A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-17 / 29. szám
466 tumát, mikor beteges nagyravágyásának czélját már eléri, de még nem őrült bele. A kézmosó jelenet talán hatásosabb lett volna, a vár udvarán levő pedig, midőn férjének átadja a tőrt, drámaibb és mégis inkább ezt a passiv állást választja, midőn lady Macbeth magára maradva, hiúságának enged, és a királyi korona csillogó drágaköveinek sugarai alatt először ér reá dicsőségében gyönyörködve megpihenni A művésznő egyénisége is e perczben, e poseban érvényesülhet szerepe rovása nélkül legjobban. Fárasztó alakítása átmeneti pontján mintha pihenőt tartana ő is egy másodperczre, hogy mélyen fellélegezzék következő monológjához. Ellen Terry csupán ebben a tabloauban jelenhet meg egy pillanatra lady Macbeth bársony palástja alatt a közönség előtt, és a nagy művésznő egyénisége mint egy paralléle nyilvánul hatalmas koncepcziója mellett. A közönség csak most jut igazán tudatára, hogy amit lát, az csak komédia, és szinte halljuk, hogy ad tomboló tapssal elragadtatásának kifejezést, midőn a színésznő ott áll előtte, egy szempillantásra ledobva álarcát. Sargent mindenekelőtt Miss Terryt akarta megörökíteni, jobb perczet nem választhatott volna. A művésznő állását, koszümejét meghagyta változatlanul és egyszerűen lemásolta a színpadon levő drámai képet. A zöldes aranyhímzéses ing, a violaszin bársony palást, a lángveres gyöngysorokkal telefűzött hajfonatok, és a korona ékkövei ellentétes színpompája le vannak festve hűen, ehhez a hátteret azúrkékre festette, mint egy XI-ik századbeli byzanczi mozaik lap is lazuli alapja. (Macbeth 1057 körül játszik.) Végre a múlt évi »Royal Akademi« tárlatán állította ki híres képét, a Sevillai tánczosnét. A Spanyolországban töltött idő mintha a Sargent művészi subjektivitását is teljesen kifejlesztette, megérlelte volna. A spanyol naturalisták és kiváltképpen a minden idők talán legnagyobb arczképfestője Velasquez látható hatással volt ecsetjére. A Gitanna messze felülmúlja még az előbbi műveket is, rajza erőteljesebb, színes tele élettel, plastikája domború. A Carmenista belefáradva szédítő tánczába, kimerülten támaszkodik a falhoz. Narancssárga ruhája mereven áll el, mint a ballettánczosnőké, ilyen narancsszínű a rosszul szabott, túl hosszú fűző is. Bir ezek a színek kemények, még csak a fal sincs vele összhangba hozva, melyhez támaszkodik, hanem egyszerűen olyan, mint a sevillai mór kávéházaké. A tánczosné arczáról se tör ültette le a durva, és túlfehér festéket, amelynek vastag rétege megött csak sejteni véljük az andalúziai napbarnított bőrt. Ajka karminpiros, szeme körül feketés sáv húzódik, ha a festéket letörültette volna az érdekes arczról, szebb lett volna a kép, de hát a Gitannák festik magukat, mégpedig nagyon rosszul, így végre is igazabb, és aki valaha Spanyolországban járt, vagy Velasquez felpántlikázott, felsütött hajú Infansnéit látta, az meg fogja Sargent Sevillai táncosnéját is érteni. És ma már tényleg sokan is vannak, kik kellőleg méltányolják és nemcsak az esprit d’élit érti meg, de az általános közvélemény és maga a sokszor ósdi angol sajtó nagyon hosszasan és behatólag foglalkozik Sargent sajátos művészetével. (Befejezése köv.) IRODALOM. Szemle. Szent Kleofás, milyen karaván !... Csupa vers, egy határ vers. Soha ennyi verset egy rakáson. Igazán szörnyű elgondolni, hogy hány ember nótázik, azaz hogy — poétikusabban szólván — hány vers kobzán a dalt széles e hazában. Mesebeszéd, hogy az emberek manapság nem szeretik a verset, hogy a kor nem kedvez a versírásnak, hogy reálisabb mértékkel mérjük az életet, s mi egymás, amit még mondogatni szoktak. Ma is csak olyan vonzó a vers, mint volt valaha s a poéta — ah, a poéta! — ma is olyan kiváltságos alaknak tartja magát, mint a lantok és holdvilágos éji kalandok boldog korában. Minden falu büszkén mutat szülöttére, kinek versei a Kákai-Harsogóban és kötetben is megjelentek, és műveit körök is sok vétket meg tudnak bocsátani az embernek, ha egyéb ügyességén kívül a rímelésben is járatos s nehány közepes verset irt össze életében. Az igazán nagy, nemes költők dicsősége s az igazán szép versek varázsa túlzásra ragadja az embereket. Egyfelől minden áron ama dicsőség után vágyódnak, másfelől mindent portálnak, ami rövid sorokban van írva: elfogulttá teszik őket azok a bűvös impressziók, melyet néhány fenséges szépségű költemény hagyott a lelkükben. S mind a két fél meg van elégedve magával. Az egyik azért, hogy ő verseket ír, a másik azért, hogy ő versírókat portál. Az utóbbi mindenesetre jobban érezheti magát, mint az előbbi: portálja a verseket, de nem olvassa el. Egyébként nagyon érdekes lenne mélyebben kutatni, miben s mennyiben változott , hogy úgy mondjam a vers helyzete az irodalomban. Ma is naiv és szentimentális az ember, régen is volt okos, számító, pikáns, frivol. Ma is nótázik az ember, felvidul, vagy elborul egy-egy dallam hallatára, ma sem fut, ami régen szép volt. Mi változott meg tehát ? Az ízlésünk ? Nem, hiszen elragad ma is a múlt idők poézise s el sem lehetünk jóformán (írász beszéd közben) a régi idők poétikus képei nélkül. Az érzésünk ? Nem, hiszen szívre mindenha egyforma az ember. Vagy a gondolkozásunk, filozófiánk, felfogásunk a világról, az emberről, a mindenségről? Tisztább az értelmünk, mint volt azelőtt s ez az oka talán, hogy nem szeretjük a formalitásokat, hogy egyenességet, nyíltságot s tételesnek mondható tartalmat követelünk minden dologban? Lehet. Fölötte érdekes probléma, de kutatása szélesebb alapra szorul, mint a minőt e szerény irodalmi szemlében — már tárgyamnál illetőleg anyagomnál fogva is — kijelöltem magamnak. Ha példa gyanánt felhoznám, hogy miért nem tetszenek az Erődi Dániel versei, önök csakhamar készen lennének a felelettel. Önök azt mondanák mindjárt, hogy ezek a versek azért nem tetszenek, mert rosszak. S akkor én le lennék főzve, mert nem éreznék hajlandóságot magamban megvédeni Erődi Dániel verseit. Önök azt mondanák, hozakodjam jobb versekkel elő, ha valamit bizonyítani akarok s nekem lehetetlen volna tagadnom, hogy önöknek igazuk van. De mi nem tetszik ezekben a versekben ? Ez lenne a kérdés. Elvégre jó magyarsággal vannak írva, mindegyiknek van logikusan keresztül vitt témája, eleje, közepe, vége; a sorok a végén rímelnek néha rosszul, gyakran jól. Bizonyos, hogy a szerző érzett, gondolt is valamit, ami versei megírására