Hetilap, 1846. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1846-12-18 / 101. szám
1657 1658 mit mi szent hely gyanánt szeretnénk tisztelni, azon templomát a művészetnek, tudománynak és nemzeti emlékeinknek 9—10 család lakja, és hogy évek hosszú során át alig bir ez intézet, az azt környező szemétdombokból kibontakozva egy önbecsét értő és érző nemzethez illő kész állapotra vergődni stb. hanem csak azt érinteni száraz-röviden, hogy e nemzeti intézet belső felszerelését a nemzet jelentősségének érzete nyíltan követeli. Való, hogy más országokban az illy intézetek megszülemlése könnyebb szerrel történik, mert csak nagy a különség ország és ország között, mellyben csak a koldus és a cseléd adómentes, és meg mellyben a koldus és cselédosztály kiváltságával a nemesség bir, de annyi mégis igaz, hogy sokkal inkább felébredt, főkép az újabb jelek következtében a magyar nemzet életfentartási ösztöne, hogy sem kétkednünk szabad lenne, miként a múltnak tiszteletét s emlékeinek felevenítését lényeges tulajdonnak tartván a jövő országgyűlése részben az intézkedést halogatni fogja. Koránsem akarunk az olly siralmasan kiáltó szükség esetében, akár feltolakodó közbenjárói szerepet affectálni, minthogy a felkérést az illetők, reméljük, majd annak helyén a szegénység bepanaszlásával együtt megteendik, akár egyéni nézetünknek érvényességet követelve a nemzeti museum egyes osztályai között érdemsort vonni, hanem csupán igénytelen szerénységgel figyelmeztetésül kijelenteni, mit vélünk fontosnak és mellőzhetlennek e nemzeti intézet gyarapításában. A képcsarnokot nem tartjuk museum alkotó részének. — A természettudományi osztály, könyv kincs- és régiségtár tetemes szükségekkel küzd. Nehogy azonban hoszszasra terjedjen jeremiadánk, csak az utóbbiakról emlékezzünk meg ezúttal. Bútorbeli felszerelés és folytonos szaporításra megkívántató évenkénti költség az, miután ezek epednek. Mi valahányszor könyvtárba lépünk valamelly nehéz érzelem súlyosul keblünkre, mint sírboltban kedves övéi között andalgónak. Ott látjuk a hatalmas elmék műveit, és évtizedek múlnak el, mig nagy részét egyéb mint a porzó seprő megérintené, de tisztelettel adózunk nekik mint olly kincsnek, melly a feltűnhető szükség esetére tétetik el. A régiség-osztály, mellyhez az éremtár is tartozik, egyéni nézetünk szerint nekünk magyaroknak, kik az önismeret-hiány szerencsétlenségében sintak, mig Europa más civilizált nemzetei saját hazájuknak minden ziget zugát történetileg, földiratilag és statistikailag jól ismerik, s már más hazák tudományos felkutatására fordítják figyelmüket, sokkal fontosabb mint sokan gondolják. Ez osztályban rejlik nemzetünk hajdani életének,mint a miénk bölcsőjének felismerése, ebben tudomány-hiányunk kutforrása, ebben nemzetünk nagysága kicsinlésének alapoka.És fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy a fenebb említett kincstári osztály teremében a felszerelés hiánya még most is több mint 30 ládában mint szabadságával egy egész nemzet felvilágosulásását eszközleni képes fogoly lezárva rejtetik a római, görög és magyar éremgyűjtemény. És félös, hogy ez is ama bécsi gyűjteménynek sorsára jutand, mellybe ha valaki nemesebb tudományvágyból bejutni kíván, hetekig kell kunyerálnia és kuncsorognia mig egy példány meglátásához szerencsésülhet. Távol legyen, hogy a bécsi rendelkezés ellen jogi szempontból szót emeljünk, melly privát tulajdon lévén legfölebb a tudomány érdekében szenvedhet némi követelést, mellyről ha ki valaha külföldön utazott, a tudósok panasza özönében sokat hallhatott. De a magyar nemzeti museum gyűjteményei a nemzet kincse, és ezeknek újra elásatása ellen szót emelni nemcsak tudományos érdekben szabad. Ugyan hol van oka , hogy történettudományi munkáink csak háborúk regestruma, és az uralkodók egyoldalú életírása? Hol van oka, hogy népi és alkotmányi életünk fölött az ismeretlenség ködfátyola vonul el? Hol van oka, hogy diplomaticai tekintetben első rendű múltúnk felől olly hiányos tudomásunk ? Hol van oka , hogy mindezen hiányok daczára a külföld fáradalmas kutatásaiból kell szégyen szemre annyiszor okulnunk? Hol van oka, hogy tiszteltebb nevű tudósaink is ha az oklevél (Diplomatiea) és az éremtan (Numismatica) terén állnak elő, tetemes botlásokról vádolhatók”*)? A járatlanságban. És ennek oka? a segédeszközök hiányában. — Pedig nem csak egyes embernek, de egész nemzetnek is tökélyesbülésére első feltétel saját állapotainak ismerete, legyenek aztán ez állapotok a múltnak tanulságos képei vagy a jelennek termő fái, mindig a jövendőnek bölcsői gyanánt tekinthetők. A nemzeti museum érem- és oklevél gyűjteményének zárva kell állani, hogy a tudni vágyók tanulság-forrásul használhassák, az ahhoz nem értők pedig legalább bámulják. A történet-tanárnak például az egyterűnél a római, görög vagy magyar hajdankor történetében előadván a népéleti, jelesül a pénzforgalmi, és kereskedelmi ügyeket és viszonyokat, legyen hova utalnia a tanítványt, hogy az illető szakra vonatkozó érmeket és okleveleket tanulságosan megtekinthesse; a tudományokkal foglalkozó férfiúnak pedig szabad tere legyen a tanulságos múltnak emlékeiből tisztítani tudományát és hasznossá tenni azt azoknak, kiknek a sors fürkészésre kevesebb idővel és alkalommal kedveskedett. És e pontnál lehetetlen a legforróbb hazafias hálaérzelemmel meg nem emlékeznünk Nádor ő fenségének abbeli intézkedéséről, hogy a magyar academiának a nemzeti museumban szállás adassék, miszerint ott a tudományos életnek pénzei csak olly nagyok voltak mint az említettekéi. Egy harmadik ismét mikor a nemzeti museum éremgyüjteményéről ir, azt mondja, hogy abban Attilától kezdve minden magyar fejedelemnek korából találtatnak érempéldányok, holott a magyar éremtan csak sz. Istvánon kezdődik. És illy botlások nem !) Egyik p. o. azt állítja , hogy már sz. István pénzein arab számok jelennek meg, s felejti, hogy illy számi érmek Jeszenovszky János kegyes iskolai szerzetes (szül. 1748. – 1815.) koholmányai. Másik azt állítja I. Béla nagyobb pénzeket veretett mint Istvánéi, Péteréi, Aba Samuéi stb. voltak, s megfeledkezik, hogy a bécsi képes krónikában, honnan ez állítást veszi, mikor az mondatik, hogy Béla nagyobb dénárokat veretett, csak az értetik, hogy már e krónika íratásakor (a XIV. században) fillérek is voltak, mert hiszen I. Béla