Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi atyja
Oh, nagy volt hajdan a magyar Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében hunyt el Éjszaka kelet s dél hulló csillaga Csakhogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyu sas, Elfárad mégis mire oda ér. Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán. Már rég nem sirtam s ime most Pillámon egy könny rengedez: Magyar nép, vájjon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsőség, mi valál? Hulló csillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból. És mindörökre elnyelé a föld. Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség, mely jött s távozék. Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek s rettegjék? (Pest, 1813.) Kedves vendégek. Oh, ez az ostoba falusi nép ! írják, hogy majd feljönnek Pestre. Szép. S meglátogatnak. Még szebb. Jöjjetek. Hanem meg is szököm előletek. Pompás mulatság lenne. Képzelem. Bejárnák Tolnát, Baranyát velem. Vezetném őket, mint nyújt a szamár. Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. Jeles család is. Annyit mondhatok. Körében borzasztóan mulatok. A tuti, ez derék legény. Derék. Az embert mostan is magázza még , mily érdekes hallgatni, hogy ha szól Trágyáról, béresekről, gyapjúról. És kérdi tőlem, hogy kel most a zab? A búza? árpa? széna? krumpli? bab? Költői dolgok mindenek felett. Csak úgy tűzik tőle a képzelet. A mámi, ez már művelt egy személy, Még az irodalomról is beszél. Könyvtára van szobája ablakán, A könyvtár disze Szigvárt, Kartigám. És a kisasszony, oh be kellemes, Mint a sült rák, olyan szemérmetes. Mindig pirul. S mi bájjal társalog: «Igen» s «nem» nála az egész dolog. Vígan vagyunk. Valóban. Ha ezek Meglátogatnak, majd lesz élvezet. (Pest, 1844.) — 10 — szive és mindenki becsületes, derék iparosként tisztelte. Több idős emberrel beszéltem, a kik jól ismerték őt s mint tiszta jellemű, talpig nemes szivü férfiúról sok szép vonást tudtak mesélni. Hiszen lélekjóságának, becsületességének köszönhette, hogy később tönkre ment, vagyonkáját elveszítette. Az emberek visszaéltek jószívűségével, kihasználták, kizsákmányolták. Volt az öreg jellemében valami a régi idők csökönyös természetéből. Nem bírta megérteni, hogyan lehessen író, vagy színész rendes számba vehető ember. Mikor a fia íróvá és színészszé lett, nagyon megharagudott rá, levette a kezét róla, kitagadta. S a szegény poéta akkor vándorolt aztán világgá egy szál kabátban, rongyos csizmában, egyik országszéltől a másikig. A sors azonban ezt is javára fordította, mert vándorlásai közben annyi eszme, gondolat fogamzott meg lelkében, hogy azokból irta, alkotta remek költeményeit.