Hetedhéthatár, 1998 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-09 / 1. szám
1998. január 9. Az '56-os október viharában hangos volt az ország az urántól. Tulajdonképpen akkor tudta meg a magyar, hogy Pécs környékén uránbányászat kezdődött. S mivel már akkor tudott volt e radioaktív érc értéke, meg is született a sokat hallott jelszó: "Magyar uránt!" És vele a tudatlanság szülte hitegetés is: ha nem a szovjetek viszik el a magyar uránt, hanem a nyugatiaknak adjuk el, már "jövőre" minden magyarnak saját autója lesz. Akkor hallottam én is először az uránról, ám dehogyis gondoltam, hogy valaha még kapcsolatom lesz vele. Az idő tájt ugyanis egy helyi demokratikus napilap szervezésével foglalatoskodtam, csakhogy az álom november 4-én szertefoszlott, engem a cégnél, s akkor jöhetett az utolsó pályamódosítás. Nagy dolog volt - az érc nyilvánvalóan szegényes minősége ellenére is -, hogy a szén mellett új bányaipar, az uránbányászat megszületett Pécsett, kenyeret és otthont adva sok ezer embernek, s akkor csak sejtve, hogy a kenyér árát sok-sok év múlva kell megfizetni. Az ismert veszélyek ellen sokat tett a cég, de talán nem eleget, hiszen nem tudhatjuk, hány volt uránbányászban dolgoznak a porral belélegzett, hosszú távon károsító alfa-részecskék. Jómagam a budai hegyekben töltött két "expedíciós" idény után a mecseki kutatásokban vettem részt, s hamarosan levéltári letétre szánható gyűjtemény, amiből ipartörténeti kutatók élhetnének évtizedekig, semmint egy igazi, népszerű, mindenkit érdeklő urán-történet. Erről bizony nem volna szabad lemondani! A szemtanúk még élnek! A bánya tehát január 1 -jén végleg bezárt, vele egy egész iparág megszűnt. Mi maradt utána? Egy város marad! Úgy hívják: Pécs. Amikor a "Boxit" útjára indult (s a forradalom után lett belőle Pécsi Uránbánya Vállalat, majd később visszaszemérmesedve Mecseki Ércbányászati Vállalat), a szénről már akkor is bányászvárosként emlegetett Pécs mai szemmel nézve kisváros volt. Jól jegyezzük meg azt, amiről ma hetedHÉTHATÁR ! (Boxit-Urán-Érc)bánya-búcsúztató meg a következő tavaszon emiatt kirúgtak az olajiparból. Odahaza minden ajtó becsukódott előttem, és csak sok-sok próbálkozás után - ugye, milyen fura fintora a sorsnak? - sikerült a szupertitkos "Boxit", akkor már Pécsi Uránbánya Vállalat IV. számú, a budai hegységben tevékenykedő kutatócsoportjánál operátorként elhelyezkednem. Geiger-Müller számlálóval a nyakamban jártam én is a kies vidéket. Hasadóanyagkutatás folyt itt is, mint akkoriban szerte a hazában; itt a tórium volt a kutatás tárgya. A téli hónapokban a kutatásiakat erre-arra foglalkoztatták, jómagamat Bakonyára az akkor készült "nagyjelentéssel" kapcsolatos adatfeldolgozáshoz irányítottak. Geológiai szelvényekre kellett felhordani a bányabeli fúrólyukakban mért ércminőségi értékeket, s ezekből megszerkeszteni a "lencséket", amelyekből az ércet kitermelték. Nem kellett hozzá különösebb szakismeret, hogy hamarosan rájöjjön az ember: nagyon örülhetünk neki, hogy a szovjetek átveszik tőlünk ezt a gyatra minőségű ércet, amit talán ők sem vittek volna el, ha nincs a hidegháború, az atomfegyverkezési verseny. S most, hogy a magam esetét a pécsi uránnal lezárjam, amikor '59 telén egy uránvárosi CsU-lakást (egyszobás, félkomfortos!) kaptam, akkoriban már időt és fáradságot nem kímélve kutakodott "ellenforradalmi" múltamban egy rendőrtiszt, s tán el is érte volna a szupertitkos cégtől való eltávolításomat, ha történetesen ugyanakkor nem kutakodtak