket és szétkergetett A bosszújában rémes fergeteg. Idáig űzött engem haraga, E sivatag magába fogadó alkalmazásban. Aztán pedig más családokhoz került, utoljára az anyja egyik rokonánál, Hruz Mihálynál állapodott meg. Itt kosztolt legtovább, egészen addig, mig atyja Félegyházáról Szabadszállásra nem költözött. Ekkor érte jöttek, kivették az iskolából és a szabadszállási derék Ujlaky Istvánhoz adták fel. Olyan érdemes tanító volt Ujlaky, aki már a gimnáziumi tantárgyakat is tanította. Sok ilyen egyszerű tanító működött akkor országszerte mindenütt. Latinul ment minden, a falusi tanítók is bírták ezt a nyelvet s magántanításként oktatták azokat, akik gimnáziumba fognak lépni. Ráértek, akkoriban még nem kelett tanítani annyi mindenfélét az elemi iskolában. Ujlaky feljegyzéseiből tudjuk, hogy az akkor már nyolc éves Kis Sándor , nála jól tanult, de kissé nyakas, önfejű volt és magába zárkózó. Nem szeretett a többiekkel játszani, hanem meghúzódott a tornác oszlopnál s onnét nézte az ugrán- Felnőttem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott. Ah, mily unalmas hosszú életem! Csak szomorúság széttekintenem: Bármerre nézek, látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jőnek hozzám emberek; Javokra vagyok, a mint lehetek : Ki nyáron jő, midőn nap égeti, Szolgálok hűvös sátorul neki; Ha jőnek erre tél idő alatt, Adok tüzelni száraz ágakat; S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. — S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem. Nem győzhetett meg, nem birt én velem. S a hőst, ki annyi századéven át Oly bátran, oly rendületlen állt, E hőst mi fogja most eldönteni? Önön keblének hitvány férgei! Oh, Isten, Isten, a ki alkotás. Hát nincs számomra nemesebb halál?» Ám ezt beszélte a tölgy. Fönn ült a tölgytetőn A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevőn. Részvétből, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté. (Pest, 1845.)