Kemény Gábor: Helyzetünk és jövőnk (Pest, 1859)
e tünkre nehezedett és mely bizonyos határok közt a legtermészetesebb volt. Miután régebben a legnagyobb államtani elvek foglalkoztatták a politikusokat, kísérleteik azok alkalmazásai körül forogtak, és legkülönösebben az 1848-iki és 1849-iki évek szív- és észrendítő eseményei után, a tárgyalható kicsínykésebb ügyeket és kérdéseket nyíltan vitatni az illetők nem tudták és nem akarták. Aki az erős rimmhoz szokott, azt nem tudja kielégítni a gyenge pálinka. — Aztán, hányszor nem lehetett közelebbről kétségbe esett szavakat hallani .... „Végünk van, múlhatlanul haladunk a közel enyészet felé. Eltűntek az erős erdődök, mindörökre lejárt napja a régi jó időknek. Egy ezred évet álltunk ki a legnagyobb viszontagságok, a legdúlóbb fergetegek közt, felragyogott a magyar név sokszor, de a minduntalan ütés alatt a kő is elporhad. Bárcsak őseink el ne hagyták volna őshazánkat, most ennyi világ nem nézne szemünkbe“ .... Lehet-e az ily kétségbeesettől, ki olyakat beszél, mit száján kibocsátni jó polgárnak tilos, helyes taglalatokat várni? Állításai se nem szabadosok, se nem igazak. — És hányan vannak, kik a hosszas politikai dermedtségben, tétlenségben nővén fel, legtávolabbi képzettel sincsenek arról, miként a politikában okoskodni helyes, miként az államviszonyokat megítélni szükséges. Pedig az idő lejár, a régebbi nemzedék rendre letűnik és akkor az újabb osztály lesz a férfikorban hivatva ítélni ügyei felett, és elhivatása szerint: tenni. Valóban