A Hét, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-05-21 / 21. szám
kozásaival és modortalanságaival, melyeket mind meg lehet érteni, el lehet nézni, aminthogy az értelem rá is helyezkedhetik arra a nagyszerű felfogásra, hogy minden ember egyenlő, a munka nem szégyen, lesz idő, hogy minden ember gróf lesz és minden embernek dolgoznia kell, s a többi, s a többi — de a szívnek beszélhet ez az értelem! S ha a késő irodalomtörténet haragszik a nagyapánk korabeli akadémiára, hogy nem koszorúzta meg a lánglelkü költőt, vagy az azon időbeli szolgabíróra, hogy nem köszönt vissza a lánglelkü költőnek, vagy az azon időbeli takarékpénztárra, hogy nem adott kölcsön a lánglelkű költőnek, vagy az azon időbeli újságkritikusra, hogy kifigurázta a lánglelkű költőt, akkor az irodalomtörténetnek igaza van. De ha haragszik a nagymamára, hogy nem viszonozta a lánglelkű költő szerelmét, akkor nem a nagymama liba, hanem az irodalomtörténet csacsi. Mert az irodalomtörténetnek semmi köze a nagymamához; hogy kinek a szerelmét hogy’ viszonozza, az egészen privát dolga a nagymamának, sőt ha a nagymama csakugyan liba lett volna, ahhoz is joga volt, mert a nagymama se nem akadémia, se nem takarékpénztár, se nem szolgabiró, s lehet akkora lúd, amekkora csak tud lenni. Szegény Csokonai! És szegény Lilla — föltéve, amit ha akarom elhiszek, ha nem akarom, nem — hogy ez a Lilla az életben két szónál többet beszélt ezzel a Csokonaival, s egyáltalában tudta, ki az, akivel beszél! Mert hogy a lánglelkű költők kis falusi libákba szeretnek bele, akik, ha rendes a szerelmük, beleszeretnek valami rendes, derék, jól kereső emberbe, ha bűnös a szerelmük, beleszeretnek a svalizsér hadnagyba, de semmiesetre sem abba a szomorú, felemás középarányosba, amilyenek, többnyire, a lánglelkű költők! Elnézem szegény embernek az arczképét — ennek a jó embernek, igaz költőnek, különös egyéniségnek —, és nem tudok elképzelni asszonyt, aki ilyen ábrázatú emberbe szerelmes tudna lenni. Miért éppen szegény Lilla ? Igen, el tudok képzelni weimari vagy jenabeli asszonyt, aki imádta a Schiller drámáit s egy mukkot sem értett a Goethe verseiből, de azért nem Schillerbe volt szerelmes, hanem Goethébe. S ha ez nem tetszik az irodalomtörténetnek, akkor szeressen ő egy csúf, véres, szeplős, heptikás embert. Sokszor elgondolom, hogy mit szólnának azok a művelt és irodalmi mamák, akik igen neheztelnek azokra a Lillákra, akik máshoz mentek férjhez, mint a Csokonaiakhoz , mit szólnának ők, ha az ő tizenhat esztendős kis leányuk okulna e példán, és beleszeretne az öcscse házitanítójába. Lehet, hogy ez a házitanító szebb verseket ír, mint Csokonai. Lehet, hogy ezek a versek magának a mamának is tetszenek. Lehet, hogy ez a fiatal ember bele fog kerülni az irodalomtörténetbe. Lehet, hogy halhatatlan lesz. Lehet, hogy a legnemesebb szív, a legtisztább elme, a legfinomabb lélek. De csámpás, és szegény, és modortalan, és rosszul öltözött, és kevés kilátású és borzalmas a famíliája. Nem jó, hogy ember és ember közt ilyen különbségek vannak — de vannak ilyen különbségek. Magam is sok ideig tele voltam ezzel a romantikával. Mindig imádtam a költőket, s kislyánykoromban félórák hosszat rángattam a guvernántomat Pósa bácsi után. De ma nem egészen így gondolkozom, pedig a verseket még mindig imádom. Különösen két halhatatlan költőnek halhatatlan tragédiája ábrándított ki. Az egyik Petőfi — a legimádnivalóbb ember, aki valaha e földön járt. Mert jó volt, derék volt, becsületes volt, — hű, szorgalmas, önfeláldozó, lelkes és lángelméjű. S az ő Júliája nem volt közönséges asszony. Értett versekhez és értett emberekhez. Kiküzdte, kierőszakolta magának az ő Petőfijét — pedig mi lehetett az ő gőgös nemesi famíliájának az éhenkórász paraszt ? S ez a lyány, mihelyt asszony lett, kiábrándult ebből az emberből. Ebből az emberből! Egy csöpp pszichológiával, egy csöpp olvasni tudással észre lehet venni, hogy nem szerette, hogy rosszul volt tőle, hogy csakhamar igen-igen boldogtalanul éltek, s Petőfinek igen jó volt ez elől a házasság elől elmenekülnie a csatába és a halálba. Düh, gyűlölet, utálat élhetett ebben az asszonyban ez ellen a dicső, remek, csodálatos ember ellen — más magyarázata nincs azoknak a rettenetességeknek, amik a Petőfi halálát követő esztendőben az özvegye nevéhez fűződnek. Az asszony aztán férjhez ment egy derék, jelentéktelen, társaságbeli úriemberhez, professzorhoz, és igen tisztesen és boldogan élt vele élete végéig. A másik eset, a Heineé, Istenem, melyik leány, melyik asszony nem szerelmes Heinéba — ma. De akkor, mikor Heine az ő szép unokatestvérébe volt szerelmes, a gazdag és előkelő Heine Salamon bankár nagy hozományú leányába, ez a Heine igen különös és bolondos fiatal ember volt, aki nagyon csinos verseket irt — Goethe, aki effélékhez értett, szintén csak nagyon csinosaknak ítéli e verseket, hát a hamburgi bankárlyány miért gondolta volna, hogy ezek a versek épp olyan halhatatlanok, mint a Goethe versei? Csinos verseket írt, de nem volt csinos ember, megbízható ember sem volt, félbemaradt kereskedő, egyetemkerülő jogász, szolgálókkal cziczázó kávéházi figura, fantaszta, fejfájós, komédiás, akinek semmi egyéb keresete nem volt, mint amit ugyanettől a gazdag nagybátyjától szedett ki és zsarolt ki, meglehetős prczátlan módon. Mit szeressen ezen az emberen egy nyugodt, okos, higgadt, jó társaságbeli, előkelő lyány, aki hozzá ugyanennek a folyton megszivattyúzott nagybátyának a lyánya? S mért ne támadjon fel ebben az okos lyányban a gyanú, hogy ez a Harry azért olyan szerelmes belém, mert egy darabban szeretné megkapni, amit így részletenként kell kiszednie apától? Nem képzelhetek zsidó bankárlyányt, aki ma ne tenne meg mindent Heinénak — de nagyon jól el tudom képzelni ugyanezt a mai bankárlyányt, amint egy ugyanilyen mai cousinjétől ugyanúgy idegenkedik, mint idegenkedett a Heine Salamon leánya a Heine Salamon unokaöccsétől, s valami derék, szolid, jó társaságbeli kereskedő embert éppúgy elébe ne tenne, mint tette a Heine Henrik unokanővére. Higgye el, barátom, maga sem cselekednék, de nem is érezne másképp, mint ahogy az a hamburgi bankárlyány cselekedett és érzett. A szerelemből fakadhatnak kötelességek, de a szó-