Népújság, 1956. június (43-51. szám)

1956-06-02 / 43. szám

1956. június 7. szombat NÉPÚJSÁG A megvalósult álom, az osztálybecsület és egyéb jó dolgok az egri Szilágyi Erzsébet gimnásiumban Az egri Szilágyi Erzsébet le­ánygimnázium 212 éves ba­­rokstílű épülete Eger város egyik legrégibb műemléke. Az amúgy is elhanyagolt ál­lapotban levő épület a háború alatt igen megrongálódott, s így az abban 1954 szeptembe­rében megnyílt leánygimná­zium tanulói sokat sóhajtoztak: de jó lenne ha szebbé tehet­­nők iskolánkat! Panaszukat meghallgatta a Megyei Tanács Oktatási Osztá­lya, s közel 200.000 forintnyi összeget adott az iskola külső helyreállítására. Az iskola Szülői Munkakö­zössége az iskola megnyitása óta eltelt másfél év alatt kö­zel 20.000 forintnyi összeggel járult hozzá a ,,Szépítsük is­kolánkat!! mozgalom sikeré­hez. Meg is látszik ez az isko­lán. Az adományokból az is­kola igazgatósága, tanártestü­lete és tanulói a folyosókon művészi rézkarcokkal, termé­szettudományos és nyelvtani táblákkal, írói arckép- és tör­ténelmi képsorozattal, virágko­sarakkal, üvegfestéses felira­tokkal, a tantermeket az osz­tály névadójának arcképével, függönyökkel, asztalterítőkkel látta el. A tanulók nem padokban hanem asztalok mellett, széken ülnek s igen kényelmesen dol­gozhatnak. Nem hiába mon­dották az I/d és I/e osztály tanulói, hogy sokkal szíveseb­ben tanulnak itt, mint más is­kolában. úgy érzik magukat mintha nem is iskolában, ha­nem családi közösségben él­nének. Köszönet illeti a dolgozó népet, hogy gyermekeik má­sodik otthonát egészséges tiszta, szép iskolává varázsol­hattuk. Olyan gimnáziummá amelyet szívesen mutatunk meg nemcsak budapesti, ha­nem külföldi látogatóknak is A legutóbb itt járt szlovákiai tanulók gazdag élménnyel tá­voztak iskolánkból. A belsőleg külsőleg megszé­pült otthonossá tett iskolában 400 fiatal leány készül a jövő­re, szeptemberre 500-ra emel­kedik ez a létszám. Jó munkát végez a leány­­gimnázium DISZ-szervezete is A most lefolyt kulturális se­regszemle városi fordulóján jól szerepeltünk. A városi döntő­be két számmal került be is kólánk tanuló ifjúsága. Ének­karunk, színjátszó-, tánc- és balettcsoportunk szólóéneke­seink szaval­óink szereplése — arról tanúskodik, hogy szível és lélekkel dolgoztak a DISZ- fiatalok. Készül DISZ-szervezetünk a nyári táborozásra is. A felső-tárkányi Lambot-házat július 1—10-ig igénybe vesszük. Ez alkalmas arra is, hogy egyna­pos túrákkal bejárják a Bükk­­hegység vadregényes tájait. Nyári klubnapokat és egyéb rendezvényeket is tervezünk, sőt a közeli tsz-ekben, álla­mi gazdaságokban a végzen­dő leányoknak való nyári ter­melőmunkát is. A nyár folya­mán minden osztály rendez egy-egy klubnapot, s így min­den hét egy-egy napjának biz­tosítva van a programja és lá­togatottsága. Nem maradtak el az egri Szilágyi Erzsébet leánygimná­zium tanulói tanulmányi te­kintetben sem. Az iskola ta­nulmányi átlaga az elmúlt év végén 3,33 volt. Az folyó tanév I. félévi értekezletén 3­32 át­lagot értünk el, ami az iskola tanártestületének jó munkáját is bizonyítja. Sikerült meg­tartani a tanévvégi eredményt, ami első félévi célkitűzésünk