A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1899-10-15 / 42. szám
688 Ferencz kitűnően megmarkolta az önök lágyságát, s a zongora-virtuózság s a Chopin-imádás azért jelenik meg párhuzamosan az asszonyoknál. Mert a lengyel-franczia romantikus nem csak a művészet diadalát jelenti, hanem az aszszonyokét is. Kérem, csak játszszák ezentúl is szorgalmasan s én mindig meg fogok állni a folyóson, ha a szomszédban művészi Chopin-kultuszt hallok, ilyenkor drága szép, sápadt aszszonyokat gondolok a futamokhoz, és régi ezüst kaczagásokat hallok s a szivem vére a mozaik-csillagokra lassan, lassan hullik. Dániel. A varjú. Irta: GNYEDICS. Az én apám és anyám egymással egészen ellenkező természetűek voltak. Apám — szenvedélyes vadász, hamar lobbanó, indulatos ember. Anyám — a negyvenes évek intézetbeli növendéke. Apám kitűnő lovas volt, szeretett nevetni, szerette a víg társaságokat. Anyám sirdogált a zongorája mellett, könyv nélkül tudta nemcsak Puskint és Lermontovot, hanem Lamartinet is. Apám nagyon szerette, de azért nem egyszer ki is figurázta őt. Anyám imádta apámat s mindent megbocsátott neki, még a házassági hűség ellen elkövetett vétkeit is, a legkülönösebb mentségeket keresve rá: — Hiszen ő férfi, hát mit akartok tőle. Én előttem az én apám a tevékenység megtestesülése volt, az anyám pedig valami különös, homályos, de éppen ezért csodálatosan vonzó lény. Történt nem egyszer, hogy megérkezik apám az ebédhez egészen friss, egészséges, szép színben, magával hozva egy csomó hírt és újságot — s ami csöndes, mélázó egyhangúságunkba oly pezsgés áramlk egyszeribe, hogy attól még az anyám is mintha neki bátorodnék, mosolyogni kezd, vidáman felelget és hangosabban beszél, mint ahogy szokott. Azután apám ebéd után vagy egy órácskát szunyókál, majd bejön hozzánk: — Befogattam, szeretném Kosztyát egy kicsit megkocsikáztatni. Anyámat még csak nem is hívja, tudja, hogy az úgy sem jönne, mert örökösen fél a meghűléstől. Hanem annál jobban örvendezek, ujongok, én. Feladják rám a szürke posztóból való, prémes bundácskámat, a fejemre felhúznak egy prémes, bársonyfüles bojár sapkát s megkötik az állam alatt. Apám beburkolódzik egy nagy bundába s kimegyünk a tornáczra. Előáll egy nagy trapper, akkor igen divatos volt a szürke ló. Én egészen eltűnöm egy nagy medve-bőr takaróban, apám átölel a félkarjával, hogy ki ne bukjam valahogy, s elindulunk. Friss, hideg jég pirítja ki gyermekes, kerek arczomat. Feltünedeznek a fényes lámpások és a kivilágított ablakok. A nyevszkijproszpekten hajtatunk végig. Minden ünnepi fényben, millió csillag ragyogásában úszik. A kereskedő boltok tündérváraknak látszanak. A járókelők mind oly vidámak, vígan sietnek a gyalogjárókon, kezeiket zsebekbe sülyesztve, a gallérjaikat felgyűrve. A kocsis minden utcza-torkolatnál hangosan kiabál a bérkocsisokra s azok mind kitérnek nekünk. Megállunk a Jelizejev boltja előtt és bemegyünk. A kereskedő legények az apám elé rohannak, az egyik még kezet is akar neki csókolni, mert ez egy volt jobbágyunknak a fia. Vásárolunk szőlőt, diót, csemegét. A kereskedő legények néhány mandulát közvetlenül nekem ad ide s én erőtetett étvágygyal kezdem azt rágicsálni. — Kell-e még valami? — kérdi az apám. — Igen. — Mi kell? — Képes könyvecske. — Az itt nincs, jörünk a könyvesboltba. És megyünk a gosztinyi dvorba.