Heves Megyei Élelmiszergazdaság, 1972 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1972-01-15 / 1. szám

SZÜLÉSZET BORÁSZAT Tapasztalatok és tanulságok Az országos szőlészeti és borászati tudományos tanácskozás előadásainak anyagából 1971. szeptember 22—23-án, Egerben a Technika Há­zában országos szőlészeti és borászati tudományos tanács­kozást rendeztek. Olvasóink érdeklődésére a tanácskozá­son elhangzott előadásokat, felszólalásokat lapunkban folyamatosan ismertetjük. November 30-i számunkban megyénk szőlőtermesztésének helyzetét, feladatát elem­ző megnyitó beszédet közöltünk. Ezúttal az elhangzott előadások és felszólalások alapján foglaljuk össze a ta­nácskozás legfontosabb tapasztalatait.­­ A termesztéstechnika Az utóbbi éveik nagy szá­mú kísérleti eredménye és üzemi tapasztalata alapján a korszerű, modern szőlőter­mesztés legfontosabb alap­tétele az alábbiakban fogal­mazható meg. „A jó minőségű, rendsze­res, nagy termések elérésé­hez magas tápanyagszintű talajokra, a bőségesen ren­delkezésre álló tápanyagokat intenzíven hasznosító, nagy egyedi teljesítőképességű tő­keformákra, s a megválto­zott környezethez és tőke­művelési módokhoz jól adap­táló szőlőfajtákra van szük­ség”. (Idézet dr. Csepregi Pál előadásából). Az utóbbi évek tapaszta­latai alapján bátran mond­hatjuk, hogy ez az alaptétel szőlőtermesztésünk fejlődé­sének további szakaszában is érvényes marad, sőt, a technika bármilyen­ irányú fejlődése esetén egyre na­gyobb mértékben érvényesül­és válik nyilvánvalóvá. E tétel megfogalmazását hazánkban hosszú időn ke­resztül két tényező: — a minőség féltése és — hazánk speciális kör­nyezeti feltételeinek túlhang­súlyozása fékezte a legjob­ban. E két tényező előtérbe állítása játszotta a legfőbb szerepet abban, hogy az el­ső nagyüzemek létrejöttétől — 1950—1963-ig — több mint tíz évnek kellett eltel­nie ahhoz, hogy a széles so­ros szőlőtermesztés elő­ször a gyakorlatban, ké­sőbb rendeletileg is polgár­jogot nyerjen. Bár a dr. Csepregi Pál ál­tal megfogalmazott alaptételt ma már általánosan hirdet­jük, a részletekkel kapcso­latban azonban szinte min­den évben újból fel kell tennünk a „hogyan tovább” kérdést. Ezért a részletekkel kapcsolatban jobb tisztánlá­tás érdekében érdemesnek tartjuk az elmúlt tíz év szó­• A mennyiség fokozása to­vábbra is elsőrendű cél. A fokozást számos tényező fé­kezi, s ebben nemcsak a ke­vés tápanyag játssza a döntő szerepet. Szőlőültetvényeink egy ré­sze túlságosan buja. Ha a túlzott növekedést a terhelés fokozásával nem­­ tudjuk csökkenteni, esetenként a rit­kítást, a tőtávolság növelé­sét is programmá kell tenni. Az utóbbit illetően a várt­nál is kedvezőbb tapasztala­tokat nyújtottak a Gyöngyös —domoszlói Állami Gazda­ságban beállított kísérletek. A túlságosan buja ültetvé­nyekben gyakran a virágok kötődése, a fürtök kifejlődé­se is problematikus. Több vesszőt termelünk, mint amennyi a termés kinevelé­­­séhez és a következő évi op­timális terheléshez szükséges lenne. Pedig az ültetvények termőegyensúlyba hozásá­nak és megtartásának a nagy egyedi termőképességű­re nevelt szőlőkben is meg­vannak a hathatós eszközei.