A Hét, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1905-05-21 / 21. szám

kozásaival és modortalanságaival, melyeket mind meg lehet érteni, el lehet nézni, aminthogy az értelem rá is helyez­­kedhetik arra a nagyszerű felfogásra, hogy minden ember egyenlő, a munka nem szégyen, lesz idő, hogy minden ember gróf lesz és minden embernek dolgoznia kell, s a többi, s a többi — de a szívnek beszélhet ez az értelem! S ha a késő irodalomtörténet haragszik a nagyapánk kora­beli akadémiára, hogy nem koszorúzta meg a lánglelkü költőt, vagy az azon időbeli szolgabíróra, hogy nem köszönt vissza a lánglelkü költőnek, vagy az azon időbeli takarék­­pénztárra, hogy nem adott kölcsön a lánglelkű költőnek, vagy az azon időbeli újságkritikusra, hogy kifigurázta a lánglelkű költőt, akkor az irodalomtörténetnek igaza van. De ha haragszik a nagymamára, hogy nem viszonozta a lánglelkű költő szerelmét, akkor nem a nagymama liba, hanem az irodalomtörténet csacsi. Mert az irodalomtörté­netnek semmi köze a nagymamához; hogy kinek a sze­relmét hogy’ viszonozza, az egészen privát dolga a nagy­mamának, sőt ha a nagymama csakugyan liba lett volna, ahhoz is joga volt, mert a nagymama se nem akadémia, se nem takarékpénztár, se nem szolgabiró, s lehet akkora lúd, amekkora csak tud lenni. Szegény Csokonai! És szegény Lilla — föltéve, amit ha akarom elhiszek, ha nem akarom, nem — hogy ez a Lilla az életben két szónál többet beszélt ezzel a Csokonaival, s egyáltalában tudta, ki az, akivel beszél! Mert hogy a lánglelkű költők kis falusi libákba szeretnek bele, akik, ha rendes a szerelmük, beleszeretnek valami rendes, derék, jól kereső emberbe, ha bűnös a szerelmük, beleszeretnek a svalizsér hadnagyba, de semmiesetre sem abba a szomorú, felemás középarányosba, amilyenek, több­nyire, a lánglelkű költők! Elnézem szegény embernek az arczképét — ennek a jó embernek, igaz költőnek, külö­nös egyéniségnek —, és nem tudok elképzelni asszonyt,­­ aki ilyen ábrázatú emberbe szerelmes tudna lenni. Miért éppen szegény Lilla ? Igen, el tudok képzelni weimari vagy jenabeli asszonyt, aki imádta a Schiller drámáit s egy mukkot sem értett a Goethe verseiből, de azért nem Schillerbe volt szerelmes, hanem Goethébe. S ha ez nem tetszik az irodalomtörténetnek, akkor szeressen ő egy csúf, véres, szeplős, heptikás embert. Sokszor elgondolom, hogy mit szólnának azok a művelt és irodalmi mamák, akik igen neheztelnek azokra a Lillákra, akik máshoz mentek férjhez, mint a Csoko­naiakhoz , mit szólnának ők, ha az ő tizenhat esztendős kis leányuk okulna e példán, és beleszeretne az öcscse házitanítójába. Lehet, hogy ez a házitanító szebb verseket ír, mint Csokonai. Lehet, hogy ezek a versek magának a mamának is tetszenek. Lehet, hogy ez a fiatal ember bele fog kerülni az irodalomtörténetbe. Lehet, hogy hal­hatatlan lesz. Lehet, hogy a legnemesebb szív, a leg­tisztább elme, a legfinomabb lélek. De csámpás, és szegény, és modortalan, és rosszul öltözött, és kevés kilátású és borzalmas a famíliája. Nem jó, hogy ember és ember közt ilyen különbségek vannak — de vannak ilyen különbségek. Magam is sok ideig tele voltam ezzel a romanti­kával. Mindig imádtam a költőket, s kislyány­koromban félórák hosszat rángattam a guvernántomat Pósa bácsi után. De ma nem egészen így gondolkozom, pedig a ver­seket még mindig imádom. Különösen két halhatatlan költőnek halhatatlan tra­gédiája ábrándított ki. Az egyik Petőfi — a legimádnivalóbb ember, aki valaha e földön járt. Mert jó volt, derék volt, becsületes volt, — hű, szorgalmas, önfeláldozó, lelkes és lángelméjű. S az ő Júliája nem volt közönséges asszony. Értett ver­sekhez és értett emberekhez. Kiküzdte, kierőszakolta magá­nak az ő Petőfijét — pedig mi lehetett az ő gőgös nemesi famíliájának az éhenkórász paraszt ? S ez a lyány, mihelyt asszony lett, kiábrándult ebből az emberből. Ebből az emberből! Egy csöpp pszichológiával, egy csöpp olvasni tudással észre lehet venni, hogy nem szerette, hogy rosszul volt tőle, hogy csakhamar igen-igen boldogtalanul éltek, s Petőfinek igen jó volt ez elől a házasság elől elmenekülnie a csatába és a halálba. Düh, gyűlölet, utálat élhetett ebben az asszonyban ez ellen a dicső, remek, csodálatos ember ellen — más magyarázata nincs azoknak a rettenetessé­geknek, amik a Petőfi halálát követő esztendőben az özvegye nevéhez fűződnek. Az asszony aztán férjhez ment egy derék, jelentéktelen, társaságbeli úri­emberhez, professzorhoz, é­s igen tisztesen és boldogan élt vele élete végéig. A másik eset, a Heineé, Istenem, melyik leány, melyik asszony nem szerelmes Heinéba — ma. De akkor, mikor Heine az ő szép unokatestvérébe volt szerelmes, a gazdag és előkelő Heine Salamon bankár nagy hozományú leányába, ez a Heine igen különös és bolondos fiatal ember volt, aki nagyon csinos verseket irt — Goethe, aki effélékhez értett, szintén csak nagyon csinosaknak ítéli e verseket, hát a hamburgi bankárlyány miért gon­dolta volna, hogy ezek a versek épp olyan halhatat­lanok, mint a Goethe versei? Csinos verseket írt, de nem volt csinos ember, megbízható ember sem volt, félbe­maradt kereskedő, egyetemkerülő jogász, szolgálókkal cziczázó kávéházi figura, fantaszta, fej­fájós, komédiás, akinek semmi egyéb keresete nem volt, mint amit ugyan­ettől a gazdag nagybátyjától szedett ki és zsarolt ki, meglehetős prczátlan módon. Mit szeressen ezen az emberen egy nyugodt, okos, higgadt, jó társaságbeli, előkelő lyány, aki hozzá ugyanennek a folyton megszivattyúzott nagy­bátyának a lyánya? S mért ne támadjon fel ebben az okos lyányban a gyanú, hogy ez a Harry azért olyan szerelmes belém, mert egy darabban szeretné megkapni, amit így részletenként kell kiszednie apától? Nem képzel­hetek zsidó bankárlyányt, aki ma ne tenne meg mindent Heinénak — de nagyon jól el tudom képzelni ugyanezt a mai bankárlyányt, amint egy ugyanilyen mai cousinjétől ugyanúgy idegenkedik, mint idegenkedett a Heine Salamon leánya a Heine Salamon unokaöccsétől, s valami derék, szolid, jó társaságbeli kereskedő embert éppúgy elébe ne tenne, mint tette a Heine Henrik unokanővére. Higgye el, barátom, maga sem cselekednék, de nem is érezne másképp, mint ahogy az a hamburgi bankárlyány csele­kedett és érzett. A szerelemből fakadhatnak kötelességek, de a szó-

Next