Népújság, 1955. február (10-17. szám)
1955-02-03 / 10. szám
2 NÉPÚJSÁG Példamutató fiatalok Mátraderecskén A jól sikerült táncestélyekre, bálokra hónapok múltán is visszaemlékeznek a fiatalok. Hogyne emlékeznének vissza, hisz ezek az esték maradandó szépséggel, örömmel teltek. Sajnos, nem minden helyen emlékeznek így vissza ezekre a bálokra. Mátraderecskén sokáig csak az számított jó ,mulatságnak, halál után legalább három-négy embert orvoshoz vittek, s ugyanannyit a rendőrség tartóztatott le verekedés miatt. Múlt év őszén is ilyen eset történt, amikor Zámk. Ferenc lábát eltörték, amikor Bolyki András és Horváth g. András söröspohárral verték egymást fejbe. Ez azonban csak egy-két kiragadott eset, nemrég még az általános verekedés volt jellemzője a báloknak, táncesteknek. A recski rendőrőrsnek ünnepnapokon talán ebben a községben volt a legtöbb dolga. Pedig a verekedés, a civakodás, azon túl, hogy haragost szerez, kiváltja a becsületes dolgozók megvetését és még meg is büntetik. Horváth J. András és Horváth József is ezért kapott 6—6 hónapot, s most, a börtönben gondolkozhatnak arról, mennyire helytelen megzavarni mások jókedvű szórakozását, bálozását, s milyen kárt okoz magának is azzal, ha másra kezet emel. De mi is okozta ezeket a veszekedéseket? Mindenre egy a válasz: a kocsma — az ital,a unalom. A mátraderecskei statisztika azt mutatja, minden verekedésnek, minden bicskázásnak a fő okozója a kocsma. Ivás közben minden borgőzös ember kötekedő s megfeledkezve az embertársa iránti tiszteletről, előzékenységről, megtörténik a baj: összezördülnek. Szó-szót követ, s csakhamar repül a borosüveg. Így kezdődik ...s a folytatás hosszas kórházi ápolás, s a befejezés legtöbb esetben a börtön.Nem marad nyomtalanul egy-egy ilyen eset a község fiatalságára nézve sem. Rendszerint a bálengedélyek megvonása követi a verekedéseket, s ez a megtorlás a rendzavarókkal együtt a becsületesen szórakozókat is sújtja. Pedig a mátraderecskei fiatalok nagy része szeret jól szórakozni, vidáman élni s elítéli a rendbontókat, a különcöket, a falu csibészeit. Mégis eddig a szenvedélyes verekedők uralták a szórakozóhelyeket. Miért? A fiatalok nem harcoltak szervezetten a maroknyi siheder ellen, s így nem is érhettek el sikereket. A DISZ-szervezet, amely hivatott a dolgozó fiatalok nevelését, szórakozását biztosítani, nem ezt tette. Széthúzást, viszályt szült az is, hogy a községnek és téglagyárnak külön alapszervezete volt. Pedig a téglagyáriak is a faluban élnek. A parasztfiatalokkal együtt. A két szervezet között szinte törvénnyé vált: én nem megyek hozzátok, mert paraszt vagyok — vagy — nem hozzátok tartozom, mert téglagyári munkás vagyok. Ezt az áldatlan állapotot még csak fokozta, hogy a földművesszövetkezet nagytermét, — mely egyedüli hely a községben színelőadás, bál és egyéb összejövetel megtartására — elvették a fiataloktól kocsmának, s ezzel kiszorult onnan a szegényes, összeállítható színpad is. S mit tettek a fiatalok? A fiúk jártak a kocsmába inni, vagy a szövetkezet udvarán opróztak (pénzeltek), kártyáztak, a lányok pedig csapatokba verődve daloltak az utcán, taposták a sarat. A község régi vezetői is elnéztek a fiatalok gondja felett, pedig ez már kezdett problémává válni. Derüre-borúra rendeztek az „öregek” bálokat, pusztán a bevételért. Azzal azonban nem sokat törődtek, hogy ezekhez a bálokhoz a fiatalokat kevés kellemes emlék fűzi. A nemtörődömség szégyenteljes