Heves Megyei Élelmiszergazdaság, 1975 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1975-12-30 / 24. szám

I­ szüret—régen Régi, megsárgult, zörgő hártyapapíron az írás: „...a borok... a pinczében, nem előbb, mint mikor kiforrott Márton napja táján, rendről rendre meg fognak kóstol­tatni.” E réges-régi írás kí­­vánkoztatott a hegyre, Eger fölé, szét venni a föld alá merült pincefolyosókon hor­dókba préselt szőlőszemek vérének-könnyének. Hegyoldalban a pince, meredek „bevágásban”, in­nét indulnak s ide tartanak sugarasan mind a szőlőso­rok. Távol, a völgyek tá­nyérjában zsibong a város, itt fenn a nagy csend ölel mindent, szél se tépdesi most a fákon megmaradt utolsó leveleket. A pince gyomrában jóleső langyos­ság. Új bor illata terjeng a mésztufa szelíden faragott boltívei alatt. Gyertyafény mellett ven­déglátónk egy lélegzettel szippantja tele a lopót úgy, hogy a szájába is felfusson. Megkóstolja, nem változott­­e tegnap óta. Lassan, tem­pósan, szertartásosan a fénybe fordítja a nemes nedűt, s aztán odakint a nap világánál újra ismétli a mozdulatot, pedig jól tudja, nincsen annak a bornak semmi baja. De így szokta már, így tettek a régiek is; a gazda mozdulata ősi moz­dulat, ősi mint maga a bor ízének „kitudása” is ősök­től hagyományozott szertar­tás. A poharakba spriccen az ital, gyöngyözve habzik, in­­gerkedik velünk s mi áhi­­tatosan kortyoljuk. Áhita­­tos a csend is, a benünket körülfogó. Hallgatunk, mert úgy illik. A nemes nedűt nem szavak dicsérik — a hallgatás. És a mozdulat. Ahogy poharát nyújtja az ember a lopó alá: „még!” Nagysokára mondja bor­ízlelésre bennünket megin­vitált gazdánk. — Napok óta kijártam a hegyre, nézegetni a szőlőt, mikor kezdhetjük a szedést. Lehetett volna bővebb a termés, mert a pincében van arra hely. De hát akár­hogy termett, a szüret csak olyan volt, mint máskor... szüret. Nagy-nagy tüzet gyújtottunk és bográcsban főztük a gulyást. Zsírosan főztük, hogy csússzon rája könnyen a bor. De meg se főtt, már úgy gondolom, már elfogyott az egész, ahogy volt a bográcsban. Mert, hogy kóstolgatásra meg-megállt mellette gya­korta valaki. Azután a bor sem tartott sokáig. Szüret__ Elképzelik-e hogyan tartott a szüret ré­gen az egri dombokon? Eg­ri dombok, híres termőhe­lyek. Mint a Cseplesz, a Nedves, a Széldomb, a Gar­don, vagy a Szánomtető, a Semyke, a Kemeteke, s méginkább a Hergyimó. A szőlőtermelés és bor­­gazdálkodás ősi foglalkozás Egerben. S az egri szőlők, borok híre nem önmagától teremtődött, de kemény tör­vények segítették szétterjed­ni a világban. A régi egri szőlősök például szüretelni sem akkor szüretelhettek, amikor arra kedvük kere­kedett. A szüret idejét min­dig is pontosan megállapí­tották. Mindenkor az időjá­ráshoz és a szőlőéréshez iga­zították a szedési engedélye­zést. Két időpontot szabtak. Az „Urak” — a püspök-föl­­desúr, a Káptalan tagjai, majd a káptalani birtokré­szek bérlőinek — szürete egy-két nappal mindig előbb kezdődött, mint a „közönség” szürete. Éspedig csak azért, mert a földes­uraság, az egyház, a lakosok terméséből bordézsmát sze­detett, s a megbízottak kép­telenek voltak az uraság szüretjét is intézni, még egyszerre a tizedet is szedni. Mikor az urasági szüret vé­get ért, kezdődhetett a kö­zönséges szüret, a tizedsze­­dő decimátorok. A szüret idején nemcsak megszabták, de féltékenyen és kemény szigorúsággal őr­ködtek is, hogy a határoza­tot senki meg ne sértse, az uraságot senki ki ne játssza. Minden úton, amely a sző­lőhegyekre vezetett, széles és mély árkot ástak, olyat, hogy szekerek az árkokon által nem juthattak. Csak pontosan a lakosság