Népújság, 1955. február (10-17. szám)

1955-02-03 / 10. szám

2 NÉPÚJSÁG Példamutató fiatalok Mátraderecskén A jól sikerült táncestélyek­re, bálokra hónapok múltán is visszaemlékeznek a fiata­lok. Hogyne emlékeznének vissza, hisz ezek az esték ma­radandó szépséggel, örömmel teltek. Sajnos, nem minden helyen emlékeznek így vissza ezekre a bálokra. Mátraderecskén so­káig csak az számított jó ,­mu­latságnak­, ha­lál után leg­alább három-négy embert or­voshoz vittek, s ugyanannyit a rendőrség tartóztatott le ve­rekedés miatt. Múlt év őszén is ilyen eset történt, amikor Zám­k. Ferenc lábát eltörték, amikor Bolyki András és Hor­váth g. András söröspohárral verték egymást fejbe. Ez azon­ban csak egy-két kiragadott eset, nemrég még az általános verekedés volt jellemzője a bá­loknak, táncesteknek. A recs­ki rendőrőrsnek ünnepnapo­kon talán ebben a községben volt a legtöbb dolga. Pedig a verekedés, a civakodás, azon túl, hogy haragost szerez, ki­váltja a becsületes dolgozók megvetését és még meg is büntetik. Horváth J. András és Horváth József is ezért kapott 6—6 hónapot, s most, a börtönben gondolkozhatnak arról, mennyire helytelen meg­zavarni mások jókedvű szóra­kozását, bálozását, s milyen kárt okoz magának is azzal, ha másra kezet emel. De mi is okozta ezeket a ve­szekedéseket? Mindenre egy a válasz: a kocsma — az ital,­­a unalom. A mátraderecskei statiszti­ka azt mutatja, minden vere­kedésnek, minden bicskázás­nak a fő okozója a kocsma. Ivás közben minden borgőzös ember kötekedő s megfeled­kezve az embertársa iránti tiszteletről, előzékenységről, megtörténik a baj: összezör­dülnek. Szó-szót követ, s csak­hamar repül a borosüveg. Így kezdődik ...s a folytatás hos­­­szas kórházi ápolás, s a befe­jezés legtöbb esetben a bör­tön.­­Nem marad nyomtalanul egy-egy ilyen eset a község fiatalságára nézve sem. Rend­szerint a bálengedélyek meg­vonása követi a verekedése­ket, s ez a megtorlás a rend­­zavarókkal együtt a becsüle­tesen szórakozókat is sújtja. Pedig a mátraderecskei fia­talok nagy része szeret jól szó­rakozni, vidáman élni s el­ítéli a rendbontókat, a külön­cöket, a falu csibészeit. Mégis eddig a szenvedélyes vereke­dők uralták a szórakozóhelye­ket. Miért? A fiatalok nem harcoltak szervezetten a maroknyi sihe­­der ellen, s így nem is érhet­tek el sikereket. A DISZ-szer­­vezet, amely hivatott a dolgozó fiatalok nevelését, szórakozá­sát biztosítani, nem ezt tette. Széthúzást, viszályt szült az is, hogy a községnek és tégla­gyárnak külön alapszervezete volt. Pedig a téglagyáriak is a faluban élnek. A parasztfiatalokkal együtt. A két szervezet között szinte tör­vénnyé vált: én nem megyek hozzátok, mert paraszt va­gyok — vagy — nem hozzá­tok tartozom, mert téglagyári munkás vagyok. Ezt az áldatlan állapotot még csak fokozta, hogy a földművesszövetkezet nagyter­mét, — mely egyedüli hely a községben színelőadás, bál és egyéb összejövetel megtartá­sára — elvették a fiataloktól kocsmának, s ezzel kiszorult onnan a szegényes, összeállít­ható színpad is. S mit tettek a fiatalok? A fiúk jártak a kocsmába inni, vagy a szövetkezet udvarán opróztak (pénzeltek), kártyáz­tak, a lányok pedig csapatok­ba verődve daloltak az utcán, taposták a sarat. A község ré­gi vezetői is elnéztek a fiata­lok gondja felett, pedig ez már kezdett problémává válni. De­­rüre-borúra rendeztek az „öre­gek” bálokat, pusztán a bevé­telért. Azzal azonban nem so­kat törődtek, hogy ezekhez a bálokhoz a fiatalokat kevés kellemes emlék fűzi. A nemtö­rődömség