példája az is, hogy a múlt évben az államunk által kiutalt 120 ezer forintot sem használták fel kultúrházépítésre, pedig a fiatalok vállalták, hogy minden munkát társadalmi úton elvégeznek. Azóta sok minden megváltozott Mátraderecskén. Új vezetők kerültek a régiek helyére, akik törődnek a fiatalok gondjával-bajával. Szilveszter éjszakáján a fiatalok vezető nélkül is betanult műsoros esttel búcsúztatták az 1954-es évet, s rendben lezajlott bálon táncoltak át az új évbe. Kovács K. Imre és Horváth K. József a lelkesítője a fiatalságnak, s nekik köszönhető, hogy a fiatalság megmutatta erejét. Azóta is gondoskodnak magukról a fiatalok. A régi vezetőséget — mely nem sokat törődött velük — leváltották. Gondoltak a fiatal pedagógusokra, akiktől sokat tanulhatnak. Ma már Tóth Sándor nevelő tanítja a farsangra készülő színjátszó csoporttal az egyfelvonásosokat, Sütő Magdolna tanítónő tanítja a táncokat s gyűjtik a népi hagyományokat. A gyári és falusi fiatalok közös erővel ledöntötték az eddig meglévő válaszfalat s egy szervezetbe tömörültek. A közös munkának máris olyan maradandó emlékei vannak, mint a szovjet hősök sírja felett emelt emlékmű. Vasárnaponként már kevesebben vannak az utcán s sártaposás helyett a mozinál szoronganak jegyért a fiatalok. A község vezetői láthatják, sok lendület, élni, cselekedniakarás van fiataljaikban. Segítsék ezt teljesen kibontakozni, valósítsák meg a rendszeres filmelőadásokat, állítsák helyre a volt szövődő melletti épületet, hogy otthont kapjanak a fiatalok. Kapjon helyet végre a könyvtár, tudjanak sakkozni, sportolni, tanulni. S nem utolsó sorban a tervezett új italméréseket nyissák meg, hogy a szövetkezeti nagyteremben megszűnjön a kocsma, s elfoglalhassa ott újra helyét a színpad. A fiatalok feladata pedig az, hogy a II. DISZ-kongresszusra készülve, tegyék még gazdagabbá, színesebbé a faluban a DISZ-életet. Szervezzenek kultúr- és sportversenyeket, törődjenek többet a fiatalok nevelésével, politikai állásfoglalásuk formálásával. Tartsanak természettudományos előadásokat. A farsangi napokra oly alapossággal készüljenek fel, hogy minden fiatalnak maradandó emléket hagyjon ez a vidámság. Hogy mindezeket a feladatokat megvalósítsák, arra minden lehetőség adva van és biztosíték rá a DISZ-szervezetnek az elmúlt hetekben végzett jó munkája. * " * Úgy jöttem Mátraderecskére, hogy megnézzem, miként lehetne megvalósítani az egészséges ifjúsági életet, s örömmel állapítottam meg, elkéstem. A fiatalok saját maguk ismerték fel, mit kell tenni. Nem kétséges, helyesen cselekedtek, s biztos az is, hogy a jövőben is eredményesen dolgoznak, s a közeljövőben nem a verekedésről, hanem az egészséges ifjúsági életről emlegetik a mátraderecskei fiatalokat. Bódi János Barátság az egri és a jeleci Pedagógiai Főiskola diákjai között Az egri Pedagógiai Főiskola orosz szakos hallgatói néhány hónapja a jeleci Pedagógiai Főiskola diákjaival leveleznek. Ennek sok haszna van: egyrészt gyakorolják az orosz nyelvet, másrészt jobban megismerik a szovjet pedagógiai főiskolák diákjainak életét. Ezekben a levelekben sok mindenről szó esik. Könyvekről, filmekről, tanulásról, az ifjúsági szervezet munkájáról, szórakozásról. Újévkor a jeleci főiskola táviratban kívánt boldog újévet a mi főiskolánknak, és mi is viszonoztuk. A jeleci pártbizottság helyi és területi újsága az egyik diáklány segítségével azzal a kívánsággal fordult hozzánk, hogy kérjük meg a helyi újság