A Hét, 1899. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1899-05-28 / 22. szám
363 Gró István: Új embert mutatunk be A Hét olvasóinak, kinek a munkája egyenesen provokálja az irodalom figyelmét. A Gró István neve egy tízéves novellásköteten figuráit először a nyilvánosság előtt, jobban mondva a könyvespolcz homályában, mert bizony sem a közönség, sem a kritika nem vette észre. Négy lélek címe alatt négy elbeszélést tartalmaz, mindegyike kész egyéniséget és perfekt írói kvalitásokat mutat. Amellett egészen önálló, sajátszerű egyéniségre vallanak. A modern élet tökéletes ismerete mellett sajátságos vallásos koloritjuk van e novelláknak a szerzőjük pedig mintegy modern realista író középkori eretnek felvilágosodottsággal. A novellából, melyet Gró István számunkra irt, minden írói erénye látható. Fantasztikus gondolkodás mellett, szinte hozzátapad írója a materiális világhoz, minden szava kézzelfogható valóságot jelent. Amellett öntudatos a kompozíczióban, plasztikus az előadásban és szerencsés objektivitással tud a tárgya fölött uralkodni. Ezt a tehetséget az irodalomnak megkeresni, úgy látjuk, érdemes volt s bízunk benne, hogy a Gró István neve egygyel megszaporította azoknak a homályban megérlelődött írók számát, kiket A Hét fedezett föl a napvilág számára. SZÍNHÁZ. Vígszínház. Séverin pantomimust már Berlinből akkora reklám előzte meg nálunk, hogy ha magának a mesebeli keleti királynak néma fia jelent volna meg előttünk, hogy az apja életéért könyörögjön, erre is csalódva mondtuk volna: ennyi az egész ?! Holott, meg kell adni, pantomime ide, pantomime oda, ez a Séverin kitűnő szinész, aki annyira ura a mestersége titkainak s ezzel egyben a maga teste minden izmának, mint kevesen. Nem tudom, minden némajátékban a Pierrot-t adja-e, de tudom, hogy férfiemberben kevés ily bájosat és kecseset láttam, kinek e tulajdonságai mégsem váltak a férfiassága rovására s e fürgeségével s hajlékonyságával kitünően csinálja meg a Pierrot naivan immorálissá, kedvesen kotnyelessé s olykor komikusan tragikussá kristályosodott hagyományos franczia alakját. Persze, mi ezzel az alakkal különösen vagyunk. Más az, ha valamit olvasmányból ismer az ember, s más, ha hagyományul már a vérében lüktet. A Catulle Mendes úr Üzletszerű poézisa bizonyára mélyen alatta áll a Séverin értékesebb tehetségének, s a Chand d’habits, melyet a pantomimus budapesti vendégszereplésére kiválasztott, rövidlélekzetü s mégis fölösleges ismétlődésekbe eső, primitiven összetákolt s első felvonása után már unalmas darab. Mindazonáltal ez a darab is a hagyományból él; olyan közönséghez szól, melynek ősei vásári játékokon növekedtek, a czélzásokra még a gyerekkora dajkameséiből szerezte meg a resszonancziás alapot, megszokta a formákat, s jelentésükre s tartalmukra éppoly kevéssé gondol, mint ahogy nem gondol semmit, ha kalapot emel, meghajol, vagy, amit különben nem tesz oly gyakran, kezet szerít valakivel. Efféléknél az idegen közönség hamar úgy járhat, mint az utas, aki egy szakaszba került valami jókedvű társasággal, melynek minden egyes tagja ismerős egymással, czélzásokban beszél s kitűnően mulat, mig a hallgatójuk egy kukkot sem ért az egészből. Annyi bizonyos, hogy Séverin elsőrendű megfigyelő és könnyen és biztosan rendelkezik azzal, amit megfigyelt. Az is bizonyos, hogy üres körök az ő játékában nincsenek — folyton játszik s mégsem ismétel, se nem erőltetett se nem fölösleges, s egy perezre sem válik sem túlzottá sem olcsóvá, ami nagy sor olyan háromszor aláhúzott játéknál, amilyet a pusztán jelekkel való beszéd és lélekfestés megkövetel, mikor a néma gyermeknek nem is az ő kevésből is értő anyjával, hanem egy merőben idegen közönséggel kell magát megértetnie. — A Chand d’habits muzsikája jó Wagneres mesterember-muzsika, mely híven, intelligensen, de egy kissé egyhangúan s unalmasan követi nyomon a különben, mint mondtam, szintén egy kissé egyhangú és unalmas darabot. A Vígszínház művészei tiszteletreméltó sikerrel