szégyenteljes példá­ja az is, hogy a múlt évben az államunk által kiutalt 120 ezer forintot sem használták fel kultúrházépítésre, pedig a fiatalok vállalták, hogy min­den munkát társadalmi úton elvégeznek. Azóta sok minden megválto­zott Mátraderecskén. Új veze­tők kerültek a régiek helyé­re, akik törődnek a fiatalok gondjával-bajával. Szilveszter éjszakáján a fiatalok vezető nélkül is betanult műsoros esttel búcsúztatták az 1954-es évet, s rendben lezajlott bálon táncoltak át az új évbe. Ko­vács K. Imre és Horváth K. Jó­zsef a lelkesítője a fiatalság­nak, s nekik köszönhető, hogy a fiatalság megmutatta erejét. Azóta is gondoskodnak ma­gukról a fiatalok. A régi ve­zetőséget — mely nem sokat törődött velük — leváltották. Gondoltak a fiatal pedagógu­sokra, akiktől sokat tanulhat­nak. Ma már Tóth Sándor ne­velő tanítja a farsangra készü­lő színjátszó csoporttal az egy­­felvonásosokat, Sütő Magdol­na tanítónő tanítja a tánco­kat s gyűjtik a népi hagyomá­nyokat. A gyári és falusi fia­talok közös erővel ledöntöt­­ték az eddig meglévő válaszfa­lat s egy szervezetbe tömörül­tek. A közös munkának már­is olyan maradandó emlékei vannak, mint a szovjet hősök sírja felett emelt emlékmű. Vasárnaponként már keve­­sebben vannak az utcán s sár­taposás helyett a mozinál szo­ronganak jegyért a fiatalok. A község vezetői láthatják, sok lendület, élni­, cselekedni­­akarás van fiataljaikban. Se­gítsék ezt teljesen kibontakoz­ni, valósítsák meg a rendsze­res filmelőadásokat, állítsák helyre a volt szövődő melletti épületet, hogy otthont kapja­nak a fiatalok. Kapjon helyet végre a könyvtár, tudjanak sakkozni, sportolni, tanulni. S nem utolsó sorban a tervezett új italméréseket nyissák meg, hogy a szövetkezeti nagyte­remben megszűnjön a kocs­ma, s elfoglalhassa ott újra helyét a színpad. A fiatalok feladata pedig az, hogy a II. DISZ-kongresszus­­ra készülve, tegyék még gazda­gabbá, színesebbé a faluban a DISZ-életet. Szervezzenek kul­túr- és sportversenyeket, tö­rődjenek többet a fiatalok ne­velésével, politikai állásfogla­lásuk formálásával. Tart­sanak természettudományos előadásokat. A farsangi napokra oly ala­possággal készüljenek fel, hogy minden fiatalnak maradandó emléket hagyjon ez a vidám­ság. Hogy mindezeket a fel­adatokat megvalósítsák, arra minden lehetőség adva van és biztosíték rá a DISZ-szerve­­zetnek az elmúlt hetekben végzett jó munkája. * " * Úgy jöttem Mátraderecské­­re, hogy megnézzem, miként lehetne megvalósítani az egész­séges ifjúsági életet, s öröm­mel állapítottam meg, elkés­tem. A fiatalok saját maguk ismerték fel, mit kell tenni. Nem kétséges, helyesen csele­kedtek, s biztos az is, hogy a jövőben is eredményesen dol­goznak, s a közeljövőben nem a verekedésről, hanem az egészséges ifjúsági életről em­legetik a mátraderecskei fia­talokat. Bódi János Barátság az egri és a jeleci Pedagógiai Főiskola diákjai között Az egri Pedagógiai Főiskola orosz­ szakos hallgatói néhány hónapja a jeleci Pedagógiai Főiskola diákjaival leveleznek. Ennek sok haszna van: egy­részt gyakorolják az orosz nyelvet, másrészt jobban meg­ismerik a szovjet pedagógiai főiskolák diákjainak életét. Ezekben a levelekben sok min­denről szó esik. Könyvekről, filmekről, tanulásról, az ifjú­sági szervezet munkájáról, szórakozásról. Újévkor a je­leci főiskola táviratban kívánt boldog újévet a mi főiskolánk­nak, és mi is viszonoztuk. A jeleci pártbizottság helyi és területi újsága az egyik diáklány segítségével azzal a kívánsággal fordult