Heves Megyei Élelmiszergazdaság, 1972 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1972-01-15 / 1. szám
SZÜLÉSZET BORÁSZAT Tapasztalatok és tanulságok Az országos szőlészeti és borászati tudományos tanácskozás előadásainak anyagából 1971. szeptember 22—23-án, Egerben a Technika Házában országos szőlészeti és borászati tudományos tanácskozást rendeztek. Olvasóink érdeklődésére a tanácskozáson elhangzott előadásokat, felszólalásokat lapunkban folyamatosan ismertetjük. November 30-i számunkban megyénk szőlőtermesztésének helyzetét, feladatát elemző megnyitó beszédet közöltünk. Ezúttal az elhangzott előadások és felszólalások alapján foglaljuk össze a tanácskozás legfontosabb tapasztalatait. A termesztéstechnika Az utóbbi éveik nagy számú kísérleti eredménye és üzemi tapasztalata alapján a korszerű, modern szőlőtermesztés legfontosabb alaptétele az alábbiakban fogalmazható meg. „A jó minőségű, rendszeres, nagy termések eléréséhez magas tápanyagszintű talajokra, a bőségesen rendelkezésre álló tápanyagokat intenzíven hasznosító, nagy egyedi teljesítőképességű tőkeformákra, s a megváltozott környezethez és tőkeművelési módokhoz jól adaptáló szőlőfajtákra van szükség”. (Idézet dr. Csepregi Pál előadásából). Az utóbbi évek tapasztalatai alapján bátran mondhatjuk, hogy ez az alaptétel szőlőtermesztésünk fejlődésének további szakaszában is érvényes marad, sőt, a technika bármilyen irányú fejlődése esetén egyre nagyobb mértékben érvényesülés válik nyilvánvalóvá. E tétel megfogalmazását hazánkban hosszú időn keresztül két tényező: — a minőség féltése és — hazánk speciális környezeti feltételeinek túlhangsúlyozása fékezte a legjobban. E két tényező előtérbe állítása játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy az első nagyüzemek létrejöttétől — 1950—1963-ig — több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a széles soros szőlőtermesztés először a gyakorlatban, később rendeletileg is polgárjogot nyerjen. Bár a dr. Csepregi Pál által megfogalmazott alaptételt ma már általánosan hirdetjük, a részletekkel kapcsolatban azonban szinte minden évben újból fel kell tennünk a „hogyan tovább” kérdést. Ezért a részletekkel kapcsolatban jobb tisztánlátás érdekében érdemesnek tartjuk az elmúlt tíz év szó• A mennyiség fokozása továbbra is elsőrendű cél. A fokozást számos tényező fékezi, s ebben nemcsak a kevés tápanyag játssza a döntő szerepet. Szőlőültetvényeink egy része túlságosan buja. Ha a túlzott növekedést a terhelés fokozásával nem tudjuk csökkenteni, esetenként a ritkítást, a tőtávolság növelését is programmá kell tenni. Az utóbbit illetően a vártnál is kedvezőbb tapasztalatokat nyújtottak a Gyöngyös —domoszlói Állami Gazdaságban beállított kísérletek. A túlságosan buja ültetvényekben gyakran a virágok kötődése, a fürtök kifejlődése is problematikus. Több vesszőt termelünk, mint amennyi a termés kineveléséhez és a következő évi optimális terheléshez szükséges lenne. Pedig az ültetvények termőegyensúlyba hozásának és megtartásának a nagy egyedi termőképességűre nevelt szőlőkben is megvannak a hathatós eszközei.Egyértelműen leszögezhető, hogy a klasszikus váltómetszés helyett egyre inkább hosszúra kell metszeni. Tapasztalati tény, hogy a felső részek eredményeit röviden áttekinteni. Ezek a következők: — Az első évek az új szőlőművelés mellett tudatformálás (agitáció), az új eljárások érzelmi befogadásának az évei. — Az előbbivel szinte egy időben tanuljuk meg az új művelések, így a magasművelés technikai fogásait, majd programként adjuk ki a zöldmunkamenetes nagyüzemi szőlőtermesztést. — Figyelmünk közben a tápanyag-gazdálkodás korszerűsítésére, új alapokra helyezésére irányul. — Ültetvényeink rövid idő alatt soha el nem képzelt erőbeni állapotot érnek el. — A klasszikus cserecsapos váltómetszést egyre inkább a szálvesszős, majd