Hétfői Hírek, 1960 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1960-09-19 / 38. szám

Kivételesen nem a giccsről van szó A jó képből évi 15 ezer is kevés! Csendéletek csinált divatja — Klasszikusok áron alul Mi kerül az egymillió új lakásba ? Tegnap óta kép függ a szomszédomban lakó házaspár szobájának falán. A nagy „K” azt jelenti, hogy egyelőre az egyetlen kép a szobahallos lakásban. Fintorgó parasztlegénykét ábrázol, aki csizmás lábával beletoccsant az árok vizébe. A fényes csizmaszáron mint tükrön ragyog egy arra robogó zetoros figurája. A háttérben dölyfös kukoricák lándzsái meredeznek, egy napraforgó tányér nézi kétkedő ámulattal a jelenetet, az egész fölé szőlőkaróktól borostás ábrázattal mered egy dombház. A vita kimenetele Ettől a képtől csupa szín a szoba: bágyadt kék és víg piros, haragos zöld és jámbor sárga. És csupa veszekedés. Mert az asszonynak tetszik a kép, a férj ellenben szívesebben látna az otthon falán egy „bevált” havas tájat, mert „olyan van minden jobb ismerőse szobájában”. A vita kimenetele mégsem kétséges. Győz a — kép. Azzal az egyetlen tulajdonságával, hogy — szép. Ez már abban a pillanatban eldőlt, amikor az asszony az olajfestményt születésnapi ajándékként titokban megvásárolta. És most, a közeledő őszben hirtelen megsokasodnak a hasonló viták. Mert a szeptembertől karácsonyig tartó időben vásárolnak képet a legtöbben. Mekkora az igény képekre a mai Magyarországon? Egyedül a Képcsarnok Vállalat évente 10 millió forintért ad el eredeti festményeket és legalább három millió forintos forgalmat bonyolít le rézkarcokból. A Bizományi Áruházon keresztül jó két és félmillió forint értékű kép cserél gazdát. És — fogódzunk meg! — szakértő becslése szerint a giccsgyártók évente legalább tízezer „alkotást” adnak el, ami lényegében ugyanakkora festményforgalmat jelent, mint amilyet a Képcsarnok Vállalat lebonyolít. És végül, a festőművészek a műtermüket felkereső vásárlóknak szintén eladnak évente vagy háromezer képet. Ez, ha a Bizományi Áruház régi képekből álló forgalmát le is számítjuk ebből, évente majdnem 15 ezer új kép eladását jelenti. Egyáltalán nem túlzott az a festőművész, aki kijelentette: „Olyanok a lehetőségek ma nálunk, hogy ahhoz hasonlóak csak a XVII. század Hollandiájában lehettek. Bármit el lehet adni...” Beszédes összevetés Aki csupán a lakásépítés terveivel méri össze ezeket az adatokat, az elgondolkodtató felfedezésre jut: ha 15 év alatt egymilló lakást építünk, s évente 13—15 ezer kép kerül ki a festők ecsetje alól (legyünk derűlátóak és higgyük, hogy a giccsáradat addigra elapad!), az annyit jelent, hogy csak minden hetedik lakásba jut egyetlen új festmény, s a Budapesten most meglevő félmillió lakásba egy sem. Érdemes ezen eltűnődniük azoknak, akiknek gondja van arra, hogy belül is szép legyen az egymillió új lakás. Nyilvánvaló, hogy az eddigieknél is sokkal nagyobb szükség lesz az otthonok díszítéséhez, technikailag tökéletes kivitelű képzőművészeti reprodukciókra. A dolgok mégsem olyan egyszerűek, mint a statisztika higgadt adatai. Mert igaz ugyan, hogy — ismét csak vegyük a Képcsarnok Vállalat forgalmát! —, ebben az évben körülbelül hatszor akkora részletforgalmat bonyolítanak le, mint amekkoráról az 1951-es számadások hírt adnak, és hogy az egy főre eső vásárlások