szüre­tének kezdetén temették be újra az árkokat. Így is a­­kadt azonban, aki szüretel­ni kezdett... K. Boldizsár­nak a Cegléden volt szőlője, engedelem nélkül hozzákez­dett a szedéshez, s a ter­mést puttonyban hordta ha­za. S mert a szüretet enge­delem nélkül kezdeni me­részelte, „másoknak gonosz Példa adásával”, ezen cse­lekedeteiért szigorúságos büntetést szabtak reá:... A Szőlőinek Töve az Méltósá­­gos Urnák, az Mostani Ter­mése mind a kit elhordott, mind az ki még tövön va­gyon, az bötsülletes Város­nak adjudk­altatott...” A múlt időkből egyszerre a jelenbe visszaránt a pin­ce grádusáról csendülő hang. — No, csak kóstoljuk to­vább, édes feleim... Most egy másik hordóból ízleljük a lopónyi mintát. — Jó finom bor... kez­dem, de a társak lehurrog­nak, feleslegesnek ítélve a hangos dicsérgetést. — Várjatok — mondom csak egy régi dicséretet idé­zek. 1777-ben írták az egri sző­lősök egy kérvényükben a Káptalanhoz, felpanaszolva a rontást, aggódva a bor jó híréért. Halljátok hát az iga­zat „Jó finom bor Termése­kért még külső hellyeken is nem csak jó hasznot, de még Szép hírt, s nevet is kapott Városunk !” Dagad a borizlelő társak melle, szemük együtt csillan az aranysárga nedűvel. Büszke egriek. Tövestől-gyö­­kérestől ebben a tájban él­nek. — Nem is termett itten rossz bor soha — így az egyik. — Talán mégiscsak — mondom — És akad most is a város falai között silány­ság, amire pontosan ráillik a régiek véleménye, hogy „az Ember még az ivástól is irtózik... oly iszonyú gened­­ség­színű Csevice”. — Minek engedik az ilyen „genedségeket” a város fa­lai között megtűrni is, és fő­ként minek engedik „bor­kóstolókban” mérni?! — Van ebben igazság — mondom. A régi egriek job­ban védték boraikat, lxoraik hírét, mint a maiak. Már kétszáz évvel ezelőtt hoztak egy törvényt, amely megtil­totta például, hogy „idegen” bort a városba hozzanak. Legfeljebb csak akkor tettek engedelmet, ha már az egész termés elfogyott. Ma már megmosolyogtató és érdekes­ségnek számító dolog az is, hogy maga Erdődy püspök kellett figyelmeztesse Eger város tanácsát, hogy a „kocs­­márosokra nagyon ügyeltes­­sen” nehogy rossz és hamis bort mérjenek. Szedelőzködünk, ballagunk lefelé a hegyről. Valaki dudorászgat. Csen­desen, halkan. A borról. Pataky Dezső a % Elťl ai r & a /.cl :i *a <£ szerkesztő bizottsága B­w U­r E­K 1976 HUMOR Egy férfi ül a villamoson és apró magokat rágcsál. A szemben ülő megkérdezi: — Mit eszik? — Almamagokat. Jót tesz az értelmi képességnek. — Kaphatnék én is öt da­rabot? — Természetesen­ öt frank. A másik fizet, és mohón rágni kezdi. A harmadik al­mamag lenyelése után hirte­len felkiált: — Becsapott! Öt frankon már rengeteg almát vehet­tem volna magamnak! — Máris hat, okosodik okosodik. — Uram az ön dakszli­je megharapta a lábamat! — Nem kívánhatja ézttől e kicsi állattól, hogy a nyakát harapja meg! Legenda a nyúl­paprikásról Tersánszky Józsi Jenő írá­sai mindig jó szórakozást jelentenek az olvasónak, s ha filmre kerülnek, általá­ban a főhős, a központi figu­ra megválasztása dönti el a mű sikerét. Gazsi a falu kelekótya mindenese. Mindig vidám, elégedett, mindenki a barát­ja. A gyerekek néha játsza­nak vele, csúfot űznek belő­le, de ők is szeretik. Igazi barátai azonban az állatok. Jól ismeri az erdei vadak búvóhelyét, szokásaikat, félti őket mindentől, legfőképpen a vadászok puskáitól. De a vészt nem lehet fel­tartóztatni. Megkezdődik a vadásszezon, megérkezik kí­séretével a hóbortos grófkis­­assony, s megindul a hajtás. A falu lakói számára ez örömünnep, vásár, pénzosz­tás, szórakozás. Gazsi viszont eszelősen rohan kedvenc