A Hét, 1902. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1902-07-06 / 27. szám

422 jón nyomorúsága ellen, hiszen a nyomorúság annyira megbénítja, hogy nincs ereje a lázadásra. Cselekedjünk mentül több jót, annál több erőt adunk a szegénynek, hogy kiküzdje és kikövetelje az időt, mikor nem alamizsnául kapja, ami természetes joga: a megélhetést. Mondom, nagy gyönyörűséggel ütöttem bele az orromat az üstökbe, a pasteurizáló vedrekbe; sorra néztem a vetkeztető asztalkákat, a mérleget s a rendelőkönyvet, mert a babákat nemcsak tejjel látják el, de meg is vizsgálják és gyógyítgatják is. A falon ott a szigorú fölírás, hogy csak olyan baba kap tejet, akit a mamája képtelen szoptatni — és ez bizonyára helyes és igazságos intézkedés. Nagyon nagy dolog ám, hogy a szegény asszony, bárhol ebben a rengeteg városban, biztos lehet benne, hogy csak egy utat kell megtennie, hogy a gyerekének olyan ellátása legyen, mint akármelyik kis princznek. De, lássa, ez a bökkenő. Azoknak a derék, jó embereknek, akik külföldi mintára ezt a dicső intézményt minálunk is megteremtették, egyelőre csak erre az egy szűk boltocskára telik, s nem, mint a külföldön, legalább is minden városrészben egyre. Pedig mit ér az Izabella-utczai tejkiosztó az óbudai szegény asszonynak, akinek napszámba kell járnia és nem ér rá félnapos utakat tenni a tejért ? Higgye meg, barátom, semmiben sem vagyunk mi annyira mögötte a műveit nyugatnak, mint a társadalom lelkiismeretességében. Annyit most már minden nagyvárosban elértek, hogy a csecsemőn kezdve az aggastyánig, kivétel nélkül minden ember biztos lehet benne, hogy egy pohár tejecskére vagy egy kanál levesre, egy darab kenyérre és fekvőhelyre föltétlenül számíthat a maga környékén. Csak mi vagyunk ilyesmiben Balkán — nem, mert rosszak volnánk, de mert nem gondolunk rá. Az újságok, a közönség — mindnyájan hibásak vagyunk, hogy nem dörgöljük eléggé az egymás orra alá, a rosszabb sorunknak mily nyomorúságába kerül a mi jobb sorunk. Bizonyos vagyok benne, hogy ha mint az enyémet, valami véletlen a jobbmódú anyák figyelmét erősebben ráterelné a tejkiosztóra, egyenként meg sem éreznék, s mégis hamarosan összegyűlne annyi pénz, amennyivel ezt a ma tengőrengő szent vállalkozást mindenkorra biztosítani lehetne. Hányan vannak gazdag emberek, akik letehetnének, mintegy sportból, egy-egy alapítványt, melyből a többi városrészekre is jutna az áldásból! S addig is mi volna a gazdag villamos-társaságoknak, melyek számlálatlan adják a szabadjegyet városatyáknak és újságíróknak, ha, az intézeti orvosok diskrécziójára bízva, napi egy-két szabad menetre utalványokat osztogatnának a messzebb lakó szegény anyáknak! Bizonyos vagyok benne, hogy mindezt mindenki szívesen megtenné, csak figyelmeztetni kéne őket, egyenként. De olyan lusták vagyunk arra, hogy az egymás lustaságát megzavarjuk, s az ember olyan unalmas, ha a kötelességeit teljesíti! Én magam is, érzem, sokkal vidámabban tudnék írni Vilmos császárról s a krefeldi hadnagyokról, akik pedig bizony isten nincsenek úgy a szívemhez nőve, mint a szegény kisgyermekek. Noha van annak a krefeldi esetnek is komoly oldala, és Vilmos császár mély politikai átlátással cselekedett, mikor a düsszeldorfi huszárok egy részét a krefeldi bakfisok kérelmére őhozzájuk helyeztette át. Nem lehet eltagadni, amivel én mindig szekírozom is az én saját külön főhadnagyomat, hogy a katonák békében tulajdonképpen ingyen húzzák a fizetésüket, hacsak malomtüzeknél nem segítenek a vödröket továbbadni , s a malmok oly ritkán égnek le! Ez tulajdonképpen mélyen sérthet olyan önérzetes embereket, mint a katonatisztek, s bizonyára hálásak most a geniális császár iránt, amiért egy új munkakör kijelölésével enyhített az ingyenélés e bántó érzésén. Ha az ember elgondolja, milyen nehéz a lgányoknak a mai kényelmes világban tánczosokat kapni, elégtétellel veszi tudomásul az államtól fizetett tánczosok intézményét, melyet, a huszárok áthelyezésével, Vilmos császár ezennel megalapított. Amilyen heves tánczosok a német leányok, a porosz tisztek még a fizetésemelést is kitánczolhatják maguknak. Mondják, hogy ez elkel a legschneidigabb lasdinántnál is. S valóban, ideje már, hogy az anyagiakban való pontosságról és kötelességtudásról a katonák egy kicsit kioktassák a czivileket — borzasztó dolgokat élünk meg ezen a téren. Olvasta, hogy az öreg Lecoq, aki most hetven esztendős korára válni készül a feleségétől, nem akarja annak megadni az operettjei fele jövedelmét? A genie jogára hivatkozik, mint amelyet az asszony nem inspirált, tehát nincs is joga a gyümölcseire , s a franczia legfelsőbb bíróság nagyon helyesen jegyezte meg, hogy ennél smuczigabb genie még nem fordult elő a praxisában. Nemrég olvastam maguknál is egy czikket a férjek jogáról, amelyikben valamelyik házi geniejük ugyancsak a genie jogán azt fejtegeti, hogy a génieknek, penny a linertől fölfelé, az irodalom érdekében joguk van megcsalni a feleségüket. Én ugyan azt tartom, hogy vigye el az ördög az irodalmat és az összes genieket, s a komiszság komiszság marad, ha Goethe követi is el — de ha már a genie urak annyi mindenféle extra jogot követelnek maguknak, akkor már igazán férfi-szemérem dolga, hogy legalább anyagiakban való nobilitással fizessenek ezekért a privilégiumokért. A genie jogán megtagadni a hűséget: még megjárja, de megtagadni a konyhapénzt: sötét ordenáréság, ami csak olyan genienek juthat eszébe, akinek hetven éves korában jut eszébe válni a feleségétől. Isten vele, barátom, mindez a sok irka-firka csak kifogás akart lenni ahhoz, hogy én passant elhenczeghessek maguk előtt, mennyire végképp beleléptem az irodalomba : az idén a nyarat Svájczban töltöm, mint a berni újságíró-kongresszus fölesküdt, kiküldött és kábító előkelőségű szabadjegyekkel ellátott rendes tagja. Nem volnék igazi újságíró, ha a pályámat nem azzal kezdeném, hogy szabadságot kérek. Az én Wippchen kollégám ehhez a bejelentéséhez még egyéb kérelmet is szokott csatolni, de én sokkal büszkébb vagyok, hogysem az előleg szót még csak le is írjam. Az ilyesmit az ember a szerkesztő finom érzékére bízza, s marad örök adósa és engedelmes munkatársa Emma. NB: Egy könyvecskét küldtek hozzám, mint a Szakácskönyv szerkesztőjéhez, a dr. Kelen József kis