hozzánk, hogy kérjük meg a helyi új­ság szerkesztőségét, írjanak egy cikket Eger életéről. A szerkesztőség megbízásából Gyurkó Géza beszámolóját — Egerről, a város életéről, a felszabadulás utáni 10 eszten­dőről — lefordítottuk és el­küldtük Jelecbe. A cikk 1955. január 15-én jelent meg a Vörös Zászló (Krasznaja Znamja) című lap második oldalán, „Egy magyar város­ban” címmel. A barátság — a jeleci és az egri főiskola között — egyre jobban fejlődik. Egyik jele ennek, hogy az orosz tanszék tanárai is leveleznek már a szovjet­ főiskola tanáraival, mert tudják, hogy munkájuk­hoz ez a kapcsolat sok segít­séget ad. 1955 február 3. csütörtök. Ha ez így megy tovább... (Horton a gépállomás kultúrtermében a mozi vetítővásznát cél­­lövőtáblának használják.) Dolgozóink az utóbbi na­pokban a felszabadulási ver­sennyel foglalkoznak leve­leikben. Az ipari munkások a tervteljesítésről, az önkölt­ségcsökkentésről és a munka minőségi javításáról számol­nak be, a mezőgazdaság dol­gozói a téli gépjavításokról s a tavaszi munkák előkészüle­teiről írnak. A felszabadulási verseny a mezőgazdasági dolgozók közül, különösen a traktoristáknál kapott lendületet. A hozzánk küldött levelekből értesültünk arról, h­ogy már megyénk há­rom gépállomása — a lőrinci, pétervásári és a horti gép­állomás — fejezte be a téli gépjavításokat. A Heves megyei Magter­meltető Vállalattól Nagy Ist­ván agronómus küldte el tu­dósítását. A tavaszi vetésű növények szerződtetését 114 százalékra teljesítették — ír­ja. Különösen az egyéni ter­melők között mutatkozott meg a szerződéssel kapcsolat­ban nagy érdeklődés. Leg­többet Kömlő, Átány és Tár­naméra községben szerződtek. Jó munkát végeztek a felvilá­gosításban Mértan József (Átány), Kiss M. Ignác (Köm­lő) és Lőrinc József (Tarna­méra) termelési felelősek. A szerződéses növények ter­mesztését sokban elősegítette az is, hogy exportra is ter­melhetnek. A felszabadulási verseny­ről szól Dienes András levele is. Az Egri Asztalos és Kár­pitos KTSZ dolgozói április­i tiszteletére a gyöngyösi Fatö­megcikk KTSZ dolgozóit munkaversenyre szólítják. Versenypontjukban szerepel az önköltségcsökkentés, a gé­pek jobb kihasználása, a vil­lamosenergia megtakarítása, a lakosság szükségleteinek kielé­gítése és a sztahanovis­ták nevelése is. Molnár József a kiskörei állami gazdaság tavaszi elő­készületeiről számol be. A dolgozók náluk is versenyben vannak, a felszabadulással kapcsolatban egymást páros­versenyre, a brigádok pedig brigádversenyre hívták. A gyöngyösi Téglagyár munkájáról, az 1955. évi ter­veiről Bravek László levele­zőnk számolt be. Egerből Dienes József kétsze­res sztahanovista esztergályos megyénk esztergályosait ver­senyre hívta. Megígérte, hogy eddigi átlagos 180 százalékos teljesítményét 10 százalékkal emeli, az önköltségcsökkentés­ben két százalékot ér el, a selejtet csökkenti és az álta­la felkutatott hulladékanya­gok felhasználásával 1200 fo­rintot takarít meg. Jack: Látod Bili, tanulhatnál tőlük! NAGYSZEMŰ komoly kisfiú volt. Ha össze­szidták, olyan szomorúan nézett, hogy a felnőt­tek önkéntelenül is elhallgattak. Csendesen meghúzódott az óvóhely legsötétebb zugába, lá­baival különleges jeleket rajzolgatott a homok­ba. Ezzel szórakozott, meg a kutyájával. Is­ten tudja, hol szedte össze a kis korcs, fekete gomolyagot. Mindig ezért szidták — a kutya elveszi a levegőt — vonít, ha szirénáznak — nyuszit, ha gépfegyverzajt hall — bolhát szór széjjel — különben is az óvóhelyre tilos kutyát vinni. Édesanya se