vettek részt mindössze pár hetes betanulás után a Séverin szemfényvesztésében. Előbb azonban a Heltai s a Makai szintén hamarosan összerótt kis elmésségét adták: A királyné apródját, melyben főképp a mindig jó és szeretetreméltó Hegedűs válik ki, mint becsületes drámaíró-mesterember, aki darabjait az aristotelesi, életét a franklini szabályok szerint alkotja meg, tisztességes filiszter, aki az aranyér jogán pályázik az Akadémiára. A körme hegyéig gracziózus s a mesterségét titokban bálványozó két bohém, Heltai és Makai, úgy játszik ezzel a filiszterrel, mint két pajkos, de elegáns fia-tigris a körmük ügyébe került gondokban megőszült házinyúllal. Borzasztó, hogy mi mindent kifiguráznak ezek az emberek. Kifigurázzák a történeti drámát, de olyan buja pompájú versekben, hogy megirigyelhetnék az összes Teleki- és Kóczán-díjasok. Kifigurázzák a költészet hivatalnokait, de olyan vonzó figurában, akit okvetetlen megszeret az ember. Kifigurázzák a romantikát, de a lelkük mélyén maguk is romantikusok és kifigurázzák végre a morált is, de annyi szeretetreméltósággal, hogy nem lehet érte megharagudni. Érdekes, hogy ezek a született lírikusok mennyire belekezdenek tanulni a színpadi mesterségbe, s ahol a megszerkesztő ügyesség mégis cserbe hagyja őket, mennyi finomsággal s melegséggel pótolják. Bennük magukban is van valami a franczia Pierrot-ból, aki különben kedves alakjuk is: az ő kecsességük alján is megvannak a férfias izmok, az ő naivságukba is belevegyül egy csepp tragikum, s nemcsak a kedvességük veszteget meg, hanem a niveaujuk is. A közönséggel jó lábon állanak, de nem alázkodnak meg a kegyéért. — A Vígszinház ezt a kis darabot is sok szeretettel adja. Hegedűsön kívül Nikó Lina, Lánczy Ilka, Varsányi Irén és Gál Gyula vetekszik benne kedvességgel és ötletességgel. Pp. Egy úr aki elájul. Talán egy hölgy, aki elájul ? fogják kérdezni kegyetek, akik a nap huszonnégy újságjában negyvennyolcz hasábot olvastak már a Küry Klára hexenschussáról és arról a kolosszális botrányról, amelylyel a Népszínház a maga saisonját betetőzi. És csodálatos: a negyvennyolcz tömör hasáb mind játszi könnyedséggel feledkezik meg az úrról, aki elájult. Való, hogy óriási botrány az, ha egy színház, amelyet művészi erői és repertoriéja elsőrangú szerepre kvalifikál, hazazavarja a nézőtérről a publikumot mert nem képes összehozni egy előadást, de ez a botrány egyedül és csakis azé, aki ezért a színházért felelős. Az isten, a nátha és a hexenschuss szabad mindnyájunkkal, még a primadonnákal is. Mert a primadonna csak a színházi kritikákban csillag, a valárd életben éppenséggel nem égi, hanem, noha csinos, de mégis csak földi test, emberi derékkal, amelyben minden pillanatban tanyát üthet a hexenschuss. Mindnyájunkat érhet baleset. A primadonnának is csak egy dereka van, amit akármikor megzsibbaszthat a zsába, de a Népszínház direktorának négy primadonnája van és még egy csomó darabja, amelyekben egy primadonnára sincs szüksége. A népszínházi afférnak tehát nem az a hölgy az oka, aki elájult, hanem az az úr, aki elájult, mikor neki semmi egyebet se kellett volna tennie, mint hogy ne ájuljon el. Toledad. Ez már a második spanyol Operette az idén. Kezdetben volt a zarzuela, hamisítatlan szülötte a spanyol grácziaknak, utána jött most a szezon alkonyán, a Toledad — de ennek bár franczia ember írta a muzsikáját, sokkal több köze van Spanyolországhoz, mint az Unatkozó király zenéjének. Ebből megint csak az következik, hogy a franczia a világ első nemzete. Mert ha a franczia spanyol akar lenni, sokkal inkább az, mint a vérbeli hidalgó. Audran, akárcsak Bizet, eredetibb spanyol zenét irt annál, amit a Tajo mentén hallani. Operettéről lévén szó, a partitúra javarésze természetesen zenei paródia (Offenbach óta ez sine qua non-ja minden franczia operettének). Mint Varney legutóbb a Barnett-lányokban, a párizsiak anglomániájából űzött csúfot, Audran az Otero-kultuszt figurázta ki annak idején a Toledaddal. Ugyanezt tette volna