volt.Egyes osztályaink, mint a II/a és I 'd osztályok kimagasló eredményt értek el. Ezekben az osztályközösségekben már osztálybecsület kérdése, hogy készületlenül senki sem jön is­kolába. Nem is beszélve a rendkívüli jó közösségi szelle­mű osztályokról mint a IV/b. Mozgalmi, kulturális és ta­nulmányi munka mellett jól dolgoznak tanulóink sportvo­nalon is. Tornászaink, atlétá­ink, kosarasaink már­is sok babért arattak és hoztak dicső­séget nemcsak az iskolának, de a megyének is. Például Hege­dűs Györgyi és Renn Katalin a magyar kosárlabda utánpót­lás reménységei. Hegedűs Györgyi atlétikában is ugyan­ezt mondhatja el magáról. Az őszi budapesti magyar—svéd találkozón először öltötte ma­gára a magyar népköztársaság címerével díszített mezt. Meggyőződésem, hogy az eg­ri Szilágyi Erzsébet leánygim­názium tanártestülete és DISZ- szervezete megindult a szocia­lista embertípus nevelése felé vezető úton. Tanulóifjúságunk nem érdemtelen arra a nagy áldozatra, amellyel iskolánkat széppé és otthonossá sikerült varázsolnunk Ezért tett ígére­tet György Ilona IV. o. tanu­lónk a május 12-i búcsúzási ünnepélyen arra, hogy az itt tanultakat az életben is hasz­nosítják és azokon a posztokon ahová kerülnek úgy dolgoz­nak, hogy méltók legyenek az egri Szilágyi Erzsébet leány­­gimnázium nevéhez. Körmendi Károly igazgató Kitüntetések az ötödik pedagógus nap alkalmából A Minisztertanács a „Kiváló ta­nító“ címet és az ezzel járó 3000 forint pénzjutalmat adományozta Orbók Józsefnek, a parádsasvári általános iskola vezető tanítójá­nak, Szabó Amáliának, a hatvani II-es számú általános iskola neve­lőjének és Szeszich Gyulánénak, az egri II-es számú gyakorló ál­talános iskola nevelőjének. Az Oktatásügyi Miniszter „Az Oktatásügy Ki­váló Dolgozója“ jel­vénnyel tüntette ki Barth­a Sán­dort, Bakó Jenőt és Szabó Gábort, az Egri Közgazdasági Technikum nevelőjét, Kugler Bélát, és Nemes Rudolfot, a Heves megyei Oktatási Osztály tanulmányi felügyelőjét, Bárdos Istvánt, a kömlői általános iskola igazgatóját, Csapolcsi Elek­­nét, a gyöngyösi III-as számú is­kola nevelőjét, Dékány Lajost, a tamaörsi általános iskola igazga­tóját, Gulyás Lászlót, a gyöngyösi járási oktatási osztály vezetőjét, Handzó Dezsőt, a pálosvörösmarti általános iskola vezető tanítóját, Jeney Artúrnét, az egri V-ös szá­mú iskola nevelőjét, Kaczovszky Katalint, az egri járási oktatási osztály tanulmányi felügyelőjét Kiss Aladárt, a gyöngyösi általá­nos gimnázium igazgatóját, Kraus­ Rózát, a Füzesabony telepi óvoda vezető óvónőjét, Laukómedesz Jó­zsefet, a hatvani Bajza gimnázi­um nevelőjét, Lukács Szilvesztert a nagyrédei általános iskola igaz­gatóját, Némedi Lajosnét, az egr­i Szilágyi Erzsébet gimnázium neve­lőjét, Papp Sándort, az egri Gár­donyi Géza tanítóképző nevelőjét és Réczei Dezsőnét, a Mátravidé­­ki Erőmű általános iskola nevelő­jét, valamint Rátkai Ferencnét, az egri Szülői Munkaközösség városi elnökét. Egyidejűleg 1000 forint pénzjutalomban részesítette őket. Az Oktatásügyi Miniszter Nagy Józsefet, a gyöngyösi I-es sz. ált. iskola hivatalsegédét, a „Kiváló Dolgozó“ kitüntetésben és 800 fo­rint pénzjutalomban