A Hét, 1904. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1904-07-03 / 27. szám
422 vonul továbbá mindenükön, még fényűzésükön, még elegancziájukon is a paraszti vonás; lehet palotájuk a Fifth Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan és szegfűsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, és szigorú formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség és szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigorúan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiúra szálló mondásokkal és versekkel megy háztűznézni, ül lakodalmat és tort. Gyönyörűen kiszépültek — sehol annyi szép aszszonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban — bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi francziáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal meszszebbre jutottak — de igazában nincsenek sem testi, sem lélekbeli igényeik az élet iránt; a konyhájuk fényűző, de ízetlen, a színházaik s az újságjaik bőkezűek, de gyerekesek és alantasak; beszélgetésük egyhangú és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendű dolgok és más természetű emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud, érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. »Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges«, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, aki hozzánk, szegény idegenekhez, különben csupa szív volt és csupa figyelmesség. Nekik analízis, fölösleges analízis minden, ami a dolognak nem felszíne, hanem lelke és mélye, ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a művelt embernek egyedül érdemes élni és tűrnie az élet szörnyűségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhódító emberek félig parasztok, félig vademberek — s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomodottabb világunkhoz képpest. Egyoldalúságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak — dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New York tele van dúsgazdag könyvtárakkal, amiket mind csupa olyan ember pénzel, aki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, amiknek lakói jobban szeretnének traktorházban lakni; múzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghíresebb gyűjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, akik csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archaeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakítja, kétszáz esztendő múlva emberek, művelt, előkelő és magasrendű emberek élnek majd ez új világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervű és kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni ezt a világot, ahol az állatkertben a tigris villamos világitása márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért — ugyanaznap, mikor valamely milliárdos cég, munka híján, az alkalmazottai hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utczára, a megmaradtaknak pedig huszonöt százalékkal leszállítja a fizetését. 2. — Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, — szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek a nevét kiirhatom három okon is: először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakítja magához Amerika már második nemzedékben azokat, kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett. — S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja megbetegszik? — kérdeztem Mr. Oppenheinert, ki ezt a skalpnyázó szentencziát olyan vidám mosollyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártíssal szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva. — Megmondom — tanított bennünket Mr. Opbenheimer. — Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napa is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána kövtkezőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalma ott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kissebb és kissebb fizetésű ember épp úgy el tudja ütni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy az embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp úgy el tudja látni, rendesen szamár ezekhez az előtte új dolgokhoz s nem igazodik el bennük; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, amig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez Megment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tökkretegyenek. — Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harmincz év előtt, mikor mint húsz éves kölyök állott az önök szolgálatába? — Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember szityit ér, amennyit aznap ér, s ha ma nem ér nekem semmit,mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért ? Nálunk a fizetés magas, a hús és a kenyér olcsó; minden életrevaló enférnek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötönet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontúl úri módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érésnél egyebet. — Ön azt akarja mondani, Mr. Oppenheimer, úgy akaszsza föl magát? — Azt nem mondanám, éljen, éljen, ahogy tud. — Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt... Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltán; az amerikai ember, amily kíméletlen más iránt, olyan érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a .ír. Oppenheimer külön nézetei, ezek az amerikai világuk uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a echnika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit — csak éppen emberi és engerhez méltó életet nem lehet élni. Mentői közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnál, és orczátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a cívilizáczió magához akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna, ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert ez a czivilizáczió nem czivilizáczió, s az amerikaiak igen nagystílű emberek, de még nem egészen emberek. A czivilizácziónak az a rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhítse és kiegyenlítse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait és kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszt, a modern technika kieszeléseivel fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kínzóbbá és kárörvendőőbbé —és míg az isten tudja hány ezer esztendős tizpara, cső-