­­Egyértelműen leszögezhe­tő, hogy a klasszikus váltó­metszés helyett egyre inkább hosszúra kell metszeni. Ta­pasztalati tény, hogy a felső részek­ eredményeit röviden áttekinteni. Ezek a következők: — Az első évek az új szőlőművelés mellett tudat­formálás (agitáció), az új el­járások érzelmi befogadásá­nak az évei. — Az előbbivel szinte egy időben tanuljuk meg az új művelések, így a magasmű­­velés technikai fogásait, majd programként adjuk ki a zöld­­mu­nkamenetes nagyüzemi szőlőtermesztést. — Figyelmünk közben a tápanyag-gazdálkodás kor­szerűsítésére, új alapokra helyezésére irányul. — Ültetvényeink rövid idő alatt soha el nem képzelt erőbeni állapotot érnek el. — A klasszikus cserecsa­pos váltómetszést egyre in­kább a szálvesszős, majd Sylvoz-művelés és metszés elemei váltják fel. — Végül a tőkék nagy rügyterhelése ellenére újabb felismerésre kényszerülünk, s megfogalmazzuk, hogy a hajítások növekedésének irá­nyítása (zöldmunka) nélkül az alkalmazott támrendszer mellett a nagy kondíciójú magasművelésű ültetvénye­inket nem művelhetjük. E vázolt fejlődésnek az a legfontosabb tanulsága, hogy a szüntelen változás köze­pette egy-egy tényező (zöld­munkák elhagyása, táp­szint növelése stb.) eseten­ként előre nem látott módon hatott és ellentmondásokat teremtett. A nagyüzemi tapasztalatok egyre sokasodnak, s látszó­lag egyre kevesebb a rosszul ismert, vagy félreértett té­nyező, mégis fel kell készül­nünk arra, hogy újabb és újabb, eddig nem ismert té­nyezők jelentkeznek. Elég itt csak a gépi szürettel kapcso­latos, nagy számú technikai és biológiai problémára, en­nek a termesztéstechnika egész jövőjét meghatározó szerepére gondolni. rügyekből nagyobb bizton­sággal és mindig több ter­mést kapunk, ezért a termés- A fajta szerepe A termésbiztonság, kor­szerű művelés és fajtaössze­tétel fogalmai egymástól szinte elválaszthatatlanok. A fajta szerepe a múltban is nagy volt, jelentősége azonban a jelenben is, és a jövőben még inkább­ foko­zódik. A mai korszerű szőlőter­mesztés fajtaválasztékát a mennyiség, a minőség, az in­tenzív tőkeművelésmód, a környezeti tényezők, a szőlő­fajták biológiai sajátosságai és végül­­ az ökonómiai kívá­nalmak mérlegelésével cél­szerű számba vennünk. Már az eddigi gyakorlati tapasztalatok feljogosítanak bennünket annak megállapí­tására, hogy a mai biológiai és termesztéstechnikai is­mereteink birtokában hazai viszonyaink között is nagy termésátlagokat lehet elérni. A terméshozam viszont a rentábilis termelés alapja. A fajták régóta megfi­gyelt és ismert eltérő ki­nevelésnek a jövőben is a hosszúmetszés egyik leghatá­sosabb módja. A hosszú termőrészeket akár Sylvoz-metszéssel, akár más megoldással úgy kell a tőkén elhelyezni, hogy a termésnek legalább 80 szá­zaléka napfényben fejlőd­jön. Tőkéink csak akkor dolgoznak jól, ha rajtuk a termés túlnyomórészt a szü­ret előtti szemrevételezéskor a levelek, hajtások elmozdí­tása nélkül, első szempillan­tásra értékeljük. Ez­ csak ak­kor lehetséges, ha a­­ fürtök túlnyomó része nem a lomb­­korona belsejében, hanem azon kívül, napfényben fej­lődik. Hogy ezt az