A Hét, 1903. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1903-08-23 / 34. szám
Spleen. Mint eltévedt hang óriás bolt alatt, Bolyongok át az élet szürke élén, Mint holttetem, mely czéltalan’ libeg Az ócczeán vizének szürke mélyén. Mint mécs, ha küzd a ráhulló sötéttel, Csak még sötétebbnek mutatja azt Szivemben úgy a vágyak gyönge lángja Álmos szemmel hányorgatón viraszt. Oh jöjj, emeld a láthatár fölé Mosolygó arczod édes glóriáját, Hadd űzze szét sugárzó fényivel Letartott lelkem terpedő homályát. Pogány Margit. 552 lak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és tánczolni. Olyan erős és egészséges volt, amire csak tízévi merőben fizikai élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben. És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kultúrával. A durva arcú, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy elpuhult volna. Három év múltán Katagár Juliska olyan szépség volt, amilyen Magyarországon még nem termett. Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott járni. De hűségesen, mintha kisértet kergette volna, minden újév napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a czukrot, petróleumot, kocsi kenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát, minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan maradt. — Az utolsó garasig, az utolsó napig — mondotta — a gyerek a kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok. Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és épp oly könnyűséggel merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az embert semmi se hozza ki a sodrából. Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a sir széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó részletet. — Most rendben vagyunk — szólt az öreg Mózes. — Most már meghalhatok — szólt Sverteczky. — Most visszakaphatod a lányodat — szólt Katagár Mózes — de becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle. — Hogyan? — hebegte Sverteczky. — Azt majd este megtudod. Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár Mózes halva volt. Főbe lőtte magát. Néhány sort hagyott hátra a feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes szülei lehessetek a lányotoknak. Pesti dolgok. Túl a Dunán. — aug. 21. Várjon hány pesti embernek jut eszébe, mikor átment a hídon, hogy ő most dunántúl van, vagy, ha úgy tetszik, tuladunán? Pedig igazán ott van, s nemcsak földrajzi értelemben. Tuladuna többet jelent, mint pusztán a Duna jobb partját. Tuladuna történelmet, műveltséget, fejlődést, nyugatiságot jelent, s mindennek sokkal megszakítatlanabb folyamatosságát, mint amilyen a török résztől jobban feldúlt többi Magyarországon lehetséges volt. S úgy vélem, dánántúl a töröknek több is akadt pusztítani valója, mint egyebütt a Királyhágón innen, s azért nem tudott még főszékhelyén, Buda várában sem annyit pusztítani, hogy, mint sok egyéb helyütt, magja se maradjon a régi életnek, mely a török vész elmúltával újra gyökeret ereszthessen. A Dunántúl áldott vidék és áldott világ, ahol még a sok átok is, ami a magyarságot érte, egy más formában áldással is járt, és soha akkora árnyék nem vetődött rá, hogy egypár éltető s megtermékenyítő fénykéve ne vegyült volna bele. A nagy történetalakító erők közzül a németség, a katholiczizmus, a török dúlás és az osztrák szomszédság, melyek a többi Magyarországon ezer év során váltakozó veszedelmet jelentettek, túl a Dunán egy kisebb méreteiben is megnyerő és reményt keltő kulturvilágot teremtettek, melyet magyar délnémetségnek lehetne nevezni, értvén ezen a szív, a lélek, a tartalom s a hagyomány magyarságát, a kultúra nyugati komolyságát s délies baját, derűjét s művészi levegőjét. Amit a magyar utas oly vérző szívvel irigyel, ha túllép a stájer s az ausztriai határon: a jólétet, rendet, miveltséget s egészséget ; a kicsinységükben is városi városokat, a törpeségükben is eleven falvakat, mindezt vagy mindennek hatását megtalálja már a Dunán túl is. A láncz, mely Magyarországot a Nyugathoz fűzi, itt nem élettelen érczbilincs, hanem eleven erezet és idegzet; nem rabság, hanem táplálkozás, mely, mint minden táplálkozás, egyéniséget szolgál. Dunán túl az ígérete annak a Magyarországnak, mely nem volt, hanem lesz. Történelmen nevelt idegek ennek a tuladonasságnak illatát érzik a budai hegyek fűszerszámos levegőjében, noha Buda holt város és a Dunamenti metropolis világvárosi élete a pesti oldalon lüktet és terjeszkedik. Tisztelet és becsület annak a páratlan erőfeszítésnek, melyet Budapest valóságában oly páratlan siker koronázott. Nekünk budapestieknek s általában nekünk magyaroknak nincs eléggé tudatunkban; sem az, hogy mily igazán nagyváros Budapest, sem hogy mily csoda ez a nagyváros a mi szomorú szegénységünkhöz, a mi vértől gőzölgő történelmünkhöz, valamint ahhoz a földrajzi fekvéshez képest, mely szerint e helyen voltaképp már Ázsiának kéne kezdődnie. Ha akkora költő volnék, amekkora szeretnék lenni, a magyar nemzeti eposzt nem Atilláról vagy Zrínyi Miklósról imám meg, hanem Budapest városáról, a mi leg-