szerkesztőségét, írjanak egy cikket Eger életéről. A szerkesztőség megbízásából Gyurkó Géza beszámolóját — Egerről, a város életéről, a felszabadulás utáni 10 esztendőről — lefordítottuk és elküldtük Jelecbe. A cikk 1955. január 15-én jelent meg a Vörös Zászló (Krasznaja Znamja) című lap második oldalán, „Egy magyar városban” címmel. A barátság — a jeleci és az egri főiskola között — egyre jobban fejlődik. Egyik jele ennek, hogy az orosz tanszék tanárai is leveleznek már a szovjet főiskola tanáraival, mert tudják, hogy munkájukhoz ez a kapcsolat sok segítséget ad. 1955 február 3. csütörtök. Ha ez így megy tovább... (Horton a gépállomás kultúrtermében a mozi vetítővásznát céllövőtáblának használják.) Dolgozóink az utóbbi napokban a felszabadulási versennyel foglalkoznak leveleikben. Az ipari munkások a tervteljesítésről, az önköltségcsökkentésről és a munka minőségi javításáról számolnak be, a mezőgazdaság dolgozói a téli gépjavításokról s a tavaszi munkák előkészületeiről írnak. A felszabadulási verseny a mezőgazdasági dolgozók közül, különösen a traktoristáknál kapott lendületet. A hozzánk küldött levelekből értesültünk arról, hogy már megyénk három gépállomása — a lőrinci, pétervásári és a horti gépállomás — fejezte be a téli gépjavításokat. A Heves megyei Magtermeltető Vállalattól Nagy István agronómus küldte el tudósítását. A tavaszi vetésű növények szerződtetését 114 százalékra teljesítették — írja. Különösen az egyéni termelők között mutatkozott meg a szerződéssel kapcsolatban nagy érdeklődés. Legtöbbet Kömlő, Átány és Tárnaméra községben szerződtek. Jó munkát végeztek a felvilágosításban Mértan József (Átány), Kiss M. Ignác (Kömlő) és Lőrinc József (Tarnaméra) termelési felelősek. A szerződéses növények termesztését sokban elősegítette az is, hogy exportra is termelhetnek. A felszabadulási versenyről szól Dienes András levele is. Az Egri Asztalos és Kárpitos KTSZ dolgozói áprilisi tiszteletére a gyöngyösi Fatömegcikk KTSZ dolgozóit munkaversenyre szólítják. Versenypontjukban szerepel az önköltségcsökkentés, a gépek jobb kihasználása, a villamosenergia megtakarítása, a lakosság szükségleteinek kielégítése és a sztahanovisták nevelése is. Molnár József a kiskörei állami gazdaság tavaszi előkészületeiről számol be. A dolgozók náluk is versenyben vannak, a felszabadulással kapcsolatban egymást párosversenyre, a brigádok pedig brigádversenyre hívták. A gyöngyösi Téglagyár munkájáról, az 1955. évi terveiről Bravek László levelezőnk számolt be. Egerből Dienes József kétszeres sztahanovista esztergályos megyénk esztergályosait versenyre hívta. Megígérte, hogy eddigi átlagos 180 százalékos teljesítményét 10 százalékkal emeli, az önköltségcsökkentésben két százalékot ér el, a selejtet csökkenti és az általa felkutatott hulladékanyagok felhasználásával 1200 forintot takarít meg. Jack: Látod Bili, tanulhatnál tőlük! NAGYSZEMŰ komoly kisfiú volt. Ha összeszidták, olyan szomorúan nézett, hogy a felnőttek önkéntelenül is elhallgattak. Csendesen meghúzódott az óvóhely legsötétebb zugába, lábaival különleges jeleket rajzolgatott a homokba. Ezzel szórakozott, meg a kutyájával. Isten tudja, hol szedte össze a kis korcs, fekete gomolyagot. Mindig ezért szidták — a kutya elveszi a levegőt — vonít, ha szirénáznak — nyuszit, ha gépfegyverzajt hall — bolhát szór széjjel — különben is az óvóhelyre tilos kutyát vinni. Édesanya se szívlelte, ha szerét tehette, kirakta az