állapotot elérhessük, a tápanyagok helyes arányára, a ter­mővesszők szakszerű el­helyezésére, ésszerű cson­kozásra, esetenként tőke­ritkításra van szükség. Mindezek a termés men­­­nyiségén túl kismértékben a minőségre is ható tényezők. Azt azonban látnunk kell és ma már nyugodtan kijelent­hetjük, hogy a minőség az alkalmazott kors­zerű ter­mesztéstechnika mellett leg­elsősorban a fajtaválaszték függvénye. A nagyüzem akarva nem akarva a koráb­bi érésű fajták termelésére kényszerül. A magas tápanyagszint, a nagy tőkeforma, a nagy lombozat módosította mikro­klíma, továbbá a rossz év­járat és sok más tényező cu­kortartalmat csökkentő, ked­vezőtlen hatásait a korai érésű fajtákkal csökkenthet­jük. Az elmúlt évtized tapasz­talatai a művelési és met­szési eljárások további fej­lődését illetően, feljogosíta­nak bennünket annak ki­mondására, hogy a táp­anyagszint növelésével pár­huzamosan: — egyrészt a sorok továb­bi szélesítése és a tőkeszám csökkentése szükségszerű, s tudományosan is megalapo­zott, — másrészt a jól adaptált fajtákkal a mainál is keve­sebb tőszámú ültetvények­ben sem mennyiségi, sem minőségi problémáink nem lehetnek. A termesztéstechnika to­vábbi fejlődését döntő mér­tékben és szükségszerűen az ültetvények gépi szüretelhe­­tősége határozza meg. A jö­vőt illetően azonban az ed­digieknél is fontosabb, hogy szemléletünk olyan irányban fejlődjék, mely a korszerű termesztés jellemzőit nem­csak technikai vonatkozásai­ban, hanem biológiai alap­jaiban is messzemenően ér­vényesíti, és jelentősége­ sebb-nagyobb termé­kenysége az intenzív tő­keformák esetében is bi­ológiai realitás. Ismereteink azonban bi­zonyos átértékelésre szorul­nak, így például a nagyfürtű fajták (pontuszi) magasmű­veléssel is többet teremnek, mivel azonban a kisfürtű, korai érésű minőségi fajták a nagy tőkeformában jobban terhelhetők, az üzemileg megkívánt termésmennyiség felül is elérhető. A jövőre nézve ezen túl­menően azt is tisztázni kell, hogy ennek a viszonylag nagy termésnek az egyes faj­ták illetve fajtacsoportok esetében r­ilyen a minősé­ge. Az ma már nyilvánvaló, hogy a későn érő, nagyfürtű pontuszi fajták magasműve­lésben optimális terhelés mellett az évjáratok felében csak 14—16 cukorfokot ér­nek el. Ezzel szemben a mi­nőségi korai fajták a nagy hozamok mellett a rosszabb évjáratokban is 2—4 cukor­fokkal megelőzik a pontuszi­­akat. Ha a fajták fenológiai ada­tait vizsgáljuk, kitűnik, hogy az eltérő tenyészidejű fajtáit fakadási és virágzási ideje az évjáratok túlnyomó többségében lényeges elté­rést nem mutat. A beérés mértéke, a minőség tehát a tenyészidő és az időjárás függvénye. Éghajlatunk alatt azok a szőlőfajták, me­lyek szeptemberre az érés­ben előrehaladott állapotban vannak, a bizonytalanabb őszi időjárástól kevésbé függnek. Megyénk időjárási viszo­nyaira jellemző, hogy az 1960 —71. évek között eltelt 11 évből száraz, meleg szeptem­ber és október csak három évben volt, hat évben már az érés elején, két évben a szüret derekán voltak je­lentős esőik, így a 11 évből a pontuszi fajták beérése is kedvező ősz csak három év­ben volt, 6—8 évben pedig kisebb-nagyobb