Hetedhéthatár, 2000 (4. évfolyam, 1-25. szám)

2000-07-21 / 15. szám

2000. július 21. hetedHÉTHATÁR Motesiky Árpád - Felvidéki portrék Vándorszínészből színházigazgató... Beke Sándor a csallóközi Csilizradványon született, hatvanegy esztendős. Több diplo­mával is bíró színész, rendező és színházigaz­gató. Jelenleg az Egri Gárdonyi Géza Szín­házat vezeti. Rendezett Erdélyben, a Vajda­ságban, huzamosabb ideig Kecskeméten, Miskolcon a budapesti Népszínházban és leg­utóbb a Nemzetiben Mikszáth Kálmán ro­mantikus és mesésen bájos darabját, a Szent Péter esernyőjét vitte színre. •k •k * Ám kanyarodjunk vissza egy picit az idő­ben és kezdjük ott, hogy Beke Sándor a po­zsonyi Magyar Pedagógiai Gimnáziumban szerezte első képesítését, 1958-ban a tanítói oklevelet és ugyanazon esztendő szeptembe­rétől a pozsonyi Színművészeti Főiskola di­ákja lett. A színészet iránti érdeklődése ké­zenfekvő volt, jól szavalt és adott elő prózai műveket, sőt énekhangja is kitűnő volt, hatá­sosan adta elő dalait. Lényegesen többet bi­zonyított ezen a téren, mint a tanítónak, pe­dagógusnak készülő - egyébként tehetséges - diáktársai. A színművészeim gond nélkül vette az aka­dályokat és az akadémia elvégzése után, az akkor még gyakran tájoló, falukat járó ko­máromi Magyar Területi Színház - röviden Matesz - színésze lett. De nem elégítette ki vágyait a színészet, így hát tovább folytatta tanulmányait, és a Budapesti Színház és Film­­művészeti Főiskolán végül is rendezői dip­lomát szerzett. Ezek után visszatért a Matesz-hoz Komá­romba és Shakespeare-drámával, a Rómeó és Júliával mutatkozott be a közönségnek. Feledhetetlen rendezés és előadás volt; a két fiatal színész mellett - Thiring Viola és Gálán Géza - remekeltek a régiek is. Ezt tartották akkor a szlovákiai magyar színjátszás csúcsá­nak, de értékelte a szakma is, a darab a leg­jobb rendezés és előadás elismerést kapta. A tehetséges és szakmailag bizonyítani tudó rendezőnek nyomban kellete lett a szlovák színházaknál is. Elsőnek a nyitraiak meghí­vását fogadta el és alig harmincévesen a Zoboralján rendezhette egy olasz szerző, Aldo De Benedetti: Trenta secondi d’amore (Fél perc a szerelemből) című darabját. Nyitrán olyan országszerte ismert művészeket moz­gathatott, mint Olga Salagová, Adela Gáboro­­vá, M. Kis, J. Dóczy, O. Rimko és mások, de mind-mind fékezhetetlen fenegyerekek, mozi- és tévésztárok. Bekének nem volt könnyű dolga, de hamarosan olyan rendet teremtett a próbákon, hogy szinte kezes­bárányként viselkedtek a legvadabb színészek is. Sőt a legendás, nagy mókamester Dóczy is más alkalomra időzítette tréfáit, petárdáit. Mit mondjak, a bemutatóig szinte kerültem a színházat, mert volt mit hallgatnom, ha össze­futottam valamelyik színész barátommal, dőlt belőle a panasz a rendező szigorával kapcso­latosan. Mint utólag kiderült, megérte, mert hosszú évekig játszották a darabot. De szá­momra a legnagyobb elismerést Dóczy, a mókamester fogalmazta meg, imigyen nyi­latkozott: „Úgy látom, barátod, az a magyar rendező még viszi valamire!” Később dr. Ján Laca dramaturgtól megtudtam, hogy a nyitrai szlovák színház vezetői komolyan foglalkoz­tak Beke Sándor Nyitrára való csalogatásá­val, szerződtetésével, de akkor már a fiatal rendező a Kassai Thália Színház létrehozá­sán fáradozott, és minden erejével azon buz­­gólkodott, hogy a szlovákiai színházszerető közönségnek legyen egy másik magyar pro­fesszionális színháza is. A Thália 1969. ok­tóber 31-én alakult meg, amelynek kezdet­ben Beke Sándor volt az igazgatója és a mű­vészeti vezetője. A Thália önállóságát 1971 -ben megszüntet­ték, a Matesz kassai Thália Színpadaként mű­ködött tovább, de akkor Beke Sándor már más vizeken evezett, Magyarországon aratta babér­jait és halmozta sikereit. Ámbár bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy titkon