ajtón. De rendszerint nem sokat törődött vele, a kis Rózsikéval volt elfoglalva. A kisfiú kabátjába dugta a kutyát és ha nagyon félt, szorosan magához vonta a reszkető jószágot. FURCSA VOLT ez a háború. Hogy megváltozott otthon minden. Először csak édesapát vitték el a frontra, édesanya ráborult a vállára, s úgy sírt. Akkor neki csak ennyit mondott: „Vigyázz anyádra, s a kicsi Rózsikéra.” Nagyon erős akart lenni, s bár a torkát úgy szorította valami, mintha gombócot nyelt volna, visszafojtotta könnyeit. Csendes lett a kicsi kamra, ahol a gyalupad állt, nem énekelt a fűrész, nem zizegett a lehulló faforgács. Azután egyre furcsább lett. Már alig járt iskolába. Mindig őt küldte édesanya kenyérért sorbaállni. Ilyenkor sokáig elcsatangolt, nézegette a kirakatat, a színes plakátokat. Ha hazament, senki se mondta neki, hogy tanuljon. Kedvére nézegethette a képeskönyveket, vagy játszhatott. De egyszerre nagyon rossz lett. Édesanya sokat sírt, mert egyre ritkábban jöttek a rózsaszínű lapok. Rózsika beteg lett, nem volt tej, a kenyérért is úgy kellett verekedni, könyökölni. Egyszer éppen Rózsikét rázogatta a kocsiban, mert édesanya a körzeti irodába ment jegyekért, mikor valami olyan különösen kezdett morajlani. És a sziréna, amely máskor vidáman jelezte a déli ebédet, most csúnya vijjogással felbődült. Az ablakhoz szaladt és akkor a kis szoba inogni kezdett. Süllyedt vele minden, mint mikor elrontotta a gyomrát, s hányni akart. Az udvarbceliek ide-oda szaladgáltak, aztán valami nagyon nagyot csattant, ő lekuporodott a Rózsika kocsija mellé, fejét a válla közé húzta, s még a lélegzetét is visszatartotta. Azután még sokszor, nagyon sokszor történt ez, de akkor már tudta , bombáznak. Már előre készítette a kicsi táskát, a Rózsika tejesüvegét, édesanya nagy kendőjét. Mikor csend volt, az óvóhelyen sokat unatkozott, hallgatta a felnőttek sopánkodását, s cipője orrával embereket, házakat rajzolgatott a homokba. Egyszer aztán a pék előtt egy fura kis kutyát talált. Magához csalogatta, s azóta az lett a legjobb barátja. ÉDESANYA beteg lett az óvóhelyen. Köhögött, rázta a hideg, vacogott a foga, hiába húzta magára a nagy kendőt. Pedig akkor már csendesedtek a napok. Már alig lehetett német katonát látni az utcán, s így anyával együtt feljöttek a lakásba. Anya egyre többször feküdt sápadtan az ágyon, ő pedig Rózsikát rázogatta. Egyik napon az udvaron kergetőzött Pajtival, mikor megéhezett, bement. Édesanya nehezen szedte a lélegzetet, olyan furcsán nézett rá, alig tudott beszélni. Arra kérte, melegítse meg Rózsikénak a vizes darát. Rátette a kis lábast a tűzhelyre, közben ki-kibámészkodott az ablakon, Pajti meg a tűzhely alá bújt melegedni. Aztán egyszerre morogni kezdett. Morgása dühös csaholássá változott. Kikukkantott az ajtón, kerekre tágult a szeme. Katonák jöttek az udvarba, szokatlan egyenruhát, a sapkákon szép piros csillagot látott. Jól megnézte a géppisztolyokat és azután a katonák nyomán ő is visszahúzódott a szobába. A katonák körülnéztek. Az egyik közelebb lépett az ágyon fekvő édesanyához. Suttogott valamit társának, aki Rózsikénak rázogatta a csörgőt. A kisfiú egyik lábáról, a másikra állt, valamit ugyan kérdeztek tőle, de nem értette. Az egyik ferdeszemű, barnaképű katona a zsebéből csokoládét kotorászott elő, s a kisfiúnak nyújtotta, valamit magyaráztak, s anyura mutogattak. A kis zömök katona saját fejét fogta két keze közé, s jobbra-balra ringatta, jajajajaja