volna más, nálam értékesebb szakemberek után is, akiknek az elvesztése megrendíthette volna a céget. A vállalat vezetői tiltakoztak a zaklatások ellen és le is állították az egészet. így maradtam még kerek tíz évig megtudtam én is: a Kővágószőlős-Bakonya környékén lelt érc másodlagos előfordulás, vagyis valahonnan távolabbról mosódott ide az érc évmilliókkal ezelőtt. Az elsődleges előfordulás megtalálására irányultak - eredménytelenül - a mecseki kutatások. De mégis eredmény volt, hogy végül az uránbányászat - igaz, már halványuló - fénykorában öt bányában folyt az érctermelés. A kezdeteknél csupa ifjú ember - frissen végzett bányamérnök, geológus, geofizikus, vegyész stb. - teremtette meg a minden hazai előzményt nélkülöző uránipart. Maga a bányászat is csak látszólag egyezik például a szénbányászattal, hiszen míg a szenes geológus előtt ott van a vájvégen a feketén ragyogó szén, az urános geológus geofizikai radioaktív mérésekre támaszkodva határozhatta meg, hogy a várvégi számtalan fúrólyuk közül melyek felhasználásával kell szelektív jövesztéssel elkülöníteni az érces összletet a meddőtől. S a külön kitermelt ércből állították elő a dúsítóban azt a koncentrátumot - a folyósán finom sárga port -, amiből a Szovjetunióban erőművi fűtőelem, atombombatöltet lett. Az iménti sorokban mintha a hazai uránbányászat lényegét írtam volna le a végsőkig lerövidítve. Pedig ez a kevésnél is kevesebb! Jó volna ennél több is, amiből az utókor megismerhetné a röpke négy évtizednyi, és most január 1-jén véget is ért magyar uránipar történetét. Az említett ifjú szakemberek, akik a maguk kezdeti urántudatlanságával együtt nőttek, fejlődtek az új iparággal, s ez hamar kivénhedvén, vele együtt mentek nyugdíjba. Vajon megszületik-e az ő közreműködésükkel az urániparunk igaz története? Tudom, hogy ilyen címen hatalmas kézirattömeg létezik már, de ez inkább is inkább hallgatunk, semmint hangos szóval hirdetnénk: az urán nélkül ma szinte kisváros lenne Pécs. A kezdettől az utóbbi évek kínlódásos végvonaglásáig az uránipar Pécs nagyvárossá, régióközponttá fejlődésének a meghatározó tényezője volt. Nélküle nem lenne Uránváros - milyen hiábavaló erőlködés volt Új-Mecsekaljának titulálni! -, Szigeti városrész és talán Kertváros sem, s ezek az uránhoz illő láncreakciót elindítva olyan kényszerpályára terelték a várost, amitől már soha nem szabadulhat. A négy évtized első felében a városfejlődés motorja volt az urán, de a már leszálló ágat jelentő második két évtizedtől sem tagadható meg a városfejlesztésben való közreműködés ténye. Tény: a mai Pécs léte elválaszthatatlan a négy urános évtizedtől! Tekintsünk tehát Pécsre, a mi városunkra az uránbányászkodás egyfajta emlékművére. De volna egy könnyebben értelmezhető emlékeztetője is ennek. 1965-ben a MÉV-központ előtt, a 39-es dandár út - ma Esztergár Lajos út - ívében felállították Kalló Viktor Ércbányász című alkotását. Mint többnyire a modern szobrok, ez sem nyerte meg az érintett uránbányászok tetszését, ezért nagy csúfságként máig avatatlan maradt a mű, hiába volt előkészítve egy vasárnap délelőttre a fúvószenekaros, ünnepi beszédes szoborleleplezési ünnepség. Ezt a mára talán már elfogadott Kalló-szobrot kellene megfelelő kiegészítésekkel (emléktábla stb.) ellátva a magyar uránipar emlékművévé emelni. Bár az is megfontolandó lehetne: nem érdemelne-e meg Pécs, amelynek az utóbbi két évszázadát a bányászváros-lét határozta meg, egy központi, magasztos bányászemlékművet? HÁRSFAI ISTVÁN 3. oldal