Heti Válasz, 2018. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)
2018-02-22 / 8. szám
Búcsú Kallós Zoltántól Elment a balladaember ABLONCZY BÁLINT [kultura@hetivalasz.hu] Farkasordító hideg volt 2012 januárjában az erdélyi Mezőségen, amikor Kallós Zoltán életútinterjújának Válaszúton történő rögzítését szakítottuk meg egy kis utazással: adatközlőket, barátokat, rokonokat kerestünk fel a szórvány magyar vidéken. Sűrű hóesésben zötykölődtünk Visa falu felé, amikor autónk kerekét egy kátyú szinte kettévágta, s még mechanikai baj is került. Az akkor 86. évét taposó néprajzkutatót nem zavarta a helyzet, mesélte tovább lenyűgöző történeteit. Neki volt igaza - gyorsan érkezett a segítség, és megoldódott a kellemetlen helyzet. Később döbbentünk rá, nem is lehetett volna másképp. A múlt szombaton a kolozsvári házsongárdi temetőben utolsó útjára kísért Kallós Zoltánnak szinte a félmezőség a rokona volt: tudta, kihez és mikor kell fordulni. Kis túlzással nemcsak azt volt képes megmondani, melyik házban ki lakik, de azt is, hogy a nagypapa jó táncos volt és az unoka vajon a tudós által alapított válaszúti szórványkollégiumba jár-e. Ez a családiasság sugárzott a személyiségéből - abból, ahogy például az őt szigorúan „Zolti bácsizó” falusi asszonyokkal beszélt. A visai Méhes Erzsébet apró szobájában üldögélve aztán Kallós Zoltán személyiségének másik jellemzőjét is feljegyezhettük. A kvaterkázás közben egyszer csak az idős parasztasszony alig hallhatóan archaikus népi imádság recitálásába fogott. Zoli bácsi minden idegszálával figyelni kezdett, s csak néha csippentett felénk a szemével: ugye, halljuk ezt a csodát? Kallós Zoltán egy életet töltött kalotaszegi, mezőségi, moldvai emberek hallgatásával, akikre rajta kívül szinte senki sem figyelt. Makacs munkálkodásának köszönhetjük például a Magyarországon először 1973-ban megjelent Balladák könyvét, amely egy egész nemzedék figyelmét irányította rá a hallatlanul gazdag és még szinte ismeretlen magyar folklórkincsre. Balladaember volt Kallós Zoltán - de ez a meghatározás nemcsak munkájára, hanem életére is érvényes. Tragédiák, veszteségek és keserűségek sorjáztak az életében, a válaszúti családi ház államosításának drámájától a nacionálkommunista Románia magyar népi kultúrát is üldöző politikáján át a rendszerváltás csalódásáig sok minden elkedvetleníthette volna. De ő soha nem adta fel, mert tudta, hogy küldetése van. Elszántsága nélkül szegényebbek lennénk az élete során lejegyzett 15 ezer dallammal, a moldvai Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa dalainak feldolgozásával, a magyar táncházmogalom elindításában játszott szerepével. Kallós Zoltánnak megadatott az a történelmi elégtétel, ami keveseknek: a diktatúra bukása után visszaszerezhette az egykori családi otthont Válaszúton. Jellemző volt rá, hogy ezt követően sem magára, hanem a közösségére gondolt. Alapítványa eleinte tégláról téglára építkezve, majd a magyar állam támogatásával nagyobb léptékben haladva építette a szórványban élő gyermekeknek szánt kollégiumot. E segítségből renoválhatta a páratlan néprajzi gyűjteményét bemutató épületet és teremthetett méltó körülményeket a nyári tánctáboroknak. Az egykor a Kallós családnak, ma a néprajzi gyűjteménynek otthont adó válaszúti kúria mellett áll egy fa, amit még a gyermek Zoltán ültetett a II. világháború előtt. Túlélt minden vihart, de Kallós Zoltán halálával elárvult. Ahogy most kicsit árvák lettünk mi, magyarok is. ■ kultúra VÁLASZ.díj XVIII.évfolyam,8.szám,2018.február 22. KULTÚRA ■ 59