forintösszege csaknem háromszorosa a hat év előttinek. De az is igaz, hogy ez nem egyszerűen azért következett be, mert csak babonázóan szép festményeket árusít a Képcsarnok. Torzulások az összképben Nézzük meg valamelyik pesti bolt kirakatát az utcai járókelő szemével! Elsőül az tűnik fel, hogy aránytalanul több tájképet és csendéletet láthatunk, mint alakos kompozíciót. Második észrevételünk: a képek többségén azonos stílusjegyek fedezhetők fel — többnyire a postimpressionizmus jegyei. Így bár a képek jelentős része önmagában figyelemre méltó mesterségbeli felkészültséget, érdekes művészi látást bizonyít, a képek együtt — nem mindig, de többnyire!s monoton képcsapatnak tűnnek. Mindkét jelenség magyarázata nyílt titok. A festők többsége rájött, hogy egy bizonyos modorban készült képek jutnak át legkönnyebben a képzőművészek zsűrijének gyűrűjén. A tájkép-csendélet divat pedig? Ennek a magyarázata anyi, hogy az olyan képekkel, melyeken figurák szerepelnek, a munka is több, ráadásul probléma is könnyebben adódik a zsűri előtt. Ebből következik, hogy lassan kialakulóban van már egy sajátos esztétika a képzőművészeti „könynyű műfajról” is. (A könnyű műfajon itt azokat a képeket értjük, amelyek könnyen átjutnak a zsűrin.) Természetesen igazságtalanok volnánk, ha elhallgatnánk, hogy a Képcsarnok jelentős anyagi áldozatokat hoz annak érdekében, hogy a művészek igényesebb, nagyobb festői vállalkozásokba kezdjenek. És hogy van jó néhány festő, aki nem a legkisebb kockázat, gazdaságilag kifizetődő, de művészileg idővel ráfizetésessé váló útját választja. Sajnos, ők vannak kisebbségben, technikai tudást, vagy akár a mai festőéhez hasonló stílustörekvéseket is őrizzenek azok a régi alkotások. És végül: a képet szerető ember szívesen hisz alkotó kortársainak művészi jövőjében. S a képet szerető ember napjainkban mindinkább képet vásárló emberré válik. A Képcsarnok Vállalat fennállása óta több mint százezren vásároltak náluk művészi festményt vagy grafikát. Hatalmas mecénás sereg ez és megérdemli, hogy mind több igazán szép alkotással örvendeztesse meg őt a magyar képzőművészek tehetséges tábora. Bajor Nagy Ernő Szovjet film 10 éven alul nem ajánlott Bemutató: szeptember 22-én Új kép — „használt“ kép? Azt szokták mondani az igazán jó képre, hogy annak értéke minden nap több lesz egy forinttal. Mégis, szinte már törvényerejű az a néma szabály, hogy a bizományiban árusított, neves alkotók kezéből kikerülő képek lényegesen alacsonyabb áron kerülnek forgalomba, mint a Képcsarnok képei. A bizományiban kárháromezer forintért már olyan nagynevű festők műveihez juthat a vásárló, mint Rudnay, Mednyánszky, vagy Barabás Miklós. Ugyanakkor a mai magyar művészek alkotásait forgalomba hozó Képcsarnoknál egy most diplomázott fiatal festő jobban sikerült munkájáért is kérnek ennyit A mai magyar festészet mégis állja a halott mestereknek ezt a konkurrenciáját. És ez nemcsak a Képcsarnok által biztosított részletfizetési kedvezmény vonzásával magyarázható. Inkább arról van szó, hogy a mai magyar festők látásmódja, érzelemvilága nyilvánvalóan közelebb áll a ma emberéhez, mint a múlt századvégi vagy XX. század ele Leon Kvin ismét Budapesten Néhány hetes tanulmányútra hazánkba érkezett a magyar nép egyik régi barátja, Leon Kvin lett nemzetiségű szovjet