hazavá­gyott. Ennek bizonyítéka, hogy a kilencvenes évek legelején nyomban jelentkezett és elfo­gadta a meghívást. Örömmel fogadtuk a hírt, hogy az alvó, pangó színjátszásunk élére Beke Sándor került és elfoglalhatta a Jókai Színház igazgatói székét Komáromban. El kell mondanunk, hogy az egykoron tá­joló színház a Matesz, 1990. június 1-től fel­vette a Komáromi Jókai Színház nevet, egyút­tal az újonnan épült színházi épületbe költö­zött. Mondogatták is az akkori politikusok, hogy no lám Szlovákiában két színház épült a háború után és ebből az egyik magyar! Te­hát Beke Sándor az új színházi épületben kezdhette meg a munkát, a színházvezetést és a rendezést... Néhány rendezését láthattunk a Zoboralján is. Nevezetesen a „Csókos asszony” előadá­sa majdnem botrányba fulladt, ugyanis annyi néző gyülekezett össze a nézőtéren (sokan jegy nélkül), hogy lépni sem lehetett, és a rendezők, valamint a tűzoltók biztonsági okokra hivatkozva csak félórányi huzavona után engedélyezték a darab kezdését. Beke Sándor kezdeményezéséhez tartozott a nyári, komáromi várjátékok megrendezé­se, szabadtéri darabok hagyományteremtő be­mutatása a Bástya Színházban, és új drámai művek pályázati meghirdetése. Az 1992-es évi pályázatot Ébert Tibor: Esterházy című drámája nyerte. A szerzőről el kell monda­nunk, hogy pozsonyi születésű, a háború után Magyarországra költözött, és mint író, de elő­adóművészként is a zenei pályán egyaránt sikereket ért el. Akiről a darab szólt, nem más, mint gróf Esterházy János, a mártírhalált halt főnemes, akit a háború után Husákék kiadtak az oroszoknak, Benesék pedig „in contu­maciam” (távollétében) halálra ítéltek. Kiada­tása után (a szovjet börtönökből) a halálbün­tetést­­ külföldi erős nyomásra - életfogytig­lanira változtatták. Börtönben halt meg. Visszakanyarodván a darabhoz, melyet a bemutatója után nem ismert el egyértelműen a kritika, hogy a darab nehéz, szövegét ke­vésbé fogja érteni a közönség. Ráadásul nem is színpadon játsszák, hanem ott zajlik a né­zőtéren. Szóval mindenki mást írt, mint amit látott. A darabot a Zoboralján Ghymesen mutatták be, dugig tömve volt a kultúrház, és amikor Skronka Tibor színművész előadá­sában (Esterházyt játszotta) felhangzott: „Ha szenvednünk kell magyarságunkért, panasz és zokszó nélkül tesszük ezt, mert mentül szilárdabban állunk ilyen körülmények kö­zött, Isten adta jogaink alapján, annál értéke­sebb tagjai leszünk a nagy magyar közösség­nek, és így eredményesebben tudjuk szolgál­ni céljainkat” - könnyek között tapsolt a kö­zönség, és a taps még nagyon sokszor fel­hangzott az előadás folyamán... Beke Sándornak nemcsak művészeti am­bíciói voltak Komáromban, hanem gazdasá­gi vagy mondhatnánk szociális céljai is. Tervei között szerepelt a színház kibővíté­se, raktárak, műhelyek építése, valamint szí­nészi lakások építését is tervezték. Ám a kor­mány akkortájt leállított mindennemű beruhá­zást és építkezést. A lakások építését, a jobb körülmények teremtését nagyon fontosnak tar­totta az igazgató, mert a letelepedés egyik zá­loga lehetett volna annak, hogy a frissen vég­zett, diplomás színészpalánták ne fordítsanak hátat Komáromnak, és ne keressék a boldo­gulást máshol, mondjuk Magyarországon. A színészi utánpótlás képzését mindig fon­tosnak tartotta. Öt-hat gyakorló növendék ka­pott képzést a színháznál, előkészítést a főis­kolára, és nagyon büszke volt rá, hogy a szlo­vák nyelven tanuló magyar diákokat a leg­jobbak között tartották számon... Beke Sándor igazgatói pályája a Jókai Szín­háznál a kilencvenes években ért véget. Nem felelt meg a pályázati követelményeknek, mi­vel nem szlovák, hanem magyar állampolgár. Nagyon átlátszó kifogás, de inkább arról le­hetett szó, hogy a „maximalista” színházigaz­gató szálka volt a felsőbb vezetés szemében. Beke Sándor munka közben 27

Next