Hetedhéthatár, 2000 (4. évfolyam, 1-25. szám)

2000-10-20 / 21. szám

2000. október 20. + 7 Bogádi Kis György Sokféle rács van, de egyvalami közös bennük mégis. Az, hogy amikor abba a rajtuk túli világba hívnak, csalogatnak, ábrándjainkat láttatják velünk más világ­nak, újnak, gyönyörűnek, ahol mindig zöldebb a szomszéd rétje - a másé -, ahonnan bűvös illatot hoznak a hajnali szelek. És nem vesszük észre, hogy vágyaink csábító csillogása csalja a szemünk ab­ban az andalító operett-zsongásban, bu­rája alatt egy képzelt illatánnak. Mert nem látni akarunk, hanem menekülni­­ vagy valahonnan vagy valahová, de van úgy is, hogy csak „él”. De akármelyik olda­lán áll is az ember a rácsnak, a túlsóra vágyik, a másikra, nem a „jobb”-ra. Az álmok ritkán praktikusak. Azért akarja szétfeszíteni, hogy átbújhasson rajta, hogy ne érezze bezárva magát egy látha­tatlan börtön falai közt. Bár az a rács ma már az igazi börtönökben is inkább csak szimbolikus eszköze a rabtartásnak. De nem is erről van itt a szó, hanem azokról a rabulejtő, fogvatartó virtuálisakról, amik olyan sok formában és annyi lele­ménnyel hitetik valóságnak az illúziót, a délibábot úgy, hogy „Ott, túl a rácson egy más világ van...” De nincsen és nem volt és nem is lesz másik világ soha, és ha volna,­az is olyan lenne rögtön, mint ez az itteni, mihelyt odaérünk. Mert ketten megyünk mindig akárhová: mi és aki vezet bennünket­­ a vágyunk. És mi megyünk, megyünk, ha képzeletben is, de ugyanúgy összekapasz­kodva, mint amikor először hallottuk a szót, a biztatón hívogatót, bizonytalan lépteink előtt azt a suttogót, hogy „add­­sz a kis kezed!” Majdhogynem úgy van ez, mint ami­kor „vak vezet világtalant”, mert ha a képzelet a vággyal társul, képtelen arra, hogy tisztán lásson. De akar-e az ember tisztán látni? Ha nyilvánosan kellene válaszolni rá, azt hiszem, a többség nem magát fogná vallatóra köztünk, hanem abban kutakod­na, hogy mit volna „okosabb” mondani rá. Pedig tudjuk a tudóktól, hogy aki jól gondolkodik, az sohasem csak az agyá­val gondolkodik. És aki mégis azt teszi, elbújik rendre valami mögé, hogy ne kell­jen végiggondolnia. Mint a féltékeny ember, aki mindent megtesz azért, hogy megtudja, mi az, amiért mindent megten­ne, hogy ne tudja meg. Talán ettől van, hogy „mások” mindig előbb tudják meg, mint a „másik”. De nem szólal meg min­dig az a másik, vagy úgy, hogy soha. Szét­feszíti ugyan a rácsot gondolatban és át is lép rajta - akár egyenest a semmibe -, de testben ott marad a „senkiföldjén”, háttal a pokolnak. És megvárja, amíg be­hívják vacsorázni. A rácsot meg kikezdi lassan a rozsda, és az a tegnapi „bűvös illat” elmegy holnapi ételszagnak, méz­édes mustok kesernyés, csípős illatának. Amikor aztán - évtizedek múlva - azt fir­­tatja a bíró a tárgyaláson, hogy miért is történt, ami megesett, olyan válaszokat kap, hogy a jegyzőkönyv se érti, hogyan került, és miért éppen akkor, az öregem­ber kezébe a balta. A kutató levéltáros meg eltűnődik rajta, milyen igaza volt a mondásnak már akkor, azokban a régi szép boldog békeidőkben, hogy „Szerel­münk gyors, de hosszan gyűlölünk.” Mintha ezt támasztanák alá a mai kutatá­sok is. Olvasom egy tanulmányban, hogy több szerelem végződik emberöléssel, mint ahány gyilkosságnak oka a „hirte­len felindulás”. De akárhogy is van, megszámlálhatat­lan az oka annak, miért is fut neki valaki a rácsnak. Igaz, hogy közöttük sok az olyan is, amitől a többség össze se vonná a szemöldökét. A bírósági tárgyalásokon akként elmondottak sokszor megmoso­lyogtatók, de azért egyik-másikat hasz­nálhatnák tükörnek azok is, akiknek fe­jében meg se fordult soha a válás gondo­lata, és tőlük se akart elszaladni senki. Nem vétek ugyan, ha valaki szürcsöl, de ha értelmiségi létére se lehetett harminc évig leszoktatni róla, azt már azért nem olyan könnyű elviselni. Túlságosan leegyszerűsíti, mert „egy­­marokra” fogja az okokat az a másik mondás is, hogy „a veszteseket elhagy­ják a nők”. Mégse ez a baj vele elsősor­ban, hanem az, hogy nem lehet meghatá­rozni, kinek a szemében ki számít vesz­tesnek. Mert nem a nagy bajok sötétjé­ben fénylenek föl mindig a hívogató, a menekítő rácsok. A csábítások legtöbb­ször mosolygósak, könnyedek, játékosak, lengék, és fényben érnek a gyümölcseik: testiek, lelkiek egyként. És nem villám­­csapástól, vihartól hullanak ölbe, hanem mert megérlelte őket a napsugár, a nyár melege. Az a kicsi szellő - az az épphogy megborzongató -, aminek érintésére el­válik a fától az alma, az még a rácson in­nen rebben, az itthon fávalma az, de ami a szüretet bearanyozza: egy másik nap­nak a sugara már. Hogy minek nagyobb a szerepe az első lépés megtételében: a vonzásnak-e vagy a taszításnak, az elvágyódás volt-e erősebb vagy a visszatartani, a megtartani tudás a gyengébb, nehéz azt megmondani, de azt tudni lehet és talán jobban kellene is, hogy ok nélküli dolgok nincsenek. És még valamit: talán jobban is aman­nál. Azt, hogy mindennek ára van, és mindenért fizetni is kell. Fizetni pedig mindig az ellentétével kell annak, amit kaptunk, vettünk vagy megszereztünk. A hatalmat például szolgaságért mérik, így is mondjuk, hogy meg kell azt szolgálni, mint a fölöttünk valók kegyét, bizalmát, jóindulatát, barátságát, hogy elnézzék hibáinkat, sőt botlásainkat is. A jutalom­ra, elismerésre rá kell szolgálni, de még a szeretetre is, a családunk, a barátaink szeretetére is. És ha mindezekhez hozzágondoljuk, hogy mi mindenért kell még, és mi min­dennel fizetni, megfizetni, sőt ráfizetni is: félelemmel, alázattal, meghunyászkodás­­sal, szégyenkezéssel, megbánással, hall­gatással, verejtékkel, fáradsággal, szen­vedéssel, csalódással és sok-sok mással és mindegyikkel hányszor a vesszőfutá­sig - mondom, ha belegondolunk, hogy ha ekkora ára van annak a vágyott rácson­­túliságnak, hogyan döntenénk? Érdemes­­e igazán odakívánkozni? „Ott, túl a rácson...” hetedHÉTHAT­ÁR

Next