szívlelte, ha szerét tehette, kirakta az ajtón. De rendszerint nem sokat törődött vele, a kis Rózsikéval volt elfoglalva. A kisfiú kabátjába dugta a kutyát és ha nagyon félt, szorosan magához vonta a reszkető jó­szágot. FURCSA VOLT ez a háború. Hogy megvál­tozott otthon minden. Először csak édesapát vit­ték el a frontra, édesanya ráborult a vállára, s úgy sírt. Akkor neki csak ennyit mondott: „Vi­gyázz anyádra, s a kicsi Rózsikéra.” Nagyon erős akart lenni, s bár a torkát úgy szorította valami, mintha gombócot nyelt volna, vissza­fojtotta könnyeit. Csendes lett a kicsi kamra, ahol a gyalupad állt, nem énekelt a fűrész, nem zizegett a lehulló faforgács. Azután egyre fur­csább lett. Már alig járt iskolába. Mindig őt küldte édesanya kenyérért sorbaállni. Ilyenkor sokáig elcsatangolt, nézegette a kirakat­at, a színes plakátokat. Ha hazament, senki se mond­ta neki, hogy tanuljon. Kedvére nézegethette a képeskönyveket, vagy játszhatott. De egy­szerre nagyon rossz lett. Édesanya sokat sírt, mert egyre ritkábban jöttek a rózsaszínű lapok. Rózsika beteg lett, nem volt tej, a kenyérért is úgy kellett verekedni, könyökölni. Egyszer éppen Rózsikét rázogatta a kocsiban, mert édes­anya a körzeti irodába ment jegyekért, mikor valami olyan különösen kezdett morajlani. És a sziréna, amely máskor vidáman jelezte a déli ebédet, most csúnya vijjogással felbődült. Az ablakhoz szaladt és akkor a kis szoba inogni kezdett. Süllyedt vele minden, mint mikor el­rontotta a gyomrát, s hányni akart. Az udvar­­bceliek ide-oda szaladgáltak, aztán valami na­gyon nagyot csattant, ő lekuporodott a Rózsika kocsija mellé, fejét a válla közé húzta, s még a lélegzetét is visszatartotta. Azután még sokszor, nagyon sokszor történt ez, de akkor már tudta , bombáznak. Már előre készítette a kicsi táskát, a Rózsika tejes­üvegét, édesanya nagy kendőjét. Mikor csend volt, az óvóhelyen sokat unatkozott, hallgatta a felnőttek sopánkodását, s cipője orrával embe­reket, házakat rajzolgatott a homokba. Egyszer aztán a pék előtt egy fura kis kutyát talált. Magához csalogatta, s azóta az lett a legjobb barátja. ÉDESANYA beteg lett az óvóh­elyen. Köhö­gött, rázta a hideg, vacogott a foga, hiába húzta magára a nagy kendőt. Pedig akkor már csendesedtek a napok. Már alig lehetett német katonát látni az utcán, s így anyával együtt fel­jöttek a lakásba. Anya egyre többször feküdt sápadtan az ágyon, ő pedig Rózsikát rázogatta. Egyik napon az udvaron kergetőzött Pajtival, mikor megéhezett, bement. Édesanya nehezen szedte a lélegzetet, olyan furcsán nézett rá, alig tudott beszélni. Arra kérte, melegítse meg Ró­zsikénak a vizes darát. Rátette a kis lábast a tűzhelyre, közben ki-kibámészkodott az ablakon, Pajti meg a tűzhely alá bújt melegedni. Aztán egyszerre morogni kezdett. Morgása dühös csa­­holássá változott. Kikukkantott az ajtón, ke­rekre tágult a szeme. Katonák jöttek az ud­varba, szokatlan egyenruhát, a sapkákon szép piros csillagot látott. Jól megnézte a géppisz­tolyokat és azután a katonák nyomán ő is vis­­­szahúzódott a szobába. A katonák körülnéztek. Az egyik közelebb lépett az ágyon fekvő édes­anyához. Suttogott valamit társának, aki Ró­zsikénak rázogatta a csörgőt. A kisfiú egyik lábáról, a másikra állt, vala­mit ugyan kérdeztek tőle, de nem értette. Az egyik ferdeszemű, barnaképű katona a zsebéből csokoládét kotorászott elő, s a kisfiúnak nyúj­totta, valamit magyaráztak, s anyura mutogat­tak. A kis zömök katona saját fejét fogta két keze közé, s jobbra-balra