Sylvoz-művelés és metszés elemei váltják fel. — Végül a tőkék nagy rügyterhelése ellenére újabb felismerésre kényszerülünk, s megfogalmazzuk, hogy a hajítások növekedésének irányítása (zöldmunka) nélkül az alkalmazott támrendszer mellett a nagy kondíciójú magasművelésű ültetvényeinket nem művelhetjük. E vázolt fejlődésnek az a legfontosabb tanulsága, hogy a szüntelen változás közepette egy-egy tényező (zöldmunkák elhagyása, tápszint növelése stb.) esetenként előre nem látott módon hatott és ellentmondásokat teremtett. A nagyüzemi tapasztalatok egyre sokasodnak, s látszólag egyre kevesebb a rosszul ismert, vagy félreértett tényező, mégis fel kell készülnünk arra, hogy újabb és újabb, eddig nem ismert tényezők jelentkeznek. Elég itt csak a gépi szürettel kapcsolatos, nagy számú technikai és biológiai problémára, ennek a termesztéstechnika egész jövőjét meghatározó szerepére gondolni. rügyekből nagyobb biztonsággal és mindig több termést kapunk, ezért a termés- A fajta szerepe A termésbiztonság, korszerű művelés és fajtaösszetétel fogalmai egymástól szinte elválaszthatatlanok. A fajta szerepe a múltban is nagy volt, jelentősége azonban a jelenben is, és a jövőben még inkább fokozódik. A mai korszerű szőlőtermesztés fajtaválasztékát a mennyiség, a minőség, az intenzív tőkeművelésmód, a környezeti tényezők, a szőlőfajták biológiai sajátosságai és végül az ökonómiai kívánalmak mérlegelésével célszerű számba vennünk. Már az eddigi gyakorlati tapasztalatok feljogosítanak bennünket annak megállapítására, hogy a mai biológiai és termesztéstechnikai ismereteink birtokában hazai viszonyaink között is nagy termésátlagokat lehet elérni. A terméshozam viszont a rentábilis termelés alapja. A fajták régóta megfigyelt és ismert eltérő kinevelésnek a jövőben is a hosszúmetszés egyik leghatásosabb módja. A hosszú termőrészeket akár Sylvoz-metszéssel, akár más megoldással úgy kell a tőkén elhelyezni, hogy a termésnek legalább 80 százaléka napfényben fejlődjön. Tőkéink csak akkor dolgoznak jól, ha rajtuk a termés túlnyomórészt a szüret előtti szemrevételezéskor a levelek, hajtások elmozdítása nélkül, első szempillantásra értékeljük. Ez csak akkor lehetséges, ha a fürtök túlnyomó része nem a lombkorona belsejében, hanem azon kívül, napfényben fejlődik. Hogy ezt az állapotot elérhessük, a tápanyagok helyes arányára, a termővesszők szakszerű elhelyezésére, ésszerű csonkozásra, esetenként tőkeritkításra van szükség. Mindezek a termés mennyiségén túl kismértékben a minőségre is ható tényezők. Azt azonban látnunk kell és ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a minőség az alkalmazott korszerű termesztéstechnika mellett legelsősorban a fajtaválaszték függvénye. A nagyüzem akarva nem akarva a korábbi érésű fajták termelésére kényszerül. A magas tápanyagszint, a nagy tőkeforma, a nagy lombozat módosította mikroklíma, továbbá a rossz évjárat és sok más tényező cukortartalmat csökkentő, kedvezőtlen hatásait a korai érésű fajtákkal csökkenthetjük. Az elmúlt évtized tapasztalatai a művelési és metszési eljárások további fejlődését illetően, feljogosítanak bennünket annak kimondására, hogy a tápanyagszint növelésével párhuzamosan: — egyrészt a sorok további szélesítése és a tőkeszám csökkentése szükségszerű, s tudományosan is megalapozott, — másrészt a jól adaptált fajtákkal a mainál is kevesebb tőszámú ültetvényekben sem mennyiségi, sem minőségi problémáink nem lehetnek. A termesztéstechnika további fejlődését döntő mértékben és szükségszerűen az ültetvények gépi szüretelhetősége határozza meg. A jövőt illetően azonban az eddigieknél is fontosabb, hogy szemléletünk olyan irányban fejlődjék, mely a korszerű termesztés jellemzőit nemcsak technikai vonatkozásaiban, hanem biológiai alapjaiban is messzemenően érvényesíti, és jelentősége sebb-nagyobb