A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-01-12 / 2. szám

26 XIV. (Csöndes szemlélődések a Petőfi-társaság közgyűlésén.) Azt hittem, hogy valami friss, forradalmi szellő fog megcsapni, amint benyitom az ajtót, hasonló ahhoz, mely meglegyinti az embert, ha kinyitja Petőfi Sándor kötetét. Csalódtam. Amint benyitottam az ajtót, szinte vissza akartam lépni: az a szelíd, nyárspolgárias kép, mely elém tárult, azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy tán nem jó helyen járok. De, sajnos, jó helyen jártam. A türelmes Minervák karyatidjei, melyek az akadémia dísztermének plafonde-ját támogatják,nehogy valami baj essék a t. akadémikusokban!) ironikus mosolylyal integettek le hozzám : «Úgy van, jó ember, a Petőfi-társaság XIV. közgyűlésén vagy!» «Hol van itt egy kis Petőfi-féle szellem, jó karyatidek ?» sóhajtottam vissza fel hozzájok. De a márványistennek erre nem feleltek . . . * Tulajdonképen ez a társaság volna az, melynek meg kellene oldania kissé az irodalom geniusának lekötött szárnyait . . . Ah, de csendes emberek ülnek itt, hölgyeim, akik csinos filigrán-versikéket olvasnak fel. Egyébként nem sok vizet zavarnak s nem csinálnak semmiféle forradalmat, legkevésbbé pedig az — irodalomban! * A terem telve van hölgyekkel. A javarész alul van a tizenhaton, tehát apró növendékleánykák, akiknek a költészetben jobban szokott tetszeni a poéta, mint a poéma. Óh, ezek az imádásra méltó ártatlanságok, akik eljönnek az irodalmi társaságok köz- és felolvasó üléseire, hogy megbámulják poéta-ideáljaikat ! Itt-ott lelkes kék és fekete szemeket is láttam ragyogni! Kevesen voltak, de hát mégis eljöttek azok az asszonykák, akik meleg szeretettel ápolják szívükben az irodalom iránt való érdeklődést s akik igazi letéteményesei a magyar poéta és író dicsőségének. Azonban nem láttam egyetlenegyet sem közéletünk nevezetességei közül, a mi különben igen természetes, mert amit itt művelnek, az nem a politika. * Palágyi Menyhért elfoglalta a felolvasó asztalt és elsiratta szegény Reviczky Gyulát. Mikor Reviczky Gyulával utoljára találkoztam, a szegény fiú nagyon ki volt csinosítva. Vadonatúj fekete szalonkabát volt rajta s a gomblyukában egy piros szegfű virított, akár csak esküvőre indult volna, — de arczán már ott tüzelt a tüdőbetegek halálrózsája. Nem tudom miért, de míg a Petőfi-társaság ifjú aesthetikusa finomul átgondolt emlékbeszédét olvasta, folytonosan ez a kép állott előttem. Mikor a felolvasó befejezte emlékbeszédét, a közönség élénken tapsolni kezdett, mire — Reviczky Gyula fantom alakja, a szegfűvel gomblyukában, meghajtotta magát s fájdalmasan mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: — Tisztelt közönség, a tagtárs úr szép emlékbeszédet mondott fölöttem, de ha a társaság idejekorán emlékezett volna meg rólam, még vagy húsz esztendőcskét élhettem volna és ez a legszebb emlékbeszédnél is többet ér ! * Mialatt Palágyi Menyhért olvasott, a terem főajtaja zajtalanul megnyílt és belépett rajta — Beniczky Bajza Lenke. A termen keresztül valami halk fészkelődés surrant végig; a hölgyecskék a nyakukat kezdték nyújtogatni s valamennyi szem a termékeny regényirónő felé irányult, aki, mint Petőfi-társasági tag, beleült egy nádfonatú curuli karosszékbe. Ettől fogva a gyűlés nem igen érdekelte a hölgyeket; azt vizsgálták, hogy a híres regényirónő milyen kalapot visel ? Neme, írói salonok. Irta: