Heti Válasz, 2004. március-június (4. évfolyam, 11-26. szám)

2004-05-20 / 21. szám

►► KULTÚRA ► Százkét jelentkező közül választotta ki a zsűri az ön pályázatát az 1956-os Mártírok Emlékművére, amely később nagy vitát váltott ki. Ez nemcsak em­lékmű, hanem egy 5300 négyzetméte­res tájmű. Három évig készült, s ön nemcsak szobrász volt, hanem építész, tájépítő és kertmérnök. ► Kepler sem csak csillagászként dolgo­zott Rudolf császár udvarában, hanem kertépítőként és matematikusként is. Óriási felelősségnek éreztem négyszázhar­minc igazságtalanul kivégzett ember em­lékének méltó megőrzését. ► Megértem, hiszen részt vett a rádió előtti tüntetésen, az első sorokban. No­vember 4. pedig nemcsak az oroszok bevonulását jelentette, hanem a ko­moly családi nézeteltérések kezdetét a Jovánovics családban. ► Finoman fogalmazott. A családi éle­tünk gyakorlatilag szétzúzódott, hiszen más elveket vallottunk. Csepeli proletár szüleim kommunisták voltak, a bátyám később az írószövetség párttitkára, az Új írás, majd az ÉS főszerkesztője, akik hittek a Kádár-rendszerben. De nemcsak őket nem értettem, hanem az általam rajongá­sig szeretett írókat sem: hogyan egyezhet­tek ki egy gyilkossal? Állandó szemrehá­nyást tettem magamnak is, hogy nem let­tem öngyilkos a múzeum lépcsőjén, mint Jan Palach. Máig sem fogadom el, hogy nem lehetett volna jobban ellenállni.­­ Negyedszázaddal első kiállítása után emléket állíthatott a forradalmárok­nak. Miért cementet használt, s nem a nemesebb carrarai márványt? ► A cement tartósabb a márványnál. Tu­dom, nem mindenkinek tetszett az elkép­zelésem, de nem akartam egy realista, giccses emlékművet a harcoló gyerekek­kel, Nagy Imrével. Sokan félreértették az alkotást. Én nem 1956 emlékművét készí­tettem el, hanem négyszázharminc ártat­lanul kivégzett ember síremlékét. Sajnos az alkotó jó szándéka gyakran nem talál­kozik az emberek igényével.­­ Különösen a modern művészetben. Nem érzi, hogy a mai szobrászat, zene nagyon eltávolodott az átlagembertől? ► Tény, hogy Pheidiasz szobrát megér­tette a szomszéd házmester, ami nem mondható el egy Picasso-festményről. De mit csináljon a művész? Álljon le a gon­dolkodásban egy korábbi szinten? A tudo­mányban ezt a kérdést fel sem vetik. Eins­tein nem foglalkozhatott volna a relativi­táselmélettel csak azért, mert még a tu­dóstársai sem értették? Fogadjuk el, hogy minden csúcsteljesítmény Isten műve, és Istennel az ember ne akarjon vetélkedni. Nem mindenkinek adatik meg az erőfe­szítés ereje és ideje egy mű megértéséhez, de nem szabad, hogy ez visszafogja az al­kotót. ► Az európai művészetet jellemzi, hogy öröklődnek a témák, motívumok. Ez önnél is így van: a Nagy hasábban tovább él a garamszentbenedeki úrko­porsó, az 1956-os emlékműben a kü­lönböző korok síremlékszobrászata. Tudatos ez? ► Igen, de egy műben benne vannak még a személyes élmények is: például a Nagy hasábnál a velencei utazásom emlé­ke. ► Kedveli a fehéret, ezért meglepetés­ként hatott, hogy a fehér reliefek után a nyolcvanas évek végén áttért a színe­sekre. ► Amikor visszajöttem Szöulból, pokoli fájdalmak gyötörtek a porckorongsérvem FOTÓ: GRIECHISCH TAMÁS 46 ► Heti Válasz 2004.05.20.

Next