Heti Válasz, 2002. március-április (2. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-19 / 16. szám
képpen meglátszik a teljesítményén. Volt és nyilván lesz is olyan eset, hogy hívtak és nem mehettem. ►H Szinte harminc este játszik egy hónapban, közben próbát, így már-már tehetetlennek tűnik, hogy vendégszereplést vagy valamiféle színházi kiruccanást tervezgessen. Ha mégis adódna ilyesmi, mely műfajok vonzzák? ►W Szívesen kipróbálnám magam a musical műfajában, valamint izgalmasnak találnám, ha egy ideig külföldön is játszhatnék. Valószínűleg ezekből sokat lehetne tanulni. ►H Vannak színészek, akik próbapártinak tartják magukat, míg mások inkább az előadásokat éltetik. Hogyan alakulnak ki az ehhez hasonló szimpátiák? ►N A próbafolyamat valóban az a periódus, amikor sokat tanul az ember, ugyanakkor az előadások számomra még ugyanúgy újdonságokat rejtenek. Estéről estére részletek kerülhetnek a helyükre, kiderülhet, más a fontos, mint a próbákon, tehát nem fejeződik be a munka. Persze, főleg a nagy előadásszámot megérő daraboknál, kialakulhat valamiféle rutin is, ám akárcsak egy kis szikra is elég ahhoz a közönség részéről, hogy új lendületet kapjon a játék. ►H Ha már a közönségnél tartunk, a nézőtéren ülők gyakran könnyedén ítélik meg, hogy aznap este jó avagy rossz közönséggel osztoztak az előadáson. Melyek azok a reakciók, gesztusok, amelyekből a színpadon állók olvasni tudnak? ►W Technikailag egyértelmű, hiszen például ha egy poénon nevetnek, az azonnal érzékelhető. Ugyanakkor ne hagyjuk ki azt a fázist sem, hogy nemcsak színésznek és közönségének kell egymásra hangolódnia, hanem a társulat tagjainak is. Mindenesetre mind a sikernek, mind a bukásnak megvannak a jelei. Nemtetszés esetén egyszerűen érezni egy igen erős hullámot, amely szinte lesöpör a színpadról. Ilyenkor elfogy a levegő, valósággal vákuumba kerül a színész, lefagy. Azután van, amikor belobban az előadás, a nézőtéren ülők egymást gerjesztve hozzák még jobb formába a játszókat. ►N A másik igen fontos visszajelzés a kritika. Meg kellett tanulni elfogadni, kezelni, hasznosítani a bennük foglaltakat? ►W Talán mazochizmusnak tűnik, ám inkább őszinte legyen a kritika, semmint kötelességszerűen letudott penzum. Nyilván kevés az elfogulatlan, jó kritikus, hiszen mindannyiunknak megvannak a magunk szempontjai egy előadás értékeléséhez. Legutóbb, amikor Molnár Gál Péter a Thália Új Stúdiójában játszott A Vagina monológokról szóló kritikáját olvastam, úgy éreztem, hogy a benne lévő figyelmeztetést, amely a színésznői pálya buktatóira vonatkozott, tanácsos megszívlelnem. ►M A Vagina monológok világszerte zajos sikert aratott, így nagyobb várakozás előzte meg a hazai bemutatót. Pár héttel a premier után hogyan látja a nézők reakcióit? ►M Ez esetben más a kapcsolat a nézőkkel, mivel monológokat adunk elő, így feltehetőleg jobban találva érzik magukat. A darabot, amely voltaképpen interjúgyűjtemény, természetesen sokféle szempontból lehet elemezni, az viszont vitathatatlan, hogy színésznek és nézőnek egyaránt szüksége van az ehhez hasonló szembesítő, szorongásokat oldó élményekre. ^Kálmán Emese : Búcsú Hofi Gézától A Magyar Rádió 1968-as szilveszteri műsorában tűnt fel, és szerzett országos hírnevet táncdalfesztivál-paródiájával a nagy magyar humorista, Hofi Géza. Néhány év alatt aztán teljesen megszokottá vált, hogy a szilveszteri tévéműsorban ő a legfőbb attrakció. 1974 szilveszterén a vérbeli harlekin nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy híres nemzetközi sakkmester szerepébe bújva, az ország legnagyobb „fejesét", azaz Kádár Jánost figurázta ki. Hárommillió magyar tévénéző pukkadozott azon, ahogy összetéveszthetetlen hanghordozásban azt mondta: „kedves elvtársak, elvtársnők, barátaim", ahogy a tudjuk és az útján szavakban túlhangsúlyozta azt, vagy ahogy egyes mondatokat a jellegzetesen nyomatékos „is"-sel tett sokat sejtetővé. Ekkoriban a Mikroszkóp Színpadnak volt oszlopos tagja. A nyilvános szereplést „alulról", a kőbányai téglagyár színjátszó csoportjában kezdte, aztán „följebb lépve", a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, majd egy ideig a vidéki városok közönségét szórakoztatta paródiáival. 1983-ban „áttelepült" a Madách Kamarába, és itt mutatta be Hofélia című első önálló estjét, amelyet öt éven át ötszázszor játszott. Az Élelem bére című újabb műsorát még ennél is többször adta elő. De sosem ugyanúgy! Mivel mindkettőnek ő volt az írója és szerkesztője, produkciói minden alkalommal újabb meg újabb elemekkel, improvizációkkal bővültek a közéleti és politikai élet eseményeinek, a felröppent híreknek, az aktuális beszédtémáknak megfelelően. A közönség szinte minden előadás alkalmával ősbemutatót láthatott-hallhatott. Bár a múlt rendszerben elfoglalt helyét már akkoriban is gyakran hasonlították a középkori udvarok csörgősipkás bohócaiéhoz, tagadhatatlan, hogy az ország lakossága korra, nemre, osztályra, rétegre, foglalkozásra, vallásra, pártállásra való tekintet nélkül hahotázott poénjain, benyögésein, odamondogatásain, fricskáin, grimaszain, pesties „flaszterhumorán", önfeledten élvezte szabadszájúságát. Persze ő maga is élvezte a fellépéseket, amelyekért a látszat ellenére keményen megdolgozott. A könnyedség, a spontaneitás, a pörgős tempó fáradhatatlan munka, alapos felkészülés és nagyfokú összpontosítás gyümölcse volt. A szervezete azonban cserbenhagyta. A kilencvenes évek elején szívinfarktuson esett át, és emiatt a korábbi heti három-négy előadás helyett csak egyet engedélyeztek neki orvosai. Az áruló testen humorral állt boszszút: betegséggel megvert, kórházi ápolásra szoruló önmagát játszotta, karikírozta a színpadon. Hosszabb távollét után idén február elsejétől lépett fel újból a kis Madáchban, de megrendült egészségi állapotát már nem tudta olyan magabiztosan a szerepbe csomagolni, mint korábban, bár a telt ház és a vastaps a régi volt. Még csak hatvanhetedik éve felé közeledett, mikor becsukódott mögötte az élet színházának kapuja. Viszont nagy földi kegyelemben részesült: álmában érte a halál. Hozzátartozói, barátai, rajongói április 13-án vettek tőle végső búcsút a Farkasréti temetőben. T.Sz. lléd * 'h’oí •o o 2002/04/19 heti válasz : 61