író, akinek eddig hét regénye és elbeszélés kötete (köztük „A gyorsvonat Budapest felé tart” című, Magyarországon játszódó regénye) aratott nagy sikert a szovjet olvasók körében. Az író annak idején részt vett Magyarország felszabadításában, magyarul is megtanult s azóta is nagy érdeklődéssel és szeretettel tanulmányozza életünket. Mostani tanulmányútjának célja: helyszín-ismereteket szerez és adatokat gyűjt készülő új regényéhez, amelynek főszereplője egy Ma®varország felszabadításáért harcoló szovjet tiszt és a magyarországi antifasiszták fegyveres ellenállási mozgalma. Rubljov-kiállítás Régi orosz ikonok Magyarországon Az Országos Béketanács és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság támogatásával érdekes kiállítás nyílt szombaton a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. A Béke-Világtanács felhívására nálunk ezzel a kiállítással emlékeznek meg Andrej Rubljovnak, a régi orosz festészet legnagyobb képviselőjénél, művészetéről, halálának 600 éves évfordulója alkalmából. Ízlésesen rendezett reprodukció kiállítást látunk Rubljov és a régi orosz festészet legszebb alkotásaiból, melyek eredetijei ma a Tretyakov Képtár és a leningrádi Orosz Múzeum féltett kincsei. Kiegészítésképpen bemutatnak néhány eredeti darabot az Iparművészeti Múzeum, az Esztergomi Keresztény Múzeum és a San Marco gyűjtemény ikon és pravoszláv kincseiből is, úgynevezett ünnepi ikonokat, kelyheket és tálakat. Az egyik legérdekesebb ikon, az a Máriát ábrázoló XV. századi vladimiri ikon, melyet a Székesfehérvárott élő szlávok őriztek a török háborúk idején. Ez már szinte a magyar történelemhez tartozik. A kiállítást Somogyi Árpád művészettörténész és a Műcsarnok dolgozói rendezték. ’dk szeír-j ALÁZATOSAN JELENTEM Magyar film Emberség és embertelenség közé nem lehet hidat verni. Bóka László filmjének, amelyet regényéből írt, ez a legfőbb — s mélységesen igaz — mondanivalója. Igaz, mert hátborzongatóan eleven emlékeket ébreszt a környezet, a légkör is, melyben a cselekmény pereg: a Horthy-hadsereg léleknyomorító cirill-világa, fent magyarul sem tudó, vízfejű tábornokaival és züllött gentryivadékaival, lent vérebekké torzított altisztjeivel és bábokká fásult honvédeivel. Ebben a világban — ahol a hamutartó nem belehamuzásra szolgál, hanem „leltári tárgy”, ahol az önálló gondolat ébresztőjének börtön, a vén vezérezredes ifjú szeretőjének megfélemlített tisztecske-férj dukál . Benedek Zoltán őrnagy hasztalan próbál egyszerre eleget tenni a szolgálati szabályzatnak és tulajdon „humanista” illúzióinak. Az őrnagy úrnak két arca van: az egyik szobormerev, még ha édesanyjával ül is szemközt, a másik kényes irtózattal remeg a m. kir. mészárosok „piszkos munkája” láttán. A röpcédulák, melyeknek terjesztésében saját családjának „szégyenletes” proletár ága is részes, válaszút elé állítják: szüleihez, szerelméhez maradjon hű, vagy a tiszti „becsülethez”? Benedek az utóbbit választja, s utána hiába csillapítgatná „irgalmas” cselekedetekkel háborgó lelkiismeretét . Schweinitzerék gyilkos bandája előléptetéssel nyugtázza, hogy vérbemártott kezével immár ő is közéjük tartozik... Ami ezután következik, annak átültetése a könyv lapjairól a filmszalagra, már kevésbé sikerült. A háború kitörését, a Don-menti harcokat, s Benedek sorsának törvényszerű