A Hét, 1904. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-12 / 24. szám

tásokra ad alkalmat ennek a darabnak az előadása a mi nagy drámai kultúránk és a végérvényesen konstatált német szegénység között. Ezek a németek a különös darabhoz különös ábrá­zoló stílust teremtettek meg, amelyben abszorbeálódott egy másik művészet, a piktúra. Azon kezdték, hogy oldalba­­rugták a tradicziót, amely minden görög dolgot csak a Periklész korában tud elképzelni s a trójai háborút is fejlett görög architektúra környezetében és kifinomodott kultur­­görögökkel tudja elképzelni. A németek visszamentek a homéroszi időbe, a görög barbárkorba s a mükénéi cziklopsz­­falak stílusában, sötét, barbár sziklákból konstruálták meg Agamemnon palotáját, összefogván az egész színpadot egy komor tónusba, amelyben tompa színű ruhák foltjai rendeződnek gyönyörűen megkomponált képekké. Nálunk minden szín külön rikit le a színpadról, fehér himatlonok, bíbor palástok, agyondetaillirozott architektúrák vad össze­visszaságban ütik, verik, marczangolják egymást, sőt egyet­len ruhán is a legbarbárabb czifrasággal kerülnek egymás mellé lehetetlen színek, fárasztva, lesújtva, vérig dühösítve minden fogékonyabb lelkű embert. A németek előadásán bele van fogva minden szin az egységes tónusba s ebben a borongó, misztikus szürkeségben finom, egészen halk barna, l­laszin és zöld színfoltok kavarognak, szenvedé­lyesen verődnek egy csoportba, rémült zavarban üldözik egymást, kopott szolgalányok bújnak össze egy kút mellett, egységes nagy tömegek hullámzanak folyton változó kom­­pozíc­iókban és mindig külön, egy magányos, elhagya­tott, megvetett barnászöld színfolt imbolyog a meleg tónusok között: az Elektra szegény ruhája, amelyről élesen válnak el a meztelen, sovány karok. És ebbe a Böcklini titokzatosságba az izgatott pillanatokban bele­harsog Klitemnesztra vérpiros és mégis letompitott szinü ruhája, megriadt fáklyalángok vörös reflexeket hullatnak a kopár kövekre s a ruhák barnaságából kivillan a c­ombok izzó testszíne, egy pillanatra, mint egy futó villáma az életnek, azután ismét ráborul mindenre az a dermesztő tónus, míg a sziklából rótt kapufejek előtt kiter­jesztett sovány, meztelen karokkal áll Elektra, a bosszú irtózatos kis férge, a medúza­fejű kis furia, kivülről hal­latszik a megszabadított nép örömlármája, idebenn magá­nosan meghal a lelkétől megfosztott Elektra, tánczra perdül és elvágódik a földön, mint a passzív akarat, amely véget ér a tett aktivitásában. Emlékezzünk vissza: a mi heroináinkra és hősszerel­meseinkre, akik őrjöngenek az örömtől, őrjöngenek a fáj­dalomtól és páthoszuk áradó hevébe belefullad minden pszichológiai igazság. Emlékezzünk vissza arra, hogy nálunk katonai evolúcziókban vonulnak fel a csoportok és mint egy konc­ert-pódiumról, úgy zengik el az iró tirodáit, minden színész függetlenül a másiktól, szépen kiszínezve a szavakat, abszolúte nem törődve azzal, hogy a szavak egy helyzetet illusztrálnak. És azután gondol­junk erre a modern német stílusra és most már keserű irigységbe veszekedve igazán áruljuk el a hazát. Ezek a németek színpaddá tették a pódiumot, amely együtt ala­kul, forrong, változik a színdarab evolúc­iójával, értékelik a jeleneteket, egyiket a háttérben játszatván le a fonto­sabb, a kiemelendő­bb javára, roppant intelligenc­iák be­hajtják fejeket az ensemble fegyelmébe, maguk elébe engednek másokat, mikor annak így kell történni és monumentális egyszerűséggel, egy elcsukló szóval, egy minden perspektívát megnyitó gesztussal éreztetnek akkora lelki szenzácziókat, amilyenek előtt bénán, tehetetlenül álla­nak a mi falakat rengető torokgimnasztikusaink. Mikor Elektra megtudja, hogy Oresztesz él, Eysold Gertrud nem tartja szükségesnek a nagy stil­árdító han­gosságát, ő csak exaltált, imádó rajongással egy szóba önti az egész démoni örömét. Oresztesz nevét belekiáltja a palota visszhangjába, azután észreveszi magát, hogy ezt meghallják odabenn és fojtott, elcsukló hangon mondja még egyszer: Oresztesz! Ennyi az egész és ez minden. Ennél több már megmosolyogni való komédia lenne. A Reinhardték stílusáról lehet vitatkozni. Ők a Deutsches Theater tiszta naturalizmusától szeczessziót jelentenek, s az egészen naturalisztikus darabokban is megengedik a szenvedélyek túlhevítését és az abszolút igazságból egy új stíluskereső útra indultak. Ez a stílus még nem kész és csak az ilyen dara­bokra applikálható zavartalanul, mint az Elektra. Azonban elhozták a rendező-művészetnek akkora tökéletességét, mint még senki , előttük és ezt meg kell látni a legmokányabb magyarnak is, ha nem csukja be a szemét és nem kulti­­válja azt a kedvesen fajmagyar »csak azért se« princzi­­piumot. Bizonyos, hogy a drámaírás stílusa Európában megváltozott, s ehhez módosulni kell a színjátszásnak is, aminthogy az olasz verizmus és a német naturalizmus meg is találta ezt az új ábrázoló stílust. Megtörtént az a differencziálódás, amely a barokk rec­itálásból kiválasztotta az emberábrázolás nemes érté­keit, amely a theatrális pódiumot intim színpaddá alakí­totta, megtörtént ugyanaz a reneszánsz, ami a­ fontaine­­bleaui piktorok paysage intime-jével agyonverte a heroikus tájképet és művészet lett a komédiából minden akadémiák és minden hagyományok ellenére. Reinhardték tovább kutat­nak és még nem lehet tudni, hová fognak kilyukadni. Annyi azonban konstatálható tény, hogy a rendezés művé­szetében befejezett tökéletességet produkálnak és utóvégre is ez a Regiekunst az alfája minden modern színjátszásnak. No hát, mi hazafiabbak vagyunk a hazafiaknál, mikor tanulni akarunk ettől a toronymagas kultúrától, mikor meghalljuk, hogy minálunk is kopogtat már az ifjúság és a dohos üregekben vinnyogva, szűkölve félti életét a fenye­getett tehetetlenség. Jön az ifjúság és ha nem engedik be, hát betöri az ajtót, s majd amikor munkát kapnak modern színészeink és munkát kap az első modern rendező, mikor éles, metsző, friss levegőtől fognak lefagyni a hervadt, elúszott, minden helyet elfoglaló gyomok, akkor a magyar reneszánsz napján hálával fogunk megemlékezni ezekről a németekről. Marco, Hadrik Anna: A Nemzeti Színház tavaszi vendégjárása pénteken este megkezdődött a Hadrik Anna föllépésével. A mű­vésznő Fedorát választotta, Sardounak ezt a raffinált hatás­­csinálásra épített drámáját , tekintve azt, hogy ez a gyilkos­sággal és öngyilkossággal súlyosbított bűnügyi mű alaposan meg­próbálja a színész képességeit, mindenekelőtt azt az ambícziót

Next