Heti Válasz, 2002. március-április (2. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-05 / 14. szám
(Ülj &jj(X^KoJ ^tOM^fd^ud? „Ugyan mitől?" - jön a válasz jobbról. ► ) Amíg a szabályozórendszerek működnek, nemigen tudom, mitől lehetne félni. Ma például a parlament nem szavazhat olyan kérdésekről, hogy lehetséges-e a faji diszkrimináció. A demokráciának tehát vannak olyan minimumkövetelményei - például a kisebbségi jogok védelme, a politikai pluralizmus, a törvények uralma -, amelyeket minden politikai erő elfogad. Ezeken túl a demokrácia működtetésében lehet vita a pártok között, a „demokráciaféltés" pedig nehezen értelmezhető fogalom. A félelem ugyanis irracionális - származhat valós történelmi tapasztalatokból, de könnyedén gerjeszthető is. Az a politikus, aki félelmet gerjeszt, az irracionalitást bátorítja, vagyis éppen a demokratikus közmegegyezés esélyét rontja. Egy kampányban persze természetes, hogy megjelenik a fantomképzés - a választások után azonban mindez elmúlhat, mint a köhögés. A kampányban azt is hallottuk, hogy 23 millió romániai zúdul majd a hazai munkaerőpiacra. Ezt a „becslést" olyan országban ejtette el Horn Gyula, ahol az emberek egy része az elmúlt 12 év tapasztalatai alapján - még mindig félhet attól, hogy elveszíti a munkahelyét. Ez a fajta hangulatkeltés is természetes a választások előtt? ►H Nem szeretnék ítélni elevenek és holtak fölött. Azt remélem azonban, hogy a politikusok - saját jól felfogott érdekükben - egyszer megértik: vannak eszközök, amelyek csak rövid távon hasznosak, vagy még úgy sem. Aki túl sokat riogat nem létező veszélyekkel, attól könnyen elidegenedhetnek a választók. ha Ma is sok politikus hangoztatja, hogy jön a fasizmus, mások meg egy újszerű kommunista diktatúra előszeleit érzik. A riogatók nem csendesednek el. h ! A politikust gondolkodó lénynek tekintem, aki előbb-utóbb az elejtett szavak következményeivel is számolni kezd. Az erőltetett harsányság idővel ásítást vált ki az emberekből. A politikusoknak semmit nem ajánlok; ők bizonyosan feldolgozzák majd tapasztalataikat, s ha nem, hát elszenvedik a méltó büntetést. Az állampolgárokat azonban a derűs mérlegelésre biztatom. Gondolkozzanak el bátran azon, hogy ha valamivel fenyegetik őket, reális-e, amit mondanak. Ha - mondjuk - egy politikai erőnek katonai puccsszándékot tulajdonít az ellenfele, ne azon töprengjenek, hogy kitelik-e tőle, hanem azon, hogy vannak-e tényleges eszközei a hatalomátvételhez. A kampány hevében néhány közéleti ember ugyan elveszti a mértéket, de nem kell egy egész országnak megbolondulnia. Nézzük a politikusainkat nyugodtan és derűvel, esetleg némi megértéssel is. Nekik sem lehet könnyű a kampányidőszak. »s A pártok a történelmi elődöket is segítségül hívták a kampánymeneteléshez. A Fidesz vezetői Széchenyi-idézeteket ültettek el a választók szívében, az SZDSZ Kossuthot használja jelvénydísznek, Torgyán József pedig úgy tesz, mintha már 1908-ban is ő irányította volna a kisgazdapártot. Önt - aki jó ideje a magyar politikai gondolkodás történetét kutatja - bosszantja vagy inkább szórakoztatja ez a fajta pártos történelemszemlélet? ►w Nem újdonság, hogy a magyar történelmet bevonják a politikai diskurzusokba; a politikusok attól függően konstruálják meg a múltat, válogatnak az idézetekből, hogy milyen