SZEMERE ATTILA. Még a múlt tavaszon «Magyar Pantheon» czím alatt valami felhívás-féle jelent meg a lapokban. A felhívás aláírói közt nagynevű grófok és grófnők, ősi gentryk, elegáns ifjú képviselők, dilettáns úri irók voltak s közébük keveredett, Isten bocsá’ meg, a nagy Jókai is, a ki a gyakorló iró tintafoltos kabátját levetve, egyszerre a Maecenás csillogó köntösét akarta felpróbálni. Hogy mi volt vagy mi akart lenni a «Magyar Pantheon» azt a jó Istenen kívül nem tudta s ma sem tudja senki. Sem a felhívás írói, sem olvasói. Csengőbongó frázisoknak euphonisticus összeállítása, elmefuttatások az írók léhasága, az olvasó közönség közönye, a magas társaság zárkózottsága felett, mindebből levonva a morál, hogy «ez nem jól van így», s azután következtek a névaláírások gróf X, báró Y-né, Fenyvessy Ferencz és Jókai Mór. A «Magyar Pantheon» azután megmaradt annak, aminek maradnia kellett, egy körülbelül három tárczahasábos ritkított garmond betűkkel nyomtatott czikknek, mely évszázadok múltán is nem csekély fejtörést fog okozni a szorgalmas kutatónak, ki véletlenül bukkan a czikkre a múzeum hirlapkönyvtárában s hiában fogja majd keresni a Pantheont vagy legalább is annak nyomait. Mi, szegény írók, pedig belenyugodtunk, hogy hát megint csak nem lesz Pantheon s éldegéltünk tovább a hogy eddig, szerkesztőségeink dohos, szemetes, poros irodáiban vagy a saját hónapos szobáink törött lábú íróasztala mellett keresve a hirt, a sikert és a honoráriumot. S íme most, hogy elmúlt tőlünk a Pantheon, új kilátásokkal, új reménységekkel, új örömökkel kecsegtet a jövő. Szebb napok pírja dereng felénk s gyengéd női kezek készülnek földi életünkbe mennyei rózsákat fonni be. Ha Pantheon nem lett, lesz Salon. Nem olyan büszke és hivalkodó czím ugyan mint a másik, de hát ebben a nyomorúságos világban megelégedhetünk ezzel is . . . . .. Most veszem észre, hogy a tintám eczetesedni kezd. Pedig Isten látja lelkemet, hogy nem akarok gúnyolódni s mindazt, amit elmondandó leszek, a lelkemnek abból a háromszorosan elzárt rekeszéből veszem elő, hol a legjobb s legigazabb meggyőződésemet szoktam tartogatni. Úgy van kegyelmes és méltóságos asszonyaim, én tudom, hogy önök igen irgalmas és jóságos cselekedetet akarnak velünk elkövetni, de kénytelen vagyok constatálni, hogy igen rossz módon fogtak hozzá, midőn czikkeket kezdtek írni e kérdésről s mozgalmat indítanak egy olyan ügyben, mely természeténél fogva egyenesen kizár minden agitácziót. Vegyük azonban elemzés alá a kérdés erkölcsi és gyakorlati oldalait. Önök, asszonyaim, nem írják ugyan meg, de néha társalgás közben elejtik vagy czikkeikben a sorok között olvasható, hogy föl akarnak minket emelni magukhoz. A férfit a nőhöz — szívesen, az irat az aristokratához — soha. Látják, hölgyeim, a mi munkánk, a mi pályánk attól, a ki szeretettel s igaz rajongással fog neki, egy olyan adagot követeli meg az önbizalomnak s az önérzetnek, hogy az másoknál valóban visszataszító lenne; nálunk pedig nemcsak természetes, de mindenekfölött szükséges is. A mi, több-kevesebb tehetséggel megáldott fejeinkben egy-egy kis világ van s e kis világok központja az «Ám», mozgató ereje az önérzet s a kis világ e központja köré csoportosul a külső nagy világ a maga sajátos képeivel, nagyuraival, Pantheonjaival és salonjaival egyetemben, melyeket mi mindannyian máskép látunk, mint azok, kik e képeknek valóságos alkatrészei.