A Hét, 1917. július (28. évfolyam, 26-27. szám)
1917-07-01 / 26. szám
404 ez után az első megmozdulás után megmozdult egészen. És a puha, süppedő szőnyegen hangtalan lépéssel, ügyetlen, mezítelen lábacskákkal körüljárta a széken ülve meredő babát. Aztán mégegyszer . . . kis karját fölemelte, a fejét utánahajtotta, térde meghajlott és a holdfényben libegve fordult meg pici, törékeny teste. Az ingecske haranggá tágult körülötte és kis térdei üdén hajladoztak a tánczos forgásra . . . Azután lassúbb lett a mozgás, újra puha járássá csöndesedett és Anni akkor odaállt szembe a Juliska baba merev porczellán arczával. Szeretett volna az üvegszemekkel szembenézni, de a határozatlan bámulást nem tudta most sehogysem igazi tekintetnek érezni. Juliska baba nem nézett Annira. Anni ekkor intett neki. Nem olyan szépen ugyan, mint délután a Babatündér ballettánczosnője, de sokkal, sokkal nagyobb hittel. Anni meleg, mély barna szeme szent áhítattal csüggött a Juliska balra festett porczellán arczán : várta az első mozdulatot, a nagy életreébredést. De nem történt semmi. Anni másodszor is intett és aztán türelmetlenül harmadszor is és ekkor egyszerre valami nagy lehangolás ütötte meg. Miért nem mozdul Juliska baba ? Miért ? . . . Hiszen ő úgy hitte, de úgy hitte. És hiszi még most is . . . És bizonyosan nem a baba tehet róla, hanem talán a szék . . . Vagy valami gonosz boszorkány ... De ő majd megmutatja a csúnya széknek ... És most már kissé reszkető tagokkal a szék mögé került és megemelte hátulról, rántott egyet a támláján ... és Juliska baba fejjel esett ki az ülésből, egyenest a szék lábának. . . Nagy csörrenéssel tört el a feje . . . Mozgolódás . . . ébredő nagy sóhajtás . . . meggyullad a lámpa a mamáéknál, majd itt is és egyszerre rideg fényben áll a fölborított szék, a törött baba és fölöttük mereven, rémült, halálsápadt, valóraébredő arccal Anni. A kisasszony kiugrik az ágyból, a mama is bejön, rémült, halk, gyors kérdés : — Mi ez ? Mit csinálsz ? Hogy keltél föl ? Hogy mertél fölkelni ? És erre Anni végre magához tér és keserves, panaszos, rémült sírással sír bele az éjszakába. Két gyönge, csittenő ütés, olyan pici-pacs, Ami remegve, rémülten zokog, visszafektetik az ágyba, a kisasszony ijedten exkuzálja magát, hogy ő nem tehet róla, nem hallotta, a mama még ott áll a kis ágynál, néhány szemrehányás után aztán lesimogatja, lecsókolja a siró kislány keservét. Ami aztán csöndesen, fájó, kisirt, álmos szemmel elalszik. A mama visszamegy és a papával most ijedten beszélnek arról, hogy talán nagyon felizgatta a gyereket a színház, talán mégsem kellett volna elvinni. A lámpákat eloltják. Aztán minden csöndes lesz újra. Toll és tőr, — jun. 29. A rongyos reverenda, mint szimbólum, egészen új a politikai hasonlatok között. Richter János munkapárti képviselő úr használta a maga honatyai tisztességének jellemzésére, minden ideáljának elvesztése miatt rendezett siratóének mondatai között. Az új ellenzék, úgy látszik, a reformszelek hatása alatt, egészen különös tónust kezd használni a parlamentben. Erővel akklimatizálódni szeretnének az új kormányhoz, azonban félreértik a demokráczia fogalmát, szegények : a demokrácziát összetévesztik a neveletlenséggel. Az egyik »rongyos reverendá«-ról beszél, a másik azt mondja : »szélhámos zsidó«. Nem tiszteljük meg annyira ezeket az urakat, hogy az antiszemitizmus vádjával bélyegeznék meg őket. Nem, uraim, ez nem antiszemitizmus, ez csak komikus rángatódzása egy mozgatható játékbábunak, melyet használhatatlansága miatt a sarokba hajítottak. Ó, egészen bizonyosak vagyunk, hogy nem sokáig fog tartani. Még egy-két groteszk nekirugaszkodás és aztán az éji bogarak neki fognak menni a falnak. Azt meg már az Arany János verséből tudjuk, hogy mit tesz az éji bogár, ha nekimegy a falnak ? Elhallgat. Addig a kis ideig még mi is — elhallgathatjuk őket. Ám — hogy őszinték legyünk — elhallgathatnák a kormányzópártok is. Néhány ifjú óriás legénykedése miatt még nem kell okvetlen barátságos felhívást intézni a tömegekhez, hogy üssék agyon azokat, akik elég ostobák ahhoz, hogy az ár ellen úszszanak. Mert ha még oly kétségtelen is, hogy nem valami magas színvonalú vita, ami most a parlamentben folyik, de az is bizonyos, hogy a kirakatok rombolása se az. S a kődobálás se tökéletes argumentum. Mi legalább még sohasem láttunk olyan embert, aki jobb meggyőződésre tért volna, miután agyonütötték. A GYERMEKHALANDÓSÁG LEKÜZDÉSÉRE alakult liga Francziaországban szoptatószobákat rendeztetett be a municiógyárakban. Hogy kéznél legyenek az anyák, mikor csecsemőik étkezési ideje eljő, s ne kelljen a kisdedeknek elsenyvedniök messze munkásnegyedekben az éltető anyatej nélkül. Körülöttük égig érő kémények füstölögnek, őrült forgásban keringenek a kerekek, fúrók fúrnak, kalapácsok sújtanak le, s lihegő mozdonyok szállítják kifényesedett síneken a halált osztó hadiszereket. A franczia anyák megteszik kötelességüket. Egyik kezükkel bombákat raknak vasúti ládákba, a másikkal mellüket tartják kicsinyeiknek. Talán a fejüket is bombába töltik előbb, hogy a jövő háború tejét szívják magukba a franczia újszülöttek. A reváns tejét az elzászi revánsért, mely ebben a háborúban sehogy se akar sikerülni, s amit — úgy látszik — kondenzálniok kell a legközelebbi háborúig. KOSZTÜM NÉLKÜL. A német hadvezetőség rájött arra, hogy az operett-kardalosnők kosztümje nem áll egyenes arányban a végleges győzelem bekövetkezésével, ami viszont a primadonnákat illeti, az ő szövetpazarlásuk egyenesen megengedhetetlen, miért is a német színművésznőkre is kiterjesztették a ruharendeletet. Ennek a rendeletnek nemcsak gazdasági, de esztétikai következményei is jelentékenyek lesznek, s a rendelet hatása alatt a legtöbb művésznőről való vélekedés át fog értékelődni. Ha ugyanis a hölgyek úgy védekeznek a rendelet ellen, hogy azt fokozott szigorral hajtják végre és a takarékosság elve alapján minél kevesebb kosztümben fognak megjelenni a közönség előtt, csakhamar jóleső érzéssel fogják tapasztalhatni, hogy a takarékosság elve egyáltalán nem rontja sanszaikat, személyes sikerüket. Sőt ellenkezőleg. Ha azonban, tüntetőleg, állig begombolkoznak régi kosztümjeikbe, amihez joguk van, akkor kiderül, hogy a művészet és a szemérmetesség között furcsa viszony van. A nők szégyenlőssége, tartja egy franczia mondás, ingükkel együtt