nyulaihoz, hogy riassza őket, figyelmeztesse a veszélyre, összegyűjtse, fedezékbe rejt­se a fiókákat. Élete kockáz­tatásával próbálja jobb be­látásra bírni a vadászokat, de azok kinevetik, haragsza­nak rá, amiért megzavarja a grófkisasszony szórakozását. A jól sikerül nap után szál­lásadója, a vadászmester ki­küldi Gazsit a hegyoldalba, ottfelejtett bicskájáért. Ott derül ki, hogy a bicska csak ürügy volt, valójában azt a néhány elrejtett nyulat kell hazavinni, amelyet az előre­látó gazda félrerakott. Ott­hon aztán a háziasszony fi­nom nyúlpaprikást készít. Bőven lekmározhatnak a há­ziak­, a gyerekek, sőt a ked­venc vizsla is, de Gazsinak még kóstolóban sem adnak egy falatot. Fogadalmat tesz, hogy jövőre ő is eltesz egy nyulat, s megkóstolja azokat a csodálatos ízeket, amelyek­ből őt most kirekesztették. Egész évben ez a gondolat élteti, miközben a malacokra vigyáz, s neveli az eltévedt nyúlfiókákat. Egészen addig, amíg el nem jön ismét az ősz, s nem kezdődik el az új vadászszezon. A színes magyar filmet Tersánszky Józsi Jenő regé­nyéből írta és rendezte Ka­­bay Barna, fényképezte: Il­lés György, főszereplők: Wojciech Siemion, Garas Dezső, Halász Judit. Jelenet a filmből. Szakoktatsi sajtótájék­oztató Az állatorvostudományi­­­gyetem a mezőgazdasági, élelmiszeripari, erdészeti és faipari szakoktatás helyzeté­ről és időszerű feladatairól tájékoztatták az újságírókat. Elmondották, hogy a tárca szakoktatása teljesítette a negyedik ötéves terv elő­irányzatait. Az elmúlt öt év­ben 11 ezer hallgató végzett az egyetemeken és a főisko­lákon, 16 ezren érettségiz­tek a szakközépiskolákban, 39 ezren kaptak szakmun­kás-bizonyítványt és csak­nem 50 ezren vettek részt a betanított­ munkás képzés­ben. Mindent egybevetve hozzávetőleg 80 ezren sze­reztek a MÉM oktatási in­tézményeiben magasabb fo­kú végzettséget, összefüggés­ben azzal, hogy a mezőgaz­daság és az élelmiszeripar technikai bázisa kibővült és korszerűsödött. Nem okozott gondot a végzett hallgatók­nak az elhelyezkedés; a gaz­daságok, vállalatok nagyszá­mú munkahelyet ajánlottak fel nekik. A végzett mérnö­kök 98 százaléka a szakmá­ban vállalt állást, mintegy­­ 70 százalékuk termelőüzem­ben helyezkedett el és ily módon közvetlenül segíti az ágazat munkáját, korszerű­sítését. A felsőoktatási intézmé­nyekben gyakorlatiasabbá tették az oktatást. A gya­korló gazdaságok száma to­vább bővült, 1975-ben a tárcának két tangazdasága és 74 gyakorló gazdasága van, közöttük 22 mezőgaz­dasági tsz. Újdonság, hogy bevezették és általánosabbá tették a környezetvédelmi oktatást. Jó eredményeket érnek el szakmérnökök képzésénél. 15 év alatt a szakmérnöki és 4 szakállatorvosi szakon több mint négyezren kap­tak oklevelet. 1976-ban 14 szakon indulnak új évfolya­mok 600 hallgatóval. Miután az ágazatokban a termelés szinte évről évre fejlődik, átalakul, ennek megfelelően folyamatos to­vábbképzésre van szük­ség. A negyedik ötéves terv­­ idő­szakában mintegy 70 ezer fizikai munkás továbbképzé­sére került sor. a MiMisitmms AC A Heves megyei Tanács V. B. mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya, a tsz-szövetségek, az élelmiszeripari vállalatok lapja. Felelős szerkesztő: Kovács András. Szerkesztőség : Heves megyei Tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya, 3301. Eger, Kossuth Lajos u. 9. Kiadja: a Heves megyei Lapkiadó Vállalat. 3301. Eger, Beloiannisz u. 3. szám. Telefon: 24-44. Megjelenik havonta kétszer. Előfizetési díj : egy évre 24 forint. Felelős kiadó: Noszticzius Ferenc. Heves megyei Nyomda Vállalat, Eger, Bródy Sándor u. 4. Igazgató: Sólymos József.

Next