részesítette. A Népművelési Miniszter a „Szo­cialista Kultúráért“ kitüntetésben részesítette Kruppa Lászlónét, az ivádi általános iskola vezető taní­tóját, Fodor Pált, a pélyi általános iskola nevelőjét, Boruzs Violát, az egri I-es számú általános iskola nevelőjét. ... Az első pad­ban ül, egyedül. Szemét össze­szorítja és huncutul mosolyog. Keze a pad alatt egy labdát simo­gat. Meztelen lábszára kalimpál a levegőben. Előtte füzet van. Má­sik kezében ceruza és számokat ír elsietve, s jaj de olvashatatlanul. Mellette állok. Szöszke haját megsimogatom. Kezemen keresztül ér­zem, hogy Ferkó sze­retné elhúzni a fejét. De némán tűri a simo­­gatást és szemrehányó szavaimat, hogy: , . Ferkó, rendesen ülj .... Ferkó, szebben írj! .... Ferkó, ne ka­limpálj a lábaddal!... Látszólag szót fogad. Egyenesen ül és kihúz­za magát s igyekszik szépen írni. Oh de ez csupán addig tart, amíg a nagy ügybuzgalom mellette állok. Ha a többi rakoncátlan fiú közt sétálok, mindjárt úgy érzi magát, mint egy kis csikó. Hátra­fordul a szomszédjá­hoz, valamit súg neki. — Ferkó! — kiáltok én, mire ő ismét ren­desen ül. Huncut és rakoncát­lan, de alapjában vé­ve jó fiú. Emlékszem, egyszer leültem mellé a padra Nem szóltam egy szót sem, csak néztem őket. Nagyon el voltam ke­seredve, hogy mennyit küszködöm velük és kevés eerdménnyel. Ferkó törte meg a csendet. „ — Tanító néni! Miért olyan szomorú?” — „Mert rosszak vagytok” — válaszol­tam. Ferkó közelebb húzódott. Éreztem, hogy egy kis meleg kéz óvatosan, félénken megsimogatja a kezem — Hát bizony én nem lennék tanító. Ha meg az lennék, akkor megverném ezeket a rosszakat — hangzott az őszinte vígasztalás. Egyszerű, kissé fura viasz volt de akkor jól esett. Megismertem az igazi Ferkót aki a rosszaság alatt rejtőzik Azóta, ha az osztály túl hangos, Ferkó fel­áll a padjában és csendre inti társait. — Vigyázzatok! Jön a ta­nító néni! Csend le­gyen! — kiáltja teli to­rokból — mikor látja, hogy szava semmit sem ér, odarohan és meg­rázza a rendetlenkedőt­­, nem tudja, hogy én minderről tudok, mikor órára jövök, meghallom a hangját. Csak annyit tud, hogy én nagyon örülök, ha csendben vár az osz­tály. Egyik nap nagy cso­kor virágot hozott. Pi­ruló arccal a kezembe nyomta. — Tanító né­ninek hoztam — mon­d­­ta. Majd megszokott huncut mosolyával, fe­jét félrefordítva még megkérdezte — örül-e a virágnak, tanító né­ni? — Örülök — vála­szoltam.... Most csendesen ül a helyén. Gondolkodik. Ferkó! Ferkó! Sok baj van Veled —, de érde­mes küszködni. — Tu­dod, mi azt akarjuk, hogy művelt, rendes ember légy. Ruttkay Judit tanítónő, Adács FERKO B^.A. A tanító néni Mikor beléptem az ajtón, éppen a házi feladatokat el­lenőrizte. Véleményét hatá­rozottan, kissé talán kemé­nyen mondotta meg, de lát­tam, hogy szemében csillo­gott a szeretet. Talán akkor sem csillogott jobban, mikor 1917-ben először lépett be az iskola kapuján. Sok-sok idő elmúlt azóta. Majdnem egy emberöltő. S azóta ez a szeretet ég, lobog Szabó Amália, a hatvani II. sz. általános iskola nevelő­jének szemében. Mikor az utcán végigmegy, jobbról-balról köszöntik. Fia­talabbak, idősebbek. Első ta­nítványai közül