Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)

Petőfi atyja

Oh, nagy volt hajdan a magyar Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében hunyt el Éjszaka kelet s dél hulló csillaga Csakhogy rég volt, midőn magyar Fejekre termett a babér; A képzelet sebes szárnyu sas, Elfárad mégis mire oda ér. Oly rég elhervadt a babér A magyaroknak homlokán, Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy Nagyságod híre csak mese talán. Már rég nem sirtam s ime most Pillámon egy könny rengedez: Magyar nép, vájjon hajnalodnak Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez? Magyar dicsőség, mi valál? Hulló csillag? mely tündökölt, Aztán lehullott a magasból. És mindörökre elnyelé a föld. Vagy üstökös vagy, oh magyar Dicsőség, mely jött s távozék. Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek s rettegjék? (Pest, 1813.) Kedves vendégek. Oh, ez az ostoba falusi nép ! írják, hogy majd feljönnek Pestre. Szép. S meglátogatnak. Még szebb. Jöjjetek. Hanem meg is szököm előletek. Pompás mulatság lenne. Képzelem. Bejárnák Tolnát, Baranyát velem. Vezetném őket, mint nyújt a szamár. Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. Jeles család is. Annyit mondhatok. Körében borzasztóan mulatok. A tuti, ez derék legény. Derék. Az embert mostan is magázza még , mily érdekes hallgatni, hogy ha szól Trágyáról, béresekről, gyapjúról. És kérdi tőlem, hogy kel most a zab? A búza? árpa? széna? krumpli? bab? Költői dolgok mindenek felett. Csak úgy tű­zik tőle a képzelet. A mámi, ez már művelt egy személy, Még az irodalomról is beszél. Könyvtára van szobája ablakán, A könyvtár disze Szigvárt, Kartigám. És a kisasszony, oh be kellemes, Mint a sült rák, olyan szemérmetes. Mindig pirul. S mi bájjal társalog: «Igen» s «nem» nála az egész dolog. Vígan vagyunk. Valóban. Ha ezek Meglátogatnak, majd lesz élvezet. (Pest, 1844.) — 10 — szive és mindenki becsületes, derék iparos­ként tisztelte. Több idős emberrel beszéltem, a kik jól ismerték őt s mint tiszta jellemű, tal­pig nemes szivü férfiúról sok szép vonást tudtak mesélni. Hiszen lélekjóságának, be­csületességének köszönhette, hogy később tönkre ment, vagyonkáját elveszítette. Az emberek visszaéltek jószívűségével, ki­használták, kizsákmányolták. Volt az öreg jellemében valami a régi idők csökönyös természetéből. Nem bírta megérteni, hogyan lehessen író, vagy szí­nész rendes számba vehető ember. Mikor a fia íróvá és színészszé lett, nagyon megharagudott rá, levette a kezét róla, kitagadta. S a szegény poéta akkor ván­dorolt aztán világgá egy szál kabátban, rongyos csizmában, egyik országszéltől a másikig. A sors azonban ezt is javára fordította, mert vándorlásai közben annyi eszme, gondolat fogamzott meg lelkében, hogy azokból irta, alkotta remek költeményeit.

Next