folyton ezt hajtogatta. Azután elmentek. A kisfiú megszagolgatta a csokoládét, nagyot nyelt, nagyobbik felét letörte, s édesanyának akarta adni. Igazán a nagyobb darabot —, de anyunak mégsem kellett. Csak azt nyöszöröge — Sanyika vizet! Vizet adj! Merített a vödörből, s odavitte, de a cserepes ajkakról mind visszacsurgott, s lefolyt a nagykendőre. Édesanya valamit mondani akart — Hajdú néni, Hajdú néni — préselte ki a száján. Sanyika már szaladt is. Hajdú néni a kövér szomszédasszony volt, nagyszájú, mindig mérges. Egyszer olyat rúgott Pajtiba, csak úgy nyekkent, de ha anya mondja, csak érte megy. Zárt ajtókat talált. Rázogatta a kilincset, kopogtatott, senki sem felelt. Tovább futott, az öreg Bakos nénit akarta hívni, de itt is mély csend fogadta. Az utcán meg már tankok dübörögtek, nem mert tovább menni, csak a kerítés lécein bámészkodott kifelé. — Hat gondolta, olyanok ezek, mint egy nagy ház. Aztán észbekapott, s megriadva futott most már hazafelé, anyu aludt, de olyan furcsán, mint mikor Molnár Laci leesett az eperfáról, s nem akart szólani egy szót sem. RÓZSIKA torkaszakadtából bőgött, Pajti meg majd levette a lábáról. Leült anyja ágya szélére, fejét odahajtotta keze fejére, ez olyan forró volt, mint a tűzhely széle. Pajti melléült lihegve, valami jó játékra várt. De a kisfiú komoran összeráncolta homlokát, még Pajti mókái se érdekelték. Anya nyöszörgött. Sanyi — Sanyika — azután meg apukát hívta, pedig az nem jöhet, hiszen messze van. Lassan besötétedett. Most már dobálta magát édesanya, s össze-vissza beszélt, sírt is, nevetett is, majd a bombáktól félt. Rózsika el-elhallgatott — szepegett, majd tovább sírt. Anyu félkönyökre emelkedett, aztán visszaesett. Kopogtak. — Hajdú néni — rikkantotta el magát Sanyi. Aztán félbeharapta a mondatot. Idegen nő lépett be — katonaruhában — még ilyet sem látott. De kerek piros arca volt, mint az első tanító néninek. Két katona jött vele. — Ni, az egyik a csokis — ismerte fel. Pajti az ágy alá vonult morogni. Kis táskából szívhallgató került elő, majd injekciós tű. Sanyi szeme kerekre nyílt. — Doktor néni! Jé, doktor néni! — s megperdült a sarkán. A doktor néni megtapogatta anyuka kezét, még a szemeit is megnézegette, azután gondterhelten csóválta a fejét. Utána körülményesen mosogatta a kezét a mosdótálban, s kiemelte Rózsikát. Megpaskolta pólyáját, kis szomorú dalocskát dúdolgatott neki, de Rózsika csak nem hallgatott. — Éhes — magyarázta a kisfiú, s a tűzhely széléről leemelte a lábaskát. A doktor néni megértettte. Megfújogatta a darát, s szép lassan megetette a kisbabát. Anyu csendesebben lélegzett, Rózsika meg szépen hallgatott a kocsijában. Sanyika szíve megtelt valami kimondhatatlan melegséggel. Nagy nehezen előcsalogatta Pajtit, s a készülő doktor néni karjai közé nyomta. — Néninek adom! Tessék elvinni! — A három szovjet katona harsogva nevetett. A doktorkának még a könnye is kicsordult. Visszarakta Pajtit a földre, megsimogatta szelíden a Sanyika arcát, s kilépett az ajtón. A KISFIÚ betakarta édesanyát, megnézte Rózsikát, s Pajtival a díványsarkára kuporogva elaludt. Másnap a doktor néni már korán reggel ott volt. Egy öreg idegen nénivel, aki jól beszélt magyarul s ott maradt, míg édesanyja meg nem gyógyult.* Sanyi most 20 éves. Orvostanhallgató a debreceni egyetemen, de míg él, nem felejti el a kedves szovjet doktornőt, aki meggyógyította anyát, s megetette a kicsi, éhes Rózsikát. Törös Károlyné