mértékű rothadásnak voltunk kité­ve. Földrajzi helyzetünkből, időjárásunk alakulásá­ból adódóan tehát első­sorban a korai és kö­zépérésű fajták beérésé­­re számíthatunk bizton­ságosan. De az intenzív művelési rendszerből adódó, a nagy­hozamokkal velejáró minő­ségromlás is a korai érésű fajtákkal ellensúlyozható. A későn érő fajtákat csak az ökonómiai kívánalmaik, a szüret idejének megnyújtá­sa, a feldolgozó kapacitás ki­használása végett célszerű te­lepíteni. Az utóbbi évtizedben a korai érésű minőségi fajták­ból megyénkben is jelentős ültetvények létesültek. Ezek­ből az ültetvényekből néhány év óta olyan minőségű bort kapunk, melyet azelőtt alig ismerhettünk. Ezeknek a faj­táknak további elterjedésé­vel a mai korszerű borászat eszközeivel a borok minősé­­ségben eddig soha nem lá­tott fejlődésre nyílik lehető­ség A fajta és a művelési mód (termesztéstechnika) össze­függésében mint a közeljövő realitását a gépi szüret faj­takívánalmait is szükséges számbavenni. Jelenlegi ismereteink sze­rint — figyelembe véve a témában már a gyakorlati alkalmazás stádiumában le­vő országok tapasztalatait is — a gépi betakarításhoz szükséges nagy termést csak szálvesszős műveléssel ér­hetjük el. A terhelés foko­zásával kizárólag a korábbi érésű szőlőfajták esetében számolhatunk megfelelő mi­nőséggel, így a gépi betaka­rítás során is fontos kívá­nalomnak látszik a biztos be­érés, továbbá a vesszők téli fagytűrő képessége. A gépi szüret kívánal­mait figyelembe véve az eddigi hazai kísérletek alapján az Ottonel mus­kotály, a Szürkebarát, a Piros tramini, a Char­­donnay, a Rizlingszilvá­ni *stb. látszanak a leg­megfelelőbbnek. Összegezve tehát megálla­píthatjuk, hogy viszonyaink között az alkalmazott ter­mesztéstechnikával a terme­lési biztonságot a jövőben elsődlegesen a korai és kö­zépérésű szőlőfajták szolgál­ják. Az üzemen belüli fajtaös­­szetétel akkor a legkedve­zőbb, ha az a helyi környe­zeti feltételeknek, a termesz­A termés nagyságát és a termelés biztonságát a ta­laj, a klíma és a fajta köl­csönhatása határozza meg. Ma már a termesztés folya­matát a kémia és biológia okszerű eszközeivel lehetősé­günk van szabályozni. Min­dent el kell követnünk, hogy a talaj és a növény gazda­ságos kímélése mellett rend­szeres, nagy és jó minőségű termést takarítsunk be. Ezt a célunkat, mint az egyik legfontosabb agro­technikai tevékenységgel, a trágyázással érhetjük el. Ha tenyésztési­­ statiszti­kánkat visszamenőleg meg­nézzük, szomorúan kell meg­állapítanunk, hogy termésát­lagaink alacsonyak, és inga­­dozóa­k voltak. Az utóbbi év­tizedben a termesztéstechno­lógia rendszerében forradal­mi változásokat értünk meg, melynek eredményei a kor­szerű nagyüzemeinkben már lemérhetők. Általánosságban azonban a terméseredmé­nyek csak valamelyest emel­kedtek és még mindig mes­­­sze elmaradnak a lehetőség határától. Nem túlzás annak állítása, hogy ennek oka, a legna­gyobb lemaradás megyénk szőlőtermesztő üzemeiben a tápanyag-utánpóttlás gyakor­latában van. Adott szőlőtermesztő üzem termesztésének intenzitását elsősorban a trágyázási vagy talajerő-gazdálkodási rend­szere