Heti Pesti Riport, 1992 (1. évfolyam, 1-30. szám)

1992-09-11 / 14. szám

Szegvári Katalin rovata Madarat ... Antal Imre a barátságról — Ismerősöm, kollégám, rengeteg van. Barátom nagyon kevés. — Haragosa pedig egyetlen egy sincs! — Na, ez azért túlzás! S most, a Táncdalfesztivál idején különösen! — Szerintem olyan ember nem létezik, aki közelről ismeri és ha­ragszik magára! — Van! — Nem hiszem el! — Egyről — a Televízióban — biztosan tudok. De nem mondom meg ki az. Több szót nem érdemes rá fe­csérelni Nem képernyős, ennyit el­árulok. Beszéljünk inkább a baráta­imról, akiket nagyon régről, gimnázi­umi és a Zeneakadémián eltöltött éveimből ismerek. Közös jellemzőjük, hogy minden körülmények között szá­míthatok rájuk. A társaságukban nem kell magam fegyelmezni sohasem ha­zudnak nekem, s úgy lehet velük vitat­kozni, hogy az ellenvéleményt nem ér­zik személyes sértésnek. Tudja, micso­da nagy dolog ez manapság?! Mon­dok néhány ismertebb nevet: Devics Sándor, Földes Imre, ők a Zeneaka­démia professzorai Prokopiusz Imre, az Arizona színház zenei vezetője... — Amikor abbahagyta a muzsi­kálást, nem irigyelte őket, hogy ők tovább folytathatják? — Dehogynem! Deviccsel együtt végeztünk, s játszottunk is egymás diplomakoncertjén. Képzelheti, mi­lyen érzés volt őt később a nézőtérről hallgatni! De nem az irigység jelle­mezte leginkább a lelkiállapotom, ha­nem a nosztalgia, a szomorúság, a vágy a soha be nem teljesülő álom után. — Van-e barátja a Televízió­ban? — Igen, Kudlik Juli akinek na­gyon sokat köszönhetek. Jónéhány nehéz helyzetben állt már mellettem. Sohasem felejtem el, milyen odaadó­­an gondoskodott az édesanyámról amikor én éppen Németországban dolgoztam. Az történt, hogy váratla­nul meg kellett szegénykét operálni s amikor felébredt az altatásból és megkérdezik tőle, kit értesítsenek, gondolkodás nélkül Julit nevezte meg. Ő, bár bizonyára meglepődött, azon­nal odarohant és attól kezdve hibátla­nul helyettesített engem a hazaérkezé­semig. — Julival hogy kezdődött a ba­rátság? — Igencsak amatőr voltam a Tele­vízióban, amikor Lengyelffy Miklós felkért a Röpülj páva sorozat műsor­­vezetésére, s megkérdezte, mit szól­nék, ha Juli lenne a partnerem. Én akkor még csak a képernyőről ismer­tem őt, de azonnal igent mondtam, mert nagyon tetszett a stílusa, arról nem is szólva, hogy úgy gondoltam, egy ilyen csinos nő csak jót tehet a műsornak. Remekül és rengeteget dolgozunk együtt azóta is. S közben barátok is lettünk. Juli precizitása, s az a rend, ami őt körülveszi kifejezet­ten jótékony hatással van az ilyen szétszórt emberre, mint amilyen én vagyok. S ami még nagyon fontos: Ju­li rendkívül korrekt, tisztességes em­ber, ha ő mond valamit, azt úgyis gondolja. Sohasem kell hátsó szán­dékra gyanakodnom. — Ha bánata, baja-baja van, ki­hez fordul? — Szakmai problémákkal legin­kább Julihoz. Bánatom, bajom — há­la istennek — ritkán akad. Inkább szavakban megfogalmazhatatlan rossz hangulatok szoktak úrrá lenni rajtam. Ilyen esetekben egy dolog se­gít: a zene! — Van valami rítusa a zenehall­gatásnak? — Hogyne. Én a háttérzenét nem szeretem. Ha muzsikára vágyódom, kihúzom a telefont, kényelmesen hát­radőlök a karosszékben, fejemre te­szek egy fülhallgatót, szóval „kicsu­kom ” a világot. És akkor jöhetnek a „csodapalik”: Bach, Mozart és a töb­biek, akik megsimogatják a fejem és kiűzik belőle a rossz gondolatokat, hangulatokat S amikor kicseng az utolsó hang, úgy állok fel a fotelből, mint akit kicseréltek: hol a következő feladat, amit meg kell oldani?! Hol a következő akadály, amit át kell ugra­ni?!

Next