Heti Válasz, 2012. április-június (12. évfolyam, 14-26. szám)
2012-06-14 / 24. szám
időkben is igyekeztem alázattal viseltetni a szakmám írott és íratlan szabályai iránt. A másik, hogy mindig igyekeztem a környezetem és a kollégáim munkáját segíteni. - Nincsenek sztárallűrjei? Nem veszekszik a sminkessel, az operatőrrel, a stylisttal? -Volt idő, amikor inkább saját kezűleg sminkeltem, mert úgy láttam, hogy a sminkmester mindenkit egyformán fest ki. Volt idő, amikor a világosítók nyakára jártam, mert úgy láttam, az arcok helyett a teret világítják meg. Volt idő, hogy a stylist rettenetes ruhadarabokat akart rám aggatni. Hála Istennek, ez már a múlté. E tekintetben előreléptünk. - A magyar nyelv és a média című dolgozatában élesen fogalmaz tartalmi kérdésekről. Azt írja, legismertebb kommunikátoraink többsége súlyosan beszédhibás. Mikor kezdődött a normák fellazulása? -A hetvenes-nyolcvanas években. Ekkor kezdődött, hogy a több ezer jelentkezőből a beszédkészségük alapján kiválogatott bemondókat háttérbe szorították, s helyüket a szerkesztők vették át, mondván, ők hitelesebben közvetítik a hír tartalmát. A közlés minőségét, érthetőségét háttérbe szorította a slampos, renyhe, hibás beszéd. - Azt gondolná az ember, a kereskedelmi rádiók és tévék megjelenése volt a mérföldkő. -A nyelvromlás a kilencvenes években felgyorsult. Míg ez idő alatt más, sokat gúnyolt nyelvek a fül számára is kellemesebbé váltak saját médiájukban, mi már ott tartunk, hogy a kereskedelmi média beszédkultúrája - vagy inkább kulturálatlansága - magához idomította a közmédia nyelvezetét. - Ezt mire alapozza? -2011-ben az egyesült közmédiumok, hogy felmérjék az erőket, létrehoztak - a korábbi különböző nevű bizottságok helyett - egy új testületet anyanyelvi, képernyő- és mikrofonbizottság néven, amely meghallgatta azt a hatszáz szereplőt, akit a nézők, hallgatók rendszeresen látnak és hallanak. Helyet kapott a bizottságban nyelvész, bemondó, operatőr, rendező, stylist. A testület egyébként a nyelvi és kommunikációs kultúra iránti elkötelezettségének jeléül - idén felvette Montágh Imre nevét. A hatszáz „beszélő” munkatárs meghallgatása után a következő megállapításokra jutottunk: ritka az egészséges, telt, hajlékony hang, feltűnően sok a kiforratlan orgánum. A korábban kizáró oknak számító fej- vagy orrhang elfogadottá vált. Rengeteg a hangzóejtési és ritmusbeli probléma. A raccsolás ritka, de a sisegés és pöszeség mindennapos. A beszélők többsége rövidíti a hosszú hangokat, a gyorsuló tempó miatt gyakoriak a hangzó-, sőt a szótagkiesések is. A miniszterelnök helyett jön a „miszternök”, a szakszervezeti vezető helyett a „szakszerveező”. „Stratégiai kérdés, hogy visszaszerezzük a beszédkultúra presztízsét. Ha most nem lépünk, akkor holnap már késő lesz.” A nézőt, hallgatót legalább ennyire irritálja a közbeszédtől teljesen elszakadt, patetikus lassúság. Anélkül, hogy védeni akarnám vagy példának állítanám elénk, azt kell mondanom: lehet, hogy irritáló, patetikus vagy lassú, de legalább érthető. Ráadásul az emelkedettségen, a tempón könnyebb változtatni, mint a helytelen, pontatlan, hibás vagy beteg beszéden. - Mi a következménye annak, hogy a hatszáz „beszélő” munkatárs beszédkultúrája nem üti meg a kívánt mértéket? - A diagnózis felállítása után meg kell tenni az első lépéseket a gyógyítás irányába. Ez kompromisszumokon át vezető, hosszú folyamat lesz. Könnyebb valamit elrontani, mint megjavítani. Műsorfolyamok ezen egyetlen ok miatt nem állhatnak le. Hatvan kolléga esetében viszont javasoltuk, hogy ne állhassanak mikrofon elé. - Nem kínos kollégákkal közölni ilyen döntést? - Rettenetesen nehéz, gyötrelmes, embert próbáló feladat. - És mi lesz a többiekkel, akiknek nagy része kegyelemkettessel úszta meg a vizsgát? - Most találkozom a közmédia 18 beszédtanárával, hogy megtanácskozzuk a teendőket. Stratégiai kérdés, hogy visszaszerezzük a beszédkultúra presztízsét. Vannak sürgősebbnek látszó feladatok és anyagi korlátok is, de ha most nem lépünk, akkor holnap már késő lesz. Hadd idézzem Kodály Zoltánt a nyelvvédelem fontosságáról: „Vannak defetista nézetek, melyek szélmalomharcnak tartanak minden ilyen védekező kísérletet. De vajon a nyugati népek fejlett beszédkultúrája magától jött létre, s nem századok tudatos munkájának eredménye? A nyugati népeknél a saját nyelvük tökéletes, biztos tudása a kultúra elemi követelménye. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a velejáró felelősségérzet. Ahol a nyelv tudása nem tartozik a legmagasabb kultúrideálok közé. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé.” Több mint hetven éve hangzottak el ezek a mondatok, de mit sem vesztettek aktualitásukból. Idézhetnénk Kosztolányi Dezsőt is: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye.” Valljuk be, a nyelvi normák létét tagadók manapság hangosabbak, mint a normakövetők. Nem érzi úgy, hogy szélmalomharcot vív? A magyar nyelv szeretetével és tiszteletével még gimnazista koromban „fertőzött meg” magyartanárom, a költőfeleség Jobbágy Károlyné Kati néni a Radnóti Miklós Gimnáziumban. A bölcsészkaron is leginkább a nyelvészet érdekelt. A szép magyar beszéd nemcsak szívügyem, de mániám is. Nem tudok és nem is akarok lemondani róla. - Ha minden igaz, és úgy lesz, ahogy gondolja, a közmédiumok munkatársai logopédusok kezébe kerülnek. De lehet-e egy egész országot beszédtanárhoz küldeni? - A már idézett tanulmányban a régi nyelvművelő műsorok felélesztését is javasoljuk. Olyan beszélgetések, portrék, vetélkedők újravetítését, amelyek egykor országos visszhangot keltettek. Ha Bánffy Györgyöt, Bessenyei Ferencet, Sinkovits Imrét, Sulyok Máriát vagy Ruttkai Évát hallgatjuk, talán újra ráérzünk a szép magyar beszéd ízére. ■ WWW.HETIVALASZ.hu | kultúra | XII.évfolyam,?, 2012.június 14. 57