határozza meg. Ugyan­akkor a trágyázási rendszer intenzitásának fokát a terü­letegységre eső termés men­­­nyiségéből és annak éven­kénti ingadozásából állapít­hatjuk meg. A ma ható közgazdasági szabályozók az intenzitás fo­kozása, a terméseredmények növelése irányába kényszerí­tenek. Ennek érdekében üze­meinknek mielőbb az inten­zív talajerő-gazdálkodás, az­az természetesen a gya­korlatban nem ilyen egysze­rű. Az intenzív trágyázási rendszer nem nélkülözheti a korszerű laboratóriumi vizs­gálatokat, mert a mak­roele­­mek szintjének és arányának eltolódása, és az ennek kö­vetkeztében létrejövő indu­kált mikroelemhiány termés­­csökkenéshez és ingadozás­hoz, esetleg a tőke kondíci­ójának romlásához vezethet. Az intenzív trágyázási rendszert bevezető és alkal­mazó üzemek egyértelmű tan­tapasztalata, hogy ez a trá­gyázási rendszer az intenzív tőkeformák és terhelés egy­idejű alkalmazásával adja meg a várt eredményt. A f­zési célkitűzéseknek, az öko­nómiai kívánalmaknak leg­jobban megfelelő ún. nagyadagú műtrágyázás útjára kell lépni. A cél érdekében már telepítéskor, a forgatás­sal egyidőben készlettrá­gyázást, a telepítést kö­vetően évenként ismétlő­dően fenntartó trágyázást kell végezni. Mindkét trágyázási forma mértékét, a tápelemek helye­­ttesen alkalmazott arányát csak előzetes laboratóriumi vizsgálattal határozhatjuk meg. A készlettrágyázás mérté­két, a tápelemek arányát a forgatás előtt vett talajmin­ták analízise alapján kell megállapítani. A mi viszo­nyaink mellett — természe­tesen a talajvizsgálat ered­ményétől függően — kataszt­­rális holdanként 20—30 má­zsa szuperfoszfát és 10—20 mázsa káli műtrágyára van szükség a talaj ún. „nehe­zen mozgó” tápelemekkel való feltöltéséhez. A készlettrágyázást szak­szerűen és olcsón kizárólag a telepítés előtt a talajforga­tással egy időben lehet elvé­gezni. A fenntartó trágyázás sze­repe a talajban évenként be­állt tápanyagváltozások, csökkenéseik korrigálása mű­trágyázással. Ennek mérté­két meghatározó tényezők: — a tápelem lemosódás és lekötődés nagysága, — a termeléssel és ves­­­szővel kivont tápelemek mennyisége, — a talajtípus. Amennyiben a készlettrá­gyázással sikerült a kívánt tápanyagszintet elérni, úgy a termőkorban levő ültetvé­nyekben már csak a szintek tartását kell biztosítani. Az évenkénti fenntartótrágyázás mértékét a termés és a ta­lajtípus alapján az alább kö­zölt táblázatból állapíthat­juk meg.­ban az esetben ugyanis, ha a tápanyagszint és a tőke terhelése nincs szinkronban — különösen a vegetatív tí­pusú fajtáknál — termő­egyensúlyi zavar áll be ilyenkor leggyakrabban a termesztéstechnikai fejezet­ben is már említett fürt és termésképződési zavarok lép­nek fel és elmarad a várt nagy termés. A trágyázási terv összeál­lítása tehát ma már komp­lex feladat és a színvonalas terv elkészítése nem nélkü­lözheti a speciális laborató­riumi vizsgálatokat. összeállították : KOÓS VIKTOR NAGY JÁNOS A termesztéstechnika mennyiségi és minőségi összefüggései Talajerő-gazdálkodás és termésbiztonság kapcsolata £ vi tápanyagszükséglet kg/kh hatóanyagban a termés öszefü­ggésében (Gärte! szerint).

Next