A Hét, 1904. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-03 / 27. szám

422 vonul továbbá mindenükön, még fényűzésükön, még ele­­gancziájukon is a paraszti vonás; lehet palotájuk a Fifth­ Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coa­­chaikon redingoteosan és szegfűsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, és szigorú formatiszteletük, a nevetségig követelődző c­eremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség és szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigorúan meg­határozott formák és formulák szerint, apáról fiúra szálló mondásokkal és versekkel megy háztűznézni, ül lakodalmat és tort. Gyönyörűen kiszépültek — sehol annyi szép asz­­szonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban — bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi francziáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal mesz­­szebbre jutottak — de igazában nincsenek sem testi, sem lélekbeli igényeik az élet iránt; a konyhájuk fény­űző, de ízetlen, a színházaik s az újságjaik bőkezűek, de gyerekesek és alantasak; beszélgetésük egyhangú és sze­gény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklő­dést magasabbrendű dolgok és más természetű emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud, érde­kesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. »Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges«, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, aki hozzánk, szegény ide­genekhez, különben csupa szív volt és csupa figyelmes­ség. Nekik analízis, fölösleges analízis minden, ami a do­lognak nem felszíne, hanem lelke és mélye, ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a művelt em­bernek egyedül érdemes élni és tűrnie az élet szörnyűsé­geit. Ezek a hatalmas, erős, világhódító emberek félig parasztok, félig vademberek — s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomodottabb világunkhoz képpest. Egyoldalú­ságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk pre­desztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értel­mesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak — dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New­ York tele van dúsgazdag könyvtárakkal, amiket mind csupa olyan ember pénzel, aki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, amik­nek lakói jobban szeretnének traktorházban lakni; múzeu­mokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghíresebb gyűj­teményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, akik csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képek­hez s az archaeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakítja, kétszáz esztendő múlva emberek, művelt, előkelő és magasrendű emberek élnek majd ez új világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervű és kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni ezt a világot, ahol az állatkertben a tigris villamos világitása márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért — ugyanaz­nap, mikor valamely milliárdos c­ég, munka híján, az alkalmazottai hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utczára, a megmaradtaknak pedig huszonöt száza­lékkal leszállítja a fizetését. 2. — Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbeteg­szik, — szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag new­­yorki ingatlan-ügynökség feje, kinek a nevét kiirhatom három okon is: először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai néze­teit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakítja magához Amerika már második nemzedékben azokat, kiknek apja még egészen más nézetek köze­pett nevelkedett. — S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkal­mazottja megbetegszik? — kérdeztem Mr. Oppenheinert, ki ezt a skalpnyázó szentencziát olyan vidám mosollyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártíssal szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva. — Megmondom — tanított bennünket Mr. Opben­­heimer. — Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napa is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána kövtke­­zőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalma ott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kissebb és kissebb fizetésű ember épp úgy el tudja ütni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy az embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp úgy el tudja látni, rendesen szamár ezekhez az előtte új dolgokhoz s nem igazodik el bennük; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, amig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez Meg­ment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tö­kkre­­tegyenek. — Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan ere­jében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harmincz év előtt, mikor mint húsz éves kölyök állott az önök szolgálatába? — Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember szityit ér, amennyit aznap ér, s ha ma nem ér nekem semmit,mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért ? Nálunk a fizetés magas, a hús és a kenyér olcsó; minden életrevaló enfér­nek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötö­net, szerzett legyen annyit, amennyivel azontúl úri módon meg­élhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érésnél egyebet. — Ön azt akarja mondani, Mr. Oppenheimer, úgy akaszsza föl magát? — Azt nem mondanám, éljen, éljen, ahogy tud. — Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt... Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltán; az amerikai ember, amily kíméletlen más iránt, olyan érzé­keny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a .­ír. Oppenheimer külön nézetei, ezek az amerikai világu­­k uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a ech­­nika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség leg­szédületesebb szélsőségeit — csak éppen emberi és en­ger­hez méltó életet nem lehet élni. Mentői közelebbrő­l látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnál, és orczátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a c­­ívili­­záczió magához akarja amerikanizálni az egész többi vilá­got. Ha ez lehetséges volna, ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert ez a czivilizáczió nem czivilizáczió, s az amerikaiak igen nagystílű emberek, de még nem egészen emberek. A czivilizácziónak az a rendel­tetése, értelme, életre való joga, hogy enyhítse és kiegyen­lítse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait és kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszt, a modern technika kieszeléseivel fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kínzóbbá és kárörvendő­őbbé —é­s míg az isten tudja hány ezer esztendős tizpara, cső-

Next