termékenysége az intenzív tőkeformák esetében is biológiai realitás. Ismereteink azonban bizonyos átértékelésre szorulnak, így például a nagyfürtű fajták (pontuszi) magasműveléssel is többet teremnek, mivel azonban a kisfürtű, korai érésű minőségi fajták a nagy tőkeformában jobban terhelhetők, az üzemileg megkívánt termésmennyiség felül is elérhető. A jövőre nézve ezen túlmenően azt is tisztázni kell, hogy ennek a viszonylag nagy termésnek az egyes fajták illetve fajtacsoportok esetében rilyen a minősége. Az ma már nyilvánvaló, hogy a későn érő, nagyfürtű pontuszi fajták magasművelésben optimális terhelés mellett az évjáratok felében csak 14—16 cukorfokot érnek el. Ezzel szemben a minőségi korai fajták a nagy hozamok mellett a rosszabb évjáratokban is 2—4 cukorfokkal megelőzik a pontusziakat. Ha a fajták fenológiai adatait vizsgáljuk, kitűnik, hogy az eltérő tenyészidejű fajtáit fakadási és virágzási ideje az évjáratok túlnyomó többségében lényeges eltérést nem mutat. A beérés mértéke, a minőség tehát a tenyészidő és az időjárás függvénye. Éghajlatunk alatt azok a szőlőfajták, melyek szeptemberre az érésben előrehaladott állapotban vannak, a bizonytalanabb őszi időjárástól kevésbé függnek. Megyénk időjárási viszonyaira jellemző, hogy az 1960 —71. évek között eltelt 11 évből száraz, meleg szeptember és október csak három évben volt, hat évben már az érés elején, két évben a szüret derekán voltak jelentős esőik, így a 11 évből a pontuszi fajták beérése is kedvező ősz csak három évben volt, 6—8 évben pedig kisebb-nagyobb mértékű rothadásnak voltunk kitéve. Földrajzi helyzetünkből, időjárásunk alakulásából adódóan tehát elsősorban a korai és középérésű fajták beérésére számíthatunk biztonságosan. De az intenzív művelési rendszerből adódó, a nagyhozamokkal velejáró minőségromlás is a korai érésű fajtákkal ellensúlyozható. A későn érő fajtákat csak az ökonómiai kívánalmaik, a szüret idejének megnyújtása, a feldolgozó kapacitás kihasználása végett célszerű telepíteni. Az utóbbi évtizedben a korai érésű minőségi fajtákból megyénkben is jelentős ültetvények létesültek. Ezekből az ültetvényekből néhány év óta olyan minőségű bort kapunk, melyet azelőtt alig ismerhettünk. Ezeknek a fajtáknak további elterjedésével a mai korszerű borászat eszközeivel a borok minőséségben eddig soha nem látott fejlődésre nyílik lehetőség A fajta és a művelési mód (termesztéstechnika) összefüggésében mint a közeljövő realitását a gépi szüret fajtakívánalmait is szükséges számbavenni. Jelenlegi ismereteink szerint — figyelembe véve a témában már a gyakorlati alkalmazás stádiumában levő országok tapasztalatait is — a gépi betakarításhoz szükséges nagy termést csak szálvesszős műveléssel érhetjük el. A terhelés fokozásával kizárólag a korábbi érésű szőlőfajták esetében számolhatunk megfelelő minőséggel, így a gépi betakarítás során is fontos kívánalomnak látszik a biztos beérés, továbbá a vesszők téli fagytűrő képessége. A gépi szüret kívánalmait figyelembe véve az eddigi hazai kísérletek alapján az Ottonel muskotály, a Szürkebarát, a Piros tramini, a Chardonnay, a Rizlingszilváni *stb. látszanak a legmegfelelőbbnek. Összegezve tehát megállapíthatjuk, hogy viszonyaink között az alkalmazott termesztéstechnikával a termelési biztonságot a jövőben elsődlegesen a korai és középérésű szőlőfajták szolgálják. Az üzemen belüli fajtaösszetétel akkor a legkedvezőbb, ha az a helyi környezeti feltételeknek, a termeszA termés nagyságát és a termelés biztonságát a talaj, a klíma és a fajta kölcsönhatása határozza meg. Ma már a termesztés folyamatát a kémia és biológia okszerű eszközeivel lehetőségünk van szabályozni. Mindent el kell követnünk, hogy a talaj és a növény gazdaságos kímélése mellett rendszeres, nagy és jó minőségű termést takarítsunk be. Ezt a célunkat, mint az