* Ott kiválasztjuk a legnagyobb s a legczifrább kötésű könyvet. Nekem már most nincs kedvem tovább szánkázni, szeretnék mentől hamarabb otthon lenni, hogy végig nézzem a könyvet s dúskáljak az édességekben. Alig nyitja ki a szobalány az ajtót, én már oda repültem az anyámhoz, kezemben tartva a kincsemet: — Mama, nézd csak, mit kaptam a papától. Apám, amint a szánkóról leszállt, azt mondta a kocsisnak: »Várj.« Ott ül velünk még vagy tíz perczig, tréfál, nevetgél, aztán elmegy a szobájába, ahonnan kabátban és illatosan tér vissza. — Tizenkét óráig? — kérdezi tőle anyám, mikor lehajlik, hogy arczon csókolja. — Igen. — későbbig semmi esetre sem, — felel apám. Anyám félig izgatott, félig szomorú pillantással néz utána, aztán hozzám fordul : — Nos, jer, olvassuk az új könyvedet. * Egészen más benyomások azok, amelyek anyámról maradtak. Őt én csak úgy tudom elképzelni, hogy otthon ül. Nagyon ritkán ment ki valahová, mert nem szeretett kocsizni s csak a rokonokat szokta volt meglátogatni. Amenynyire vissza tudok emlékezni, igen szép arcza volt, szürke ruhában üldögél ágyamnál. És vég nélkül ömlenek ajkairól a csöndes beszélgetések és kedves mesék. Emlékszem azokra a dalokra, amelyekkel elringatott. Emlékszem serdültebb koromból az ő meséire. És — magam sem tudom miért — különösen jól emlékszem egy hosszú, viharos tavaszi estére. Az ég beborult mindenfelől s az eső ömlött szakadatlanul, hol gyérebben, hol erősebben. A villám hosszú, halvány vonalakat hasogat a felhőkbe s utána hosszan tartó, fáradt menydörgések hallatszottak. Én az anyám térdeihez lapulva feküdtem egy nagy török díványon az apám földszinti szobájában. Az este egyre sötétebb lett s én csak a villám fényénél láthattam már a szögletben azt a bronz figurát, amelyen háromszögletű kalap, hosszú tábori köpenyeg volt. Ismertem ezt az alakot az ő keresztbefont kezével: Bonaparte volt az, s megvolt apámnál több példányban. Íróasztalán papírnyomtató formában volt, s ez a, Napóleon császár egy széken lovagolt, letámasztva állát a szék karjára tett kezeire. A papirnyomtató mellett egy csengetyü állt, amelynek nyele szintén a Napoleon mellszobra volt. A falon egy nagy régi rézmetszetű kép az auszterlitzi csatát ábrázolta. Tudtam, hogy az anyámról való nagyapám Borodino alatt a lábán megsebesült s ugyanazért rossz időjáráskor igen erős szagu kenőcsöt használt. A Bonaparte-alakokra én, mint egészen a házhoz tartozókra tekintettem, amelyek hozzátartoznak a családi tradicziókhoz; éppen nem tartottam »az emberiség ellenségének« és nagyon szerettem hallgatni felőle az elbeszéléseket, így most is megkértem anyámat, hogy beszéljen Napóleonról és ő beszélt. Volt szó az egyiptomi piramisokról, a moszkvai tűzvészről, a nagyapámról, aki akkor fiatal hadnagy volt, a szégyenletes visszavonulásról, a szent-Ilona-szigeti fogságról. S engem nem a tűzvész és csaták kaptak meg, hanem az a messze eső, tengertől körülvett sziget. Sirattam a foglyot, átkoztam a hóhérait, követeltem, hogy szabadítsák ki őt s még jobban sírtam, mikor megtudtam, hogy ő utoljára is ott . Gosztinyj dvor , roppant nagy bazár a nyevszkij-proszpekten. Fordító, ...«■MiMiii ii mim, .1 imi 11 iu: iii.».