A Hét, 1909. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1909-11-14 / 46. szám

754 A szabadkai botrányból megkapjuk a második jelentést és Haverda Máriának módja és alkalma lesz, hogy további 8—16 napon át izgassa a bácskaiak erotikáját. Mindez az igazság és jogrend nevében történik. Az igazság nevében intéznek olyan kérdéseket az orvosszakértőkhöz, hogy a felelettől erotikus részegség fogja el a Bácskát. És az igazság nevében tépik rongyokra a büntetőtörvénykönyvet is. Mert a Haverda Mária bűnössége oly nagy problémája az igazság­osztásnak, hogy kiderítésére szabad már bűnöket is elkövetni ügyésznek és bírónak. Ám dűljön össze a világ, csak diadal­maskodjék az igazság. Ezt az axiómát még sehol se vették annyira szó szerint, mint Szabadkán. Az igazság már-már diadalmaskodott is, de a mi kicsi világunk recsegett-ropogott s talán össze is dől Európa k­aczagásától, ha segítségünkre nem siet a sokat gyalázott bécsi sajtó, a­mely elállta a sza­badkai botrány előtt az utat s lehetetlenné tette, hogy a tárgyalás undorító részletei külföldre is eljussanak. A bécsi sajtó szövetkezett arra a czélra, hogy nem hoz hírt a sza­badkai tárgyalásról, tehát nem szégyeníti meg Európa előtt ezt az országot, mely végre is szerződéses társa Ausztriá­nak. Az ellenfelünk igazán nemesen viselkedett s mi szívesen megbocsátjuk neki mindazt, amit kárunkra tesz a politiká­ban. Mert idegen politikai támadás nem tehet akkora kárt bennünk, mint a saját bornírtságunk leszögezése és barbár­ságunk világgá kürtölése. Szomorúságunkban megvigaszta­lódhatnánk azzal, hogy ellenségeink mégsem oly kegyetle­nek, mint hittük. De mit ér ez a tudat, ha azt látjuk, hogy az ellenségeinknél ezerte kíméletlenebbek a barátaink. — Jó neki ! . . . De ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy az nem madár, hanem gép. — Igen , repülőgép , kocsi. Olyan, mint a frakker, vagy az automobil. — Te ! . . . — Na !­­ — Valami az eszembe jutott. Nagyszerű eszme ! — Halljuk ! — Van valami protekc­iód ahhoz az imprezárióhoz ? — Miért ? — Mert ki lehetne eszközölni nála, hogy szerezzen nekünk egy areoplánt. — Nos, és ? — És ! . . . Egy óriási aeroplánt, amelyen legalább tízezer fecske elfér. Azt hiszem, tízezren vagyunk itt Budapesten. — Igen. — Beülünk valamennyien és azon repülünk Afrikába. — Nagyszerű ! Bérelünk egy Tauszky-aeroplánt és azon költözködünk mi vándormadarak. Ezt a tervet meg kell való­sítanunk. — Minden városból külön aeroplán vigye a fecskéket Afrikába. — Tour-retour. — Igen. És ezentúl nem röpülünk ! Abczug a röpülés. — Éljen a röpülőgép ! A beszélgetésnek lelkes egymásraborulással vetnek véget. Sietnek megbeszélni a nagy tervet az összes vándormadarakkal, csatlakozik hozzájuk a többi madárfajta is. Kimondják egy­hangúlag a röpülés végét. A határozatot a következőkkel indokolják meg : »Amióta az ember is röpül, számunkra nem dicsőség a röpülés. Elsajátították, elplagizálták művészetünket, ennél­fogva mi lemondunk róla. Egyszerűen mi is repülőgépre ülünk, ha netalán sétálni, költözködni, vagy vándorolni támad ked­vünk ! Isten minket úgy segéljen ! . . .« Maitre Jacques. A FECSKÉK. ősz van. Mondjuk, október 30-ika. Eresz alatt utolsó napon fészkel a fecske. Már becsomagoltak , holnap költöz­ködés. Sárga levelek hullnak a fákról és két fecske unottan ásítozik az egyik fészekben. Egyszerre csak zugó zakatolás, kerepelő berregés hallatszik a levegőben. Az eget hirtelen beárnyékolja valami, hogy mint sötét villám tűnjék el a messze­ségben. Az egyik fecske ijedt hangon szólal meg : — Mi volt ez ? — Aeroplán — feleli a másik nyugodtan. — Madár ? — Nem , gép. — Ki teremtette, az Isten ? — Szamár vagy. Hogy egy fecske ilyen állat legyen ! Az aeroplánt egy imprezárió teremtette. Magyarországon mindent az imprezáriók teremtenek. A hangversenyeket is imprezáriók teremtik. — A fene a pofájukat. — Az aeroplán miatt ? — Nem, a hangversenyek miatt. Az aeroplán az szamár­ság. Elvégre az csak nem kunszt, — repülni ! Repülni min­denki tud. — Látod és mégis olyan nagyra vannak vele az emberek. Blériotnak ovácziókat rendeztek, Kutassyt pedig dicséretekkel halmozzák el. — Ki az a Blériot ? — Aki beül az aeroplánba és röpül. — És szeret az a Blériot röpülni ?­­— Szeret. — Én nem szeretek röpülni. Én jobb szeretnék mindig itthon maradni és semmit se csinálni. — Hát én nem ? — Holnap röpülhetünk Afrikáig ! Ebbe bele lehet bolon­dulni. — Muszáj. — Vájjon az aeroplánnak is el kell költözni Afrikába ? — Azt hiszem, nem. Az olyan, mint a veréb. Ott is telel, ahol a nyarat töltötte. Zsuzsa naplója. Irta: EÖRSY TÓTH JULIA. (3) — Talán tanítónő lett ? — Az. Úgy mellékesen. — Igen. És ez a színmű. Ez érdekel. Mondtam egypárszor már, hogy az egész rossz, de ahogy meg van írva, az elragad. Tudja, ebben a gyönge mesében nincs egy fikarcznyi ötlet. De amint megcsinálta, abban van valami, amit a franczia úgy mond : un mát. Ez magyarul — hisz érti — nemcsak egy szó, hanem lélek, érzés, tartalom, szenvedély ! Minden. Hát ez van abban a rossz drámában. Az arczom izgatott, forró vértől pirult meg. — ön túlságosan jóakaró — kezdtem szelíden, majdnem alázatosan. — ön nagyon jó hozzám. Csodás boldoggá tesz egyetlen biztató szavával. Feltüzeli az akaratom. A hangja ismeretlen, nagy utak felé vezet. Én megírtam azt a felvonást úgy, amint mondta. A leg­jobb tudásom szerint. Olvassa el. Amint fölnéztem Fausztra, bátor, kutató, exaltált nézéssel, találkoztam annak a fényes, mély barna szemébe égett vágygyal, ami sietve, mámorosan az én szemem felé repült. Felfogtam a pillantását és tompa zsibongást érez­tem tőle minden idegemben. — Menni kellene ... — jutott eszembe szabadulás­képp, s a kalapom után nyúltam. Fauszt szintén fölállt.

Next