Heti Válasz, 2002. március-április (2. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-19 / 16. szám
Kultúra X-^I/. 09 Midlxuhki Hidember A Hídember című új magyar film kulcsjelenete a Lánchíd utolsó feszítő pillérének beillesztése. Az 1848. július 18-i tragikus végű események felidézésében egyesül átgondolt dramaturgia és technika, metaforikus képalkotás és dinamikus vágás, zene és beszéd, mindaz, amit fel tud mutatni a filmművészet az új évszázad elején, s amiért érdemes volt belevágni Széchenyi István életének mozgóképes megörökítésébe. Széchenyi életútjának megfilmesítése csak látszólag vonzó, valójában heroikus és szinte reménytelen vállalkozás. A legnagyobb magyar sorsának nincs olyan mozzanata, amely önmagában ne hordozná egy-egy külön alkotás témáját. Nem véletlen, hogy máig csak az életút következménye, az utolsó stáció, a döblingi évtized foglalkoztatta a művészeket, elsősorban az írókat. Pedig a drámák, az apoteózis és a pokoljárás követhetetlen váltakozásai végigkísérik a Hídember életét. Elég csupán a legszűkebb magánszféra eseményeit felidézni. Házassága még a romantika korában is fölfoghatatlan és megfogalmazhatatlan regény, a plátói-lovagi szerelem csodája, hogy aztán a beteljesülés után ez a csoda találkozzon a Naplóban megörökített illúzióromboló mindennapokkal, a történelemnek a legszemélyesebb emberi kapcsolatot is próbára tevő hatásával. A Crésence-szal való találkozás előtt pedig ott a byroni-démoni szerelem tombolása, s ennek legmélyebb pontján az egész életet beárnyékoló emlék, viszonya bátyjának feleségével. És sorolhatnánk tovább a hol fölemelő, hol lehangoló eseményeket, fordulópontokat. Miként válik a monarchia egyik legtehetségesebb tisztjéből, a kedvesen bohém kozmopolita Steffersből a nemzeti bizalom hídépítője, majd miként veszi magára vélt és valós vétkeiért a világ bűneit, a feltámadás napján bekövetkező haláláig. Előrevetítve már most elmondhatjuk, a halál ábrázolása a film egyik legszebb, legátgondoltabb jelenete; nem történelmi igazságtétel, nem diskurzus a különféle teóriák között, hanem egy lövés, mely véget vetett Széchenyi István életének. Bereményi Géza és Can Togay forgatókönyve 1848 nyarától, a döblingi magánszanatóriumba való érkezéstől kezdi a történetet, s innen visszatekintve kíséri végig az életút állomásait. Fölvillan a keresztelő, a családi indíttatás meghatározó volta, bepillantunk az ifjúkor tobzódásaiba, látjuk a magánélet válságát és a politikai küzdelmeket. Az epizódok szervesen kapcsolódnak egymáshoz, visszatérő motívumok biztosítják a cselekmény egységét. Rövidek, pergőek a párbeszédek, az alkotók nagy önmérséklettel száműzik a korhoz illő romantikus tirádákat, még a várt szállóigéket is. Egyszerre koncentrálnak a címszereplő lelki-szellemi-emberi fejlődésére és festenek széles tablót, melyből hosszabb-rövidebb időre ki-ki lép egy-egy szereplő. A forgatókönyv kimunkáltsága - a sokadik, de nem végső változat könyv alakban is megjelent - a filmművészet és -gyártás megújulásának legfontosabb eszköze és szempontja szerte a világon. És elengedhetetlenül lényeges abban az esetben, ha központilag, államilag támogatott alkotásról van szó. A Hídember, Várkonyi Zoltán Jókai- és Gárdonyi-adaptációi után majd negyven év elteltével az első nagyszabású nemzeti filmvállalkozás. A minisztérium nagyvonalú támogatásával, a hazai és külföldi szponzorok segítségével összegyűlt öszszeget már nemzetközi mércével is számon tartják. Ám anélkül, hogy számháborúba bocsátkoznánk, annyit meg kell jegyezni, a bombasztikusnak beállított költségvetés nem érte el azt a szintet, mellyel egyik kiváló rendezőnk - nemzetközi, elsősorban német vállalkozásban - megalkothatta a nagy német karmesterről szóló kamaradrámáját. Nem csupán ennek fényében mondhatjuk, hogy Bereményi alkotása - önértékén túl - a magyar filmszakma önbecsülésének helyreállítására tett kísérlet is. Annak az európai trendnek az első hazai jelentkezése a Hídember, melyben az állam mint mecénás munkát ad a szakmának, a rövid távú harcot is vállalva a belterjességgel, a szűk körű szakmai sovinizmussal, az évtizedekre bebetonozott mogulok mindenhatóságával. Szakács Györgyi több mint száz színészt és statiszták sokaságát öltöztette gyönyörűen korhű jelmezbe, s ez nem csupán a tervezőasztalon végzett tevékenységet jelentette, hanem a szabók, szabászok és öltöztetők együttes munkáját is. Márta Magdolna maszkmester minden egyes alak megformálásánál a történelmi személlyel való azonosság kialakítására törekedett, felélesztve olyan szakmákat is, melyekre a magyar filmnek évtizedek óta nem volt szüksége. Pauer Gyula és Lázár Tibor látványtervezők a reformkori Magyarország képét idézték meg hitető erővel. Másik János zenéje szinte észrevétlenül erősíti fel a dramaturgiai fordulópontok hatását. Kardos Sándor kamerája egyszerre követi a szereplők arcán tükröződő folyamatokat és közvetíti azt, amit tudtunk, hogy a szerteágazó törekvések ellenére is a XIX. század első felének világa bensőséges, hogy ne mondjuk, belterjes közeg volt, ahol mindenki ismert mindenkit. Bereményi Géza filmjének szűken vett stáblistája hatvankilenc valódi történelmi szereppel megjelölt színészt sorol fel, s rajtuk kívül még vagy ötven beszélő szerep tűnik fel a történet folyamán. A középpontban Eperjes Károly Széchenyi Istvánja áll. Egyenetlenségei, apróbb modorosságai ellenére is nagy formátumú alakítás az övé. Mindent eljátszik, amit el lehet, és mindent megpróbál, amikor színésziég lehetetlen helyzetbe kerül. Talán akkor a legjobb a legnagyobb magyar, amikor tudatosul benne, hogy gyakran akaratlan törekvései miként válnak történelemformáló erővé, s ekkor Eperjes egyszerre érzékelteti az örömet és az előre látott végzet döbbenetét. A két külföldi színész közül Irina Latchina Crésence szerepében a vonzalom tárgyaként légies jelenség, majd a későbbiekben a beteljesült szerelem paradoxonaként kellően jelentéktelen, hogy aztán a döblingi találkozáskor a feleség tragédiáját állítsa elénk, aki megérti, hogy férje a világ terhe alatt roppan össze, de azért vállalhatna valamit a család terheiből is. Darvas Iván Metternichje ízig-vérig politikus, s amikor egy nagyszerűen fényképezett jelenetben lelép a történelem színpadáról, egy olyan valaki távozik, akinek a kisujjában több a történelmi és politikai tapasztalat, érzék, mint a következő generációban együttvéve. Egészen újszerű Nagy Ervin Kossuth Lajos-alakítása. Nemzedéki, szociális és mentalitásbeli ellentétet érzékeltet játékával, s olyan tiszteletre méltó ősbölényt 62 • heti Választnm (ji