egyik legfontosabb agrotechnikai tevékenységgel, a trágyázással érhetjük el. Ha tenyésztési statisztikánkat visszamenőleg megnézzük, szomorúan kell megállapítanunk, hogy termésátlagaink alacsonyak, és ingadozóak voltak. Az utóbbi évtizedben a termesztéstechnológia rendszerében forradalmi változásokat értünk meg, melynek eredményei a korszerű nagyüzemeinkben már lemérhetők. Általánosságban azonban a terméseredmények csak valamelyest emelkedtek és még mindig messze elmaradnak a lehetőség határától. Nem túlzás annak állítása, hogy ennek oka, a legnagyobb lemaradás megyénk szőlőtermesztő üzemeiben a tápanyag-utánpóttlás gyakorlatában van. Adott szőlőtermesztő üzem termesztésének intenzitását elsősorban a trágyázási vagy talajerő-gazdálkodási rendszere határozza meg. Ugyanakkor a trágyázási rendszer intenzitásának fokát a területegységre eső termés mennyiségéből és annak évenkénti ingadozásából állapíthatjuk meg. A ma ható közgazdasági szabályozók az intenzitás fokozása, a terméseredmények növelése irányába kényszerítenek. Ennek érdekében üzemeinknek mielőbb az intenzív talajerő-gazdálkodás, azaz természetesen a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. Az intenzív trágyázási rendszer nem nélkülözheti a korszerű laboratóriumi vizsgálatokat, mert a makroelemek szintjének és arányának eltolódása, és az ennek következtében létrejövő indukált mikroelemhiány terméscsökkenéshez és ingadozáshoz, esetleg a tőke kondíciójának romlásához vezethet. Az intenzív trágyázási rendszert bevezető és alkalmazó üzemek egyértelmű tantapasztalata, hogy ez a trágyázási rendszer az intenzív tőkeformák és terhelés egyidejű alkalmazásával adja meg a várt eredményt. A fzési célkitűzéseknek, az ökonómiai kívánalmaknak legjobban megfelelő ún. nagyadagú műtrágyázás útjára kell lépni. A cél érdekében már telepítéskor, a forgatással egyidőben készlettrágyázást, a telepítést követően évenként ismétlődően fenntartó trágyázást kell végezni. Mindkét trágyázási forma mértékét, a tápelemek helyettesen alkalmazott arányát csak előzetes laboratóriumi vizsgálattal határozhatjuk meg. A készlettrágyázás mértékét, a tápelemek arányát a forgatás előtt vett talajminták analízise alapján kell megállapítani. A mi viszonyaink mellett — természetesen a talajvizsgálat eredményétől függően — katasztrális holdanként 20—30 mázsa szuperfoszfát és 10—20 mázsa káli műtrágyára van szükség a talaj ún. „nehezen mozgó” tápelemekkel való feltöltéséhez. A készlettrágyázást szakszerűen és olcsón kizárólag a telepítés előtt a talajforgatással egy időben lehet elvégezni. A fenntartó trágyázás szerepe a talajban évenként beállt tápanyagváltozások, csökkenéseik korrigálása műtrágyázással. Ennek mértékét meghatározó tényezők: — a tápelem lemosódás és lekötődés nagysága, — a termeléssel és vesszővel kivont tápelemek mennyisége, — a talajtípus. Amennyiben a készlettrágyázással sikerült a kívánt tápanyagszintet elérni, úgy a termőkorban levő ültetvényekben már csak a szintek tartását kell biztosítani. Az évenkénti fenntartótrágyázás mértékét a termés és a talajtípus alapján az alább közölt táblázatból állapíthatjuk meg.ban az esetben ugyanis, ha a tápanyagszint és a tőke terhelése nincs szinkronban — különösen a vegetatív típusú fajtáknál — termőegyensúlyi zavar áll be ilyenkor leggyakrabban a termesztéstechnikai fejezetben is már említett fürt és termésképződési zavarok lépnek fel és elmarad a várt nagy termés. A trágyázási terv összeállítása tehát ma már komplex feladat és a színvonalas terv elkészítése nem nélkülözheti a speciális laboratóriumi vizsgálatokat. összeállították : KOÓS VIKTOR NAGY JÁNOS A termesztéstechnika mennyiségi és minőségi összefüggései Talajerő-gazdálkodás és termésbiztonság kapcsolata £ vi tápanyagszükséglet kg/kh hatóanyagban a termés öszefüggésében (Gärte! szerint).