Heti Pesti Riport, 1992 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1992-09-11 / 14. szám
Szegvári Katalin rovata Madarat ... Antal Imre a barátságról — Ismerősöm, kollégám, rengeteg van. Barátom nagyon kevés. — Haragosa pedig egyetlen egy sincs! — Na, ez azért túlzás! S most, a Táncdalfesztivál idején különösen! — Szerintem olyan ember nem létezik, aki közelről ismeri és haragszik magára! — Van! — Nem hiszem el! — Egyről — a Televízióban — biztosan tudok. De nem mondom meg ki az. Több szót nem érdemes rá fecsérelni Nem képernyős, ennyit elárulok. Beszéljünk inkább a barátaimról, akiket nagyon régről, gimnáziumi és a Zeneakadémián eltöltött éveimből ismerek. Közös jellemzőjük, hogy minden körülmények között számíthatok rájuk. A társaságukban nem kell magam fegyelmezni sohasem hazudnak nekem, s úgy lehet velük vitatkozni, hogy az ellenvéleményt nem érzik személyes sértésnek. Tudja, micsoda nagy dolog ez manapság?! Mondok néhány ismertebb nevet: Devics Sándor, Földes Imre, ők a Zeneakadémia professzorai Prokopiusz Imre, az Arizona színház zenei vezetője... — Amikor abbahagyta a muzsikálást, nem irigyelte őket, hogy ők tovább folytathatják? — Dehogynem! Deviccsel együtt végeztünk, s játszottunk is egymás diplomakoncertjén. Képzelheti, milyen érzés volt őt később a nézőtérről hallgatni! De nem az irigység jellemezte leginkább a lelkiállapotom, hanem a nosztalgia, a szomorúság, a vágy a soha be nem teljesülő álom után. — Van-e barátja a Televízióban? — Igen, Kudlik Juli akinek nagyon sokat köszönhetek. Jónéhány nehéz helyzetben állt már mellettem. Sohasem felejtem el, milyen odaadóan gondoskodott az édesanyámról amikor én éppen Németországban dolgoztam. Az történt, hogy váratlanul meg kellett szegénykét operálni s amikor felébredt az altatásból és megkérdezik tőle, kit értesítsenek, gondolkodás nélkül Julit nevezte meg. Ő, bár bizonyára meglepődött, azonnal odarohant és attól kezdve hibátlanul helyettesített engem a hazaérkezésemig. — Julival hogy kezdődött a barátság? — Igencsak amatőr voltam a Televízióban, amikor Lengyelffy Miklós felkért a Röpülj páva sorozat műsorvezetésére, s megkérdezte, mit szólnék, ha Juli lenne a partnerem. Én akkor még csak a képernyőről ismertem őt, de azonnal igent mondtam, mert nagyon tetszett a stílusa, arról nem is szólva, hogy úgy gondoltam, egy ilyen csinos nő csak jót tehet a műsornak. Remekül és rengeteget dolgozunk együtt azóta is. S közben barátok is lettünk. Juli precizitása, s az a rend, ami őt körülveszi kifejezetten jótékony hatással van az ilyen szétszórt emberre, mint amilyen én vagyok. S ami még nagyon fontos: Juli rendkívül korrekt, tisztességes ember, ha ő mond valamit, azt úgyis gondolja. Sohasem kell hátsó szándékra gyanakodnom. — Ha bánata, baja-baja van, kihez fordul? — Szakmai problémákkal leginkább Julihoz. Bánatom, bajom — hála istennek — ritkán akad. Inkább szavakban megfogalmazhatatlan rossz hangulatok szoktak úrrá lenni rajtam. Ilyen esetekben egy dolog segít: a zene! — Van valami rítusa a zenehallgatásnak? — Hogyne. Én a háttérzenét nem szeretem. Ha muzsikára vágyódom, kihúzom a telefont, kényelmesen hátradőlök a karosszékben, fejemre teszek egy fülhallgatót, szóval „kicsukom ” a világot. És akkor jöhetnek a „csodapalik”: Bach, Mozart és a többiek, akik megsimogatják a fejem és kiűzik belőle a rossz gondolatokat, hangulatokat S amikor kicseng az utolsó hang, úgy állok fel a fotelből, mint akit kicseréltek: hol a következő feladat, amit meg kell oldani?! Hol a következő akadály, amit át kell ugrani?!