Hétvége, 1983 (5. évfolyam, 158-208. szám)
1983-04-21 / 173. szám
MŰVELŐDÉS, SZÓRAKOZÁS SZÍNHÁZ A FESTETT BAJUSZ VARÁZSA Az elsötétített nézőtér mesére szomjazó emberének kiböjtölt képzelete a színpad sok jelölt kellékét képes igaznak elfogadni. Egy megcsorbult kocsikerék, a rátámasztott két lőcs, valamint az üllőnek a színfalak mögül fülcsendülő hangja elhiteti velünk, hogy odafönnt, a színen, kovácsműhelyről van. A gyengébbek kedvéért, akárcsak századokkal ezelőtt a shakespeare-i Globe Színházban, a megfelelő felirattal ki is van pingálva egy deszkalap. De még ennél is meredekebb képzeletindításra is hajlamosak vagyunk. Arra tudniillik, hogy, önképzőköri délutánjainkra emlékezve, elhiggyük a festett bajustú elemistáiknak, hogy ők most felnőtt emberek, csendőrbiztosok, katonatisztek, hogy a kislányok katonafiúkat sirató, érett korú édesanyák, és a tüneményes Hamvay Kamilla személyében ott áll előttünk egy grófnő is. Az észak-bánáti amatőrszínjátszók XIX. találkozója legfiatalabb együttesének a játékát követjük, a bánátmonostori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület műkedvelőinek előadását, Szigligeti Edének egy keserédes művét, A szökött katonát játsszák a törökkanizsai amatőrszínházban. A mindössze kétszáz lelket számláló falucska fiataljai Mászáros K. János irányításával szerepelnek, öntödei munkások, földművesek, elárusítónők, építésztechnikusok, háziasszonyok, de zömében 9. és 10. osztályos általános iskolai tanulók fogtak össze ebben a lassan elöregedő törpefaluban, hogy színpadról terjesszék a szép szót. Ez a második színházi vállalkozásuk. 1981-ben indultak egy háromfelvonásos zenés vígjátékkal. A legszükségesebb támogatást Medve Sándortól, a szabadkai Népszínház művészétől és Moldvai Endrétől, a lelkes kikindai amatőrrendezőtől kapták. A régi szerető, mert ez volt a címe az indító darabnak, tizenöt előadást ért meg átlagban véve százötven néző előtt. Nemcsak Monostoron, hanem Jázován, Majdánon, Utrinén, Keviben, a Július 7. birtokon, Verbicán, Mohaion és Csókán is vendégszerepeltek. Az első siker bátorítására készítették elő a Szigligeti-előadást amellyel eljutottak Törkkanizsára, a bánáti amatőrök vetélkedőjére. Csak elindulni volt nehéz, mert egészen 1981-g a színjátszásnak sem elődei, sem felszítható hagyományai nem voltak Monostoron. Nemcsak vendégszerepelnek, hanem vendégül is látnak más társulatokat, közöttük a zrenjanini Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, a kikindai Egységet, a szabadkai Népkört, a muzslyai amatőröket. A szökött katona legjobbjai: Jó Eleonóra, Barna Károly, Pozsár Ottó, Rózsa Albert, Szabó Zoltán és maga a rendező, Mészáros K. János. A nagyszerű és gazdag hagyományokra visszatekintő együttesek erős mezőnyében a bánátmen őskoriak számára egyelőre aligha terem babér. De ők e találkozó erkölcsi győztesei. Diadalmaskodva a közönyön, csaknem a semmiből teremtettek egy előadást, tizenévesek elevenítenek fel egy rossz emlékű kort, amelyben még a katonai szolgálat tíz évet rabolt el az ember életéből. ALADICS János apróbb részleteit, mi több, a zavargások, tömegjelenetek, tüntetések, tiltakozó felvonulások híranyagát gyűjtögetve, magának az operatőrnek a halálát is. Szükségtelen tagadni, hogy valamennyiünk számára az ilyen jellegű képsorok a leginkább érdekfeszítőek, hiszen — szerencsére! — nem mindennap adódók alkalmunk látni valóságközelben, miként okkoli emberéleteket a pusikaigolyó, hogyan menekül a terroristái, merre fordul, hová lép, kire néz, miit mond Stb. A televízió mindezt akadályok nélkül elénk varázsolja, ha akarjuk, többször is egymás után, és ha még ez sem elég, lassított képekben, hogy még nagyobb legyen a hatás... Találó megjegyzést hallotam a minap a televízióról. Valaki horror-doboznak nevezte, nem