Hetedhéthatár, 2000 (4. évfolyam, 1-25. szám)
2000-10-20 / 21. szám
2000. október 20. + 7 Bogádi Kis György Sokféle rács van, de egyvalami közös bennük mégis. Az, hogy amikor abba a rajtuk túli világba hívnak, csalogatnak, ábrándjainkat láttatják velünk más világnak, újnak, gyönyörűnek, ahol mindig zöldebb a szomszéd rétje - a másé -, ahonnan bűvös illatot hoznak a hajnali szelek. És nem vesszük észre, hogy vágyaink csábító csillogása csalja a szemünk abban az andalító operett-zsongásban, burája alatt egy képzelt illatánnak. Mert nem látni akarunk, hanem menekülni vagy valahonnan vagy valahová, de van úgy is, hogy csak „él”. De akármelyik oldalán áll is az ember a rácsnak, a túlsóra vágyik, a másikra, nem a „jobb”-ra. Az álmok ritkán praktikusak. Azért akarja szétfeszíteni, hogy átbújhasson rajta, hogy ne érezze bezárva magát egy láthatatlan börtön falai közt. Bár az a rács ma már az igazi börtönökben is inkább csak szimbolikus eszköze a rabtartásnak. De nem is erről van itt a szó, hanem azokról a rabulejtő, fogvatartó virtuálisakról, amik olyan sok formában és annyi leleménnyel hitetik valóságnak az illúziót, a délibábot úgy, hogy „Ott, túl a rácson egy más világ van...” De nincsen és nem volt és nem is lesz másik világ soha, és ha volna,az is olyan lenne rögtön, mint ez az itteni, mihelyt odaérünk. Mert ketten megyünk mindig akárhová: mi és aki vezet bennünket a vágyunk. És mi megyünk, megyünk, ha képzeletben is, de ugyanúgy összekapaszkodva, mint amikor először hallottuk a szót, a biztatón hívogatót, bizonytalan lépteink előtt azt a suttogót, hogy „addsz a kis kezed!” Majdhogynem úgy van ez, mint amikor „vak vezet világtalant”, mert ha a képzelet a vággyal társul, képtelen arra, hogy tisztán lásson. De akar-e az ember tisztán látni? Ha nyilvánosan kellene válaszolni rá, azt hiszem, a többség nem magát fogná vallatóra köztünk, hanem abban kutakodna, hogy mit volna „okosabb” mondani rá. Pedig tudjuk a tudóktól, hogy aki jól gondolkodik, az sohasem csak az agyával gondolkodik. És aki mégis azt teszi, elbújik rendre valami mögé, hogy ne kelljen végiggondolnia. Mint a féltékeny ember, aki mindent megtesz azért, hogy megtudja, mi az, amiért mindent megtenne, hogy ne tudja meg. Talán ettől van, hogy „mások” mindig előbb tudják meg, mint a „másik”. De nem szólal meg mindig az a másik, vagy úgy, hogy soha. Szétfeszíti ugyan a rácsot gondolatban és át is lép rajta - akár egyenest a semmibe -, de testben ott marad a „senkiföldjén”, háttal a pokolnak. És megvárja, amíg behívják vacsorázni. A rácsot meg kikezdi lassan a rozsda, és az a tegnapi „bűvös illat” elmegy holnapi ételszagnak, mézédes mustok kesernyés, csípős illatának. Amikor aztán - évtizedek múlva - azt firtatja a bíró a tárgyaláson, hogy miért is történt, ami megesett, olyan válaszokat kap, hogy a jegyzőkönyv se érti, hogyan került, és miért éppen akkor, az öregember kezébe a balta. A kutató levéltáros meg eltűnődik rajta, milyen igaza volt a mondásnak már akkor, azokban a régi szép boldog békeidőkben, hogy „Szerelmünk gyors, de hosszan gyűlölünk.” Mintha ezt támasztanák alá a mai kutatások is. Olvasom egy tanulmányban, hogy több szerelem végződik emberöléssel, mint ahány gyilkosságnak oka a „hirtelen felindulás”. De akárhogy is van, megszámlálhatatlan az oka annak, miért is fut neki valaki a rácsnak. Igaz, hogy közöttük sok az olyan is, amitől a többség össze se vonná a szemöldökét. A bírósági tárgyalásokon akként elmondottak sokszor megmosolyogtatók, de azért egyik-másikat használhatnák tükörnek azok is, akiknek fejében meg se fordult soha a válás gondolata, és tőlük se akart elszaladni senki. Nem vétek ugyan, ha valaki szürcsöl, de ha értelmiségi létére se lehetett harminc évig leszoktatni róla, azt már azért nem olyan könnyű elviselni. Túlságosan leegyszerűsíti, mert „egymarokra” fogja az okokat az a másik mondás is, hogy „a veszteseket elhagyják a nők”. Mégse ez a baj vele elsősorban, hanem az, hogy nem lehet meghatározni, kinek a szemében ki számít vesztesnek. Mert nem a nagy bajok sötétjében fénylenek föl mindig a hívogató, a menekítő rácsok. A csábítások legtöbbször mosolygósak, könnyedek, játékosak, lengék, és fényben érnek a gyümölcseik: testiek, lelkiek egyként. És nem villámcsapástól, vihartól hullanak ölbe, hanem mert megérlelte őket a napsugár, a nyár melege. Az a kicsi szellő - az az épphogy megborzongató -, aminek érintésére elválik a fától az alma, az még a rácson innen rebben, az itthon fávalma az, de ami a szüretet bearanyozza: egy másik napnak a sugara már. Hogy minek nagyobb a szerepe az első lépés megtételében: a vonzásnak-e vagy a taszításnak, az elvágyódás volt-e erősebb vagy a visszatartani, a megtartani tudás a gyengébb, nehéz azt megmondani, de azt tudni lehet és talán jobban kellene is, hogy ok nélküli dolgok nincsenek. És még valamit: talán jobban is amannál. Azt, hogy mindennek ára van, és mindenért fizetni is kell. Fizetni pedig mindig az ellentétével kell annak, amit kaptunk, vettünk vagy megszereztünk. A hatalmat például szolgaságért mérik, így is mondjuk, hogy meg kell azt szolgálni, mint a fölöttünk valók kegyét, bizalmát, jóindulatát, barátságát, hogy elnézzék hibáinkat, sőt botlásainkat is. A jutalomra, elismerésre rá kell szolgálni, de még a szeretetre is, a családunk, a barátaink szeretetére is. És ha mindezekhez hozzágondoljuk, hogy mi mindenért kell még, és mi mindennel fizetni, megfizetni, sőt ráfizetni is: félelemmel, alázattal, meghunyászkodással, szégyenkezéssel, megbánással, hallgatással, verejtékkel, fáradsággal, szenvedéssel, csalódással és sok-sok mással és mindegyikkel hányszor a vesszőfutásig - mondom, ha belegondolunk, hogy ha ekkora ára van annak a vágyott rácsontúliságnak, hogyan döntenénk? Érdemese igazán odakívánkozni? „Ott, túl a rácson...” hetedHÉTHATÁR