beteljesedését lepergető képsorokban túl sok az illusztratív elem, a főhős belső fejlődése megáll, helyette egy megrendítő epizód, az aknamezőre csalt munkaszolgálatosok tragédiája nyomul előtérbe. Szemes Mihály rendező, aki „Dani” és „Kölyök” című filmjeiben már figyelemre méltó erényekről tett bizonyságot, ezúttal, mint a szati*♦*♦♦««« Ijea festve, hármilyen nagyrikth ábrázolás. Igajpfit Trwwrimti mutatkozik be. A nevetségességükben is iszonyatos gyakorlótéri jelenetek, a tábornoki szemle, vagy a Benedekszülők összetűzése korlátoltan katonás és önérzetes fiukkal: a film legjobb, legkifejezőbb részei. Szécsényi Ferenc operatőr is ezekben nyújtja a legtöbbet. A szatirikus hangvételt azonban fel-felváltja a drámai, s ez a kettősség a főhős ábrázolásában is megnyilvánul: egyszer gúnyos kacajra késztet, máskor, mintha valamiféle szánalomra tartana igényt. Úgy érezzük, javára vált volna a filmnek, ha a forgatókönyv — és ennek nyomán a rendezés — végig egységes hangot használ: a témához leginkább illő, kegyetlen, maró szatíráét. A színészi alakítások közül Gábor Miklósé magaslik ki: Benedek szerepében olyan képességeit csillogtatja meg, amelyeket eddig alig ismertünk. Az úri „galéria” képviselőit Uray Tivadar, Pálos György, Basilides Zoltán, Sütő Irén, Márkus László, Psota Irén és mások, az altiszteket Farkas Antal és őze Lajos jelenítik meg, szellemesen, könyörtelen történelmi hűséggel. A „pozitív” figurák, Ruttkay Éva, Szirtes Ádám, Makláry Zoltán és a többiek minden igyekezetük ellenére, szürkébbek. Vincze Ottó kísérőzenéje ötletesen épül a dobpergés sajátos kifejező erejére. B. Gy. 0 év idennes lelflgtjerttl ... arra, hogy Lida Einiewich, akit eddig Ausztriában csak mint műfordítót ismertek, nemrég díjat nyert „Testvérem élete” című drámájával, amely tiltakozik az amerikai négerek megkülönböztetése ellen. Az írónő hosszú időt töltött az Egyesült Államokban és saját tapasztalatai alapján írta meg a fajgyűlölet ellen szót emelő művét. A darabot a bécsi Courage Színház tűzte műsorára. . . arra, hogy a Józsefvárosi Irodalmi Színpad (VIII. Rákóczi tér 2.) szeptember 25-én kezdi meg előadásait A Szécsi működő együttes megnyitó előadásán Csudajó! címmel zenés irodalmi összeállítást mutat be Majakovszkij életművéből. ... arra, hogy európai körútra indul a lenigrádi filharmonikusok szimfonikus zenekara. Edinburghban, Londonban, Párizsban, Hágában, Brüsszelben, Rómában, Genfben, Münchenben, Bécsben — nyolc ország nagyvárosaiban négy különböző műsorral lépnek fel a szovjet muzsikusok. Programjuk gerincét Csajkovszkij, Rachmaninov, Prokofjev és Sosztakomcsművei Ülő fiú. Sarkantyú Simon rajza ra adereji gondolatok. Ilyenkor, színházak nyitása idején, körülnéz a krónikás. Friss tisztaságszag csapja meg orrát a megújított, kifestett, kifényesített előcsarnokokban. Csupa optimizmust érez a tervet ismertető társulati üléseken. Arra gondol, hogy ami eddig jó volt, még jobb lesz az új szezonban, a baj, a gond, a tévedés pedig kevesebb. Hogy az elfáradt előadások — a Nemzeti Színház Bánk bánja, az Operaház Bohéméletje például — megújulnak. Elcsodálkozik a krónikás, hogy oly régóta futó művek nem vesztettek frisseségükből: Shaw Pygmalionja fáradhatatlan még most is, az ötszázadik előadás táján. Jótékony az öröm amiatt is, hogy ez idén