jövőt képzelnek el az országnak. A politika tárgyává teszik tehát a történelmet - csakúgy, mint a gazdaságot, az egészségügyet, az egyházakat. Ez így rendjén van, inkább azon mosolygok, amikor a történészek állítják, hogy csak ők illetékesek történelmi kérdésekben megnyilatkozni. Szépnek tartom, hogy a pártok programjukat időben is el akarják helyezni. Az sem szomorít el, hogy én esetleg mást tudok egyes történelmi személyekről, mint ahogy a politikusok láttatni akarják őket. A politikusnak és a történésznek más a feladata, és az sem meglepő, hogy másképpen viszonyulnak a történelemhez. A régi idők nagy nevei előkerültek a kampányban, a történelmi ideológiák viszont mintha háttérbe húzódnának. A Fidesz például - éppen Széchenyi példáját követve - már nem mondja magát se konzervatívnak, se liberálisnak, hanem „magyar utat" kínál a választóknak. Egyes politológusok szerint az európai szociáldemokrácia alapértékei kiürültek, így az MSZP „modern szociáldemokráciája" sem jelent semmit. ►m Sok kollégámmal ellentétben nem gondolom, hogy az ideológiák szerepe megszűnőben lenne, és mindent eluralna a pragmatizmus. Ma is világszemléletek, értékrendek csapnak össze a politikai mezőben. Ám kétségtelen, hogy az ideológiák történelmileg változtak: a száz évvel ezelőtti szociáldemokráciának, liberalizmusnak vagy konzervativizmusnak aligha lenne mit keresnie a mai politikai arénában. A száz évvel ezelőtti ideológiák az akkori társadalmi tagoltsághoz, az akkori problémákhoz kötődtek. hí Ezek szerint a „szükség lenne már egy valódi szociáldemokrata pártra", vagy a „szívesen együttműködnénk egy olyan párttal, amely követi a konzervativizmus nemes hagyományait" kezdetű paneleknek sincs sok értelmük. ►w Bizonyára van, csak fel kell tárni az aktuális értelmét. Talán érdemes belegondolni, mi történne, ha a száz évvel ezelőtti szociáldemokrácia hirtelen megjelenne Magyarországon vagy Európában - vörös zászlókkal és Marx-idézetekkel, munkás testedző táborokkal és dalárdákkal. A száz évvel ezelőtti liberális sajtóban sem írt senki a másság tiszteletéről, és az úgynevezett multikultit sem dicsőítették. Úgy gondolták akkortájt a liberálisok, hogy egyszer mindenki egyformán kulturált lesz, elsajátítva valamiféle - az egyetemest, a nemzetit és a népit szintetizáló kultúrát. Vajon hogyan beszélnének ma Kemény Zsigmondról, ha megjelenne saját liberalizmusával és az általa népnemzetinek nevezett kultúrafelfogással? Karsatag konzervatívnak mondanák, híjára közvélekedéssé váltak olyan alaptételek, amelyek korábban csak egy szűk szociokulturális csoport elvei voltak. Miközben a liberalizmus - mint pártpolitikai mozgalom - elgyengült, a liberális értékrend áthatja azokat a konzervatív és szociáldemokrata erőket, amelyek éppen a liberalizmussal szemben jöttek létre. Eközben számos konzervatív elv is közkinccsé vált: ma már nincs olyan párt, amelyik ne tekintetné értéknek a stabilitást, a jogfolytonosságot vagy a szerves társadalmi fejlődést. A szociokulturális különbségek csökkentek az európai társadalmakban - mindenütt „középosztályosodás" ment végbe, így az ideológiák is módosultak. A pártok közötti értékkülönbségek tehát nem tűntek el, legfeljebb átalakultak. Vizsgálatukat értelmes tevékenységnek gondolom, a száz- vagy kétszáz éves sémák azonban már nem érvényesek. B. A.