kétséges, hogy a világban történő terrorcselekmények ilyen „alapos” és „lelkiismeretes” bemutatásáért, ami az utóbbi időben olyan méreteket öltöttt, hogy nézésébe szinte már bele is fásultunk. Tehát fásultságunkból rázott fel bennünket az elmúilli napokban a Belgrádi Televízió esti híradójának „csemegéje”, amely a Libanoniba visszatérő kigazságszolgáltatítás erejét és hatalmát bizonyítva, egy nyilvános akasztást mutatott végig valamennyi apró részletével egyetemben. Mi tagadás, ilyet még valóban nem láttunk, pedig már azt hittük, ezen a téren minős, nem lehet több fokozás. Elgondolkodtató, hogy kellett-e nekünk ez a lélekelállító, hátborzongató jeleneit. Szegényebbek maradtak volna-e ismereteink a világról, a világon uralkodó erkölcsi normákról és megtorlásokról, ha ezek (és nem csupán ezeik!) a képsorok történetesen kimaradnak a tévéhíradó anyagaiból. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy élményilleg szegényebbek maradunk, ha nem kerül az ország tévénéző közönsége elé néhány nappal selélsőbb az Újvidéki Televízió szerbhorvát szerkesztőségének az a hírcsemegéje, amely arról az újvidéki fiatalemberről számolt be, aki április iktszedikén a tartományi székváros főteréről kerékpárján elindult két évig tartó világ körüli útjára. Végire, az érdekességnek szennt árvizeik, égig érrő hótorlaszok, gyilkossági és leszámolásoki (és most már igazi akasztási) jelenetek Után egy kép abékéről, fiataljaink akaraterejéről, kihívásokat fogadó bátorságáról — hogy ne soroljuktovább. A toronyóra déli tizenkettőt ütött, és galambok röppenek a magasba, amikor Zoran Friskoickerékpárján rágöndült a világ körüli útra. Velekét év múlva találkozunk. Hogy milyeni képsorokkal, a tévéhíradó anyagában — tartalmas érdekességként — mikor, azt nem tudjuk. 1. Mészáros B. János TELEVÍZIÓ A HORROR-DOBOZ egy mi mindenre képes a tévékamera, azt a tatai stúdiók jóvoltából mi is tapasztalhattuk már nemegyszer. Megtanulunk, hiszen a saját szemünkkel láthattuk, hogy „lejegyezheti”, megörökítheti az élet legóvatlanaibb pillanatait is: az inintiminl iódbani „tetten ért” természetet, újabban a terrorcselekmények, politikai merényletek legy Képzőművészet KOSOVÓI MŰVÉSZEK ÚJVIDÉKI KIÁLLÍTÁSA Kosovóban a háború előtt alig volt művészi élet (Vlada Riadovie festő munkásságának kivételével) csak a felszabadulását követő években kezdődött, de főleg az 50—60-as években lendült fel a képzőművészet. Az akadémiát végzett fialatok bekapcsolódtak az akkor dívó ikartársművészeibe”, az expresszioniizmuit, infonmei és a fantasztikum elemeit tartalmazó jugoszláv és az általános művészeti szenetövésekbe. Imponáló ez a fejlődés, amely jugoszláv szinten élenjáró művészek egész seregét hozta felszínre: Muslim Mulaiqi, Agim Cardanbaisha, Zoran Furunovic, Hilmija Catovic, Budim Berishai, Nebih Muriqi, Petar Djuza, Zoran Jovanovic, Xhevdet, Xhafa, Hadzsailjevic Burban, Svetomir Arsic... és sorollhatnánk még tovább. Enneka múlt nélküli gyors művészeti fejlődésnek azonban hátrányát se varrnák. Legtöbbször a felszínen mozog, és a látvány mögött a tartalom ködös múltba néző pszichológizáló jelleget vesz fel. Ennek folytán a stílussieletének érzelmi súlyt ad, amely eltávolodik a képzőművészet központjától; ez az úgynevezett művészet a művészetért, a művészet nem múltatt önmagán túlra. A skosovói művészet „művészeten inneni” kérdésekre utal, nem a saját valóságában él, hanem mások által és más által helyettesíti önmaga igényeit vagy vágyait, vagy a valódi életet. A jelenségeket önmaga sikerének vagy sikertelenségének tünteti föl. Ez nem mást, mint a fejlettség kérdését veti fel, amely a felszínjén korszerű, mélységében pedig a múlté. Viszont Kosovo minden ízéren a leggyorsabban fejlődött és fejlődik most is az országban. ÁCS József 13