A Hét, 1904. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1904-06-12 / 24. szám
tásokra ad alkalmat ennek a darabnak az előadása a mi nagy drámai kultúránk és a végérvényesen konstatált német szegénység között. Ezek a németek a különös darabhoz különös ábrázoló stílust teremtettek meg, amelyben abszorbeálódott egy másik művészet, a piktúra. Azon kezdték, hogy oldalbarugták a tradicziót, amely minden görög dolgot csak a Periklész korában tud elképzelni s a trójai háborút is fejlett görög architektúra környezetében és kifinomodott kulturgörögökkel tudja elképzelni. A németek visszamentek a homéroszi időbe, a görög barbárkorba s a mükénéi cziklopszfalak stílusában, sötét, barbár sziklákból konstruálták meg Agamemnon palotáját, összefogván az egész színpadot egy komor tónusba, amelyben tompa színű ruhák foltjai rendeződnek gyönyörűen megkomponált képekké. Nálunk minden szín külön rikit le a színpadról, fehér himatlonok, bíbor palástok, agyondetaillirozott architektúrák vad összevisszaságban ütik, verik, marczangolják egymást, sőt egyetlen ruhán is a legbarbárabb czifrasággal kerülnek egymás mellé lehetetlen színek, fárasztva, lesújtva, vérig dühösítve minden fogékonyabb lelkű embert. A németek előadásán bele van fogva minden szin az egységes tónusba s ebben a borongó, misztikus szürkeségben finom, egészen halk barna, llaszin és zöld színfoltok kavarognak, szenvedélyesen verődnek egy csoportba, rémült zavarban üldözik egymást, kopott szolgalányok bújnak össze egy kút mellett, egységes nagy tömegek hullámzanak folyton változó kompozíciókban és mindig külön, egy magányos, elhagyatott, megvetett barnászöld színfolt imbolyog a meleg tónusok között: az Elektra szegény ruhája, amelyről élesen válnak el a meztelen, sovány karok. És ebbe a Böcklini titokzatosságba az izgatott pillanatokban beleharsog Klitemnesztra vérpiros és mégis letompitott szinü ruhája, megriadt fáklyalángok vörös reflexeket hullatnak a kopár kövekre s a ruhák barnaságából kivillan a combok izzó testszíne, egy pillanatra, mint egy futó villáma az életnek, azután ismét ráborul mindenre az a dermesztő tónus, míg a sziklából rótt kapufejek előtt kiterjesztett sovány, meztelen karokkal áll Elektra, a bosszú irtózatos kis férge, a medúzafejű kis furia, kivülről hallatszik a megszabadított nép örömlármája, idebenn magánosan meghal a lelkétől megfosztott Elektra, tánczra perdül és elvágódik a földön, mint a passzív akarat, amely véget ér a tett aktivitásában. Emlékezzünk vissza: a mi heroináinkra és hősszerelmeseinkre, akik őrjöngenek az örömtől, őrjöngenek a fájdalomtól és páthoszuk áradó hevébe belefullad minden pszichológiai igazság. Emlékezzünk vissza arra, hogy nálunk katonai evolúcziókban vonulnak fel a csoportok és mint egy koncert-pódiumról, úgy zengik el az iró tirodáit, minden színész függetlenül a másiktól, szépen kiszínezve a szavakat, abszolúte nem törődve azzal, hogy a szavak egy helyzetet illusztrálnak. És azután gondoljunk erre a modern német stílusra és most már keserű irigységbe veszekedve igazán áruljuk el a hazát. Ezek a németek színpaddá tették a pódiumot, amely együtt alakul, forrong, változik a színdarab evolúciójával, értékelik a jeleneteket, egyiket a háttérben játszatván le a fontosabb, a kiemelendőbb javára, roppant intelligenciák behajtják fejeket az ensemble fegyelmébe, maguk elébe engednek másokat, mikor annak így kell történni és monumentális egyszerűséggel, egy elcsukló szóval, egy minden perspektívát megnyitó gesztussal éreztetnek akkora lelki szenzácziókat, amilyenek előtt bénán, tehetetlenül állanak a mi falakat rengető torokgimnasztikusaink. Mikor Elektra megtudja, hogy Oresztesz él, Eysold Gertrud nem tartja szükségesnek a nagy stilárdító hangosságát, ő csak exaltált, imádó rajongással egy szóba önti az egész démoni örömét. Oresztesz nevét belekiáltja a palota visszhangjába, azután észreveszi magát, hogy ezt meghallják odabenn és fojtott, elcsukló hangon mondja még egyszer: Oresztesz! Ennyi az egész és ez minden. Ennél több már megmosolyogni való komédia lenne. A Reinhardték stílusáról lehet vitatkozni. Ők a Deutsches Theater tiszta naturalizmusától szeczessziót jelentenek, s az egészen naturalisztikus darabokban is megengedik a szenvedélyek túlhevítését és az abszolút igazságból egy új stíluskereső útra indultak. Ez a stílus még nem kész és csak az ilyen darabokra applikálható zavartalanul, mint az Elektra. Azonban elhozták a rendező-művészetnek akkora tökéletességét, mint még senki , előttük és ezt meg kell látni a legmokányabb magyarnak is, ha nem csukja be a szemét és nem kultiválja azt a kedvesen fajmagyar »csak azért se« princzipiumot. Bizonyos, hogy a drámaírás stílusa Európában megváltozott, s ehhez módosulni kell a színjátszásnak is, aminthogy az olasz verizmus és a német naturalizmus meg is találta ezt az új ábrázoló stílust. Megtörtént az a differencziálódás, amely a barokk recitálásból kiválasztotta az emberábrázolás nemes értékeit, amely a theatrális pódiumot intim színpaddá alakította, megtörtént ugyanaz a reneszánsz, ami a fontainebleaui piktorok paysage intime-jével agyonverte a heroikus tájképet és művészet lett a komédiából minden akadémiák és minden hagyományok ellenére. Reinhardték tovább kutatnak és még nem lehet tudni, hová fognak kilyukadni. Annyi azonban konstatálható tény, hogy a rendezés művészetében befejezett tökéletességet produkálnak és utóvégre is ez a Regiekunst az alfája minden modern színjátszásnak. No hát, mi hazafiabbak vagyunk a hazafiaknál, mikor tanulni akarunk ettől a toronymagas kultúrától, mikor meghalljuk, hogy minálunk is kopogtat már az ifjúság és a dohos üregekben vinnyogva, szűkölve félti életét a fenyegetett tehetetlenség. Jön az ifjúság és ha nem engedik be, hát betöri az ajtót, s majd amikor munkát kapnak modern színészeink és munkát kap az első modern rendező, mikor éles, metsző, friss levegőtől fognak lefagyni a hervadt, elúszott, minden helyet elfoglaló gyomok, akkor a magyar reneszánsz napján hálával fogunk megemlékezni ezekről a németekről. Marco, Hadrik Anna: A Nemzeti Színház tavaszi vendégjárása pénteken este megkezdődött a Hadrik Anna föllépésével. A művésznő Fedorát választotta, Sardounak ezt a raffinált hatáscsinálásra épített drámáját , tekintve azt, hogy ez a gyilkossággal és öngyilkossággal súlyosbított bűnügyi mű alaposan megpróbálja a színész képességeit, mindenekelőtt azt az ambícziót