újfent lesz Shakespeare-ciklus. Hogy az új koncepciójú Tragédiát láthatjuk majd, fiatal szereplőkkel; hogy a kitűnő Mányai Lajos eddigi, nagysikerű polgáralakításait nemsokára Moliére Úrhatnám polgárával gazdagíthatja, hogy ismét színpadon üdvözölhetjük a betegsége miatt egy esztendeje nélkülözött Rajz Jánost, érrdeklődő kíváncsisággal -és tekint a krónikás az egyszerre két produkciót próbáló új, zenés színház megnyitása elé: milyen új hangot hoz a Koldusopera, s milyen új színt színházi életünk szivárványszínei közé a Szivárványvölgy? Izgatottan várja az első Majakovszkij-előadást az új Vígszínházban, s szeretne megnyugodni afelől, hogy e szezonban lesz új szerepe Bulla Elmának! A krónikásban, természetesen, leghevesebb a vágy aziránt, hogy minél több s minél jobb új magyar drámát üdvözölhessen, s ne csak a Jókai Színházban — mely e célra összpontosítja minden erejét ezután is—, de minden magyar színházban, fővárosban s vidéken. Érdeklődéssel várja Németh László bejelentett két új színpadi alkotását* s szeretné fölhívni a dramaturgiák figyelmét olyan írókra, kiknek van előadásra méltó színjátékuk. T?s szeretné hinni a krónik*- kás, hogy kevesebb lesz a színpadi játékban a rutin* több az igazi szenvedély. Hogy minden előadás — vasárnap legyen bár, vagy hétköznap — a premier izgalmait, jótékony forróságát hozza. D. L. A magyar- és a világirodalom kimagasló alkotásai — hangszalaga Januárban megnyílik a vakok „hangos könyvtára. Nem hivatalos adatok szerint, hazánkban csaknem 8 ezer világtalan él. Munkalehetőségüket — speciális szakmákban — már biztosították; központi szervezetük, a Vakok és Csökkentlátók Szövetsége pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy a kultúra kincseit is hozzáférhetővé tegye számukra. Az emberi tudás könyvekben felhalmozott értékeinek jórésze már ma sincs elzárva a vakok elől; a Vakok Intézetének 5 ezer kötetes, a Vakok és Csökkentlátók Szövetségének 6 ezer kötetes vakírásra átírt könyvtára van. Ezek a könyvek azonban elég nehézkesen kezelhetők — a Háború és béke például 14 vaskos kötetet tölt meg. Most a technika egyik legkorszerűbb vívmányát, a magnetofont akarják a vakok művelődésének szolgálatába állítani. A szövetség Május 1 úti épületében hangfelvételi stúdió épült, most szerelik a berendezéseket, s már októberben megkezdik a magyar és a világirodalom kimagasló alkotásainak hangszalagra való vételét, elismert művészek előadásában. A stúdióban minden felvételből 5—6 példányt készítenek, s ezeket vidéken, egyelőre a helyi intézeteknek és csoportoknak kölcsönzik majd ki. Tervbe vették, hogy kapcsolatba lépnek a rádióval is; a Magyar Rádió archívumában hatalmas, igen jól használható anyag áll rendelkezésre. A vakok hangos körmatára már januárban megnyílik. Elhatározták egyébként azt is, hogy pályázatot írnak ki a mostaniaknál lényegesen olcsóbb, kizárólag lehallgatásra alkalmas magnetofon szerkesztésére, így minél több világtalan számára akarják lehetővé tenni a hangos könyvtár élvezetét. (M) Vo 02 KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS nyílt meg vasárnap délelőtt Győrött, amelyen neves budapesti festőművészek alkotásait mutatják be. A kiállítást Bittmann Ernő, a városi pártbizottság titkára nyitotta meg, majd Ék Sándor Kossuth-díjas festőművész* ■ uondott beszédet.