ringatta, jajajajaj­a folyton ezt hajtogatta. Azután elmentek. A kisfiú megszagolgatta a csokoládét, nagyot nyelt, nagyobbik felét letörte, s édesanyának akarta adni. Igazán a nagyobb darabot —, de anyunak mégsem kellett. Csak azt nyöszörög­e — Sanyika vizet! Vizet adj! Merített a vödör­ből, s odavitte, de a cserepes ajkakról mind visszacsurgott, s lefolyt a nagykendőre. Édes­anya valamit mondani akart — Hajdú néni, Hajdú néni — préselte ki a száján. Sanyika már szaladt is. Hajdú néni a kövér szomszéd­­asszony volt, nagyszájú, mindig mérges. Egy­szer olyat rúgott Pajtiba, csak úgy nyekkent, de ha anya mondja, csak érte megy. Zárt ajtókat talált. Rázogatta a kilincset, kopogtatott, senki sem felelt. Tovább futott, az öreg Bakos nénit akarta hívni, de itt is mély csend fogadta. Az utcán meg már tankok dübörögtek, nem mert tovább menni, csak a kerítés lécein bámészko­dott kifelé. — Ha­t gondolta, olyanok ezek, mint egy nagy ház. Aztán észbekapott, s meg­riadva futott most már hazafelé, anyu aludt, de olyan furcsán, mint mikor Molnár Laci leesett az eperfáról, s nem akart szólani egy szót sem. RÓZSIKA torkaszakadtából bőgött, Pajti meg majd levette a lábáról. Leült anyja ágya szélére, fejét odahajtotta keze fejére, ez olyan forró volt, mint a tűzhely széle. Pajti melléült lihegve, va­lami jó játékra várt. De a kisfiú komoran össze­ráncolta homlokát, még Pajti mókái se érdekel­ték. Anya nyöszörgött. Sanyi — Sanyika — az­után meg apukát hívta, pedig az nem jöhet, hi­szen messze van. Lassan besötétedett. Most már dobálta magát édesanya, s össze-vissza beszélt, sírt is, nevetett is, majd a bombáktól félt. Rózsika el-elhallgatott — szepegett, majd tovább sírt. Anyu félkönyökre emelkedett, aztán visszaesett. Kopogtak. — Hajdú néni — rikkan­totta el magát Sanyi. Aztán félbeharapta a mondatot. Idegen nő lépett be — katona­ru­hában — még ilyet sem látott. De kerek piros arca volt, mint az első tanító néninek. Két ka­tona jött vele. — Ni, az egyik a csokis — is­merte fel. Pajti az ágy alá vonult morogni. Kis táskából szívhallgató került elő, majd injekciós tű. Sanyi szeme kerekre nyílt. — Doktor néni! Jé, doktor néni! — s megperdült a sarkán. A doktor néni megtapogatta anyuka kezét, még a szemeit is megnézegette, azután gondterhelten csóválta a fejét. Utána körülményesen moso­gatta a kezét a mosdótálban, s kiemelte Rózsi­kát. Megpaskolta pólyáját, kis szomorú dalocs­kát dúdolgatott neki, de Rózsika csak nem hall­gatott. — Éhes — magyarázta a kisfiú, s a tűz­hely széléről leemelte a lábaskát. A doktor néni megértettte. Megfújogatta a darát, s szép las­san megetette a kisbabát. Anyu csendesebben lélegzett, Rózsika meg szépen hallgatott a ko­csijában. Sanyika szíve megtelt valami kimond­hatatlan melegséggel. Nagy nehezen előcsalo­gatta Pajtit, s a készülő doktor néni karjai közé nyomta. — Néninek adom! Tessék elvinni! — A három szovjet katona harsogva nevetett. A doktorkának még a könnye is kicsordult. Vis­­­szarakta Pajtit a földre, megsimogatta szelíden a Sanyika arcát, s kilépett az ajtón. A KISFIÚ betakarta édesanyát, megnézte Rózsikát, s Pajtival a díványsarkára kuporogva elaludt. Másnap a doktor néni már korán reggel ott volt. Egy öreg idegen nénivel, aki jól beszélt magyarul s ott maradt, míg édesanyja meg nem gyógyult.* Sanyi most 20 éves. Orvostanhallgató a deb­receni egyetemen, de míg él, nem felejti el a kedves szovjet doktornőt, aki meggyógyította anyát, s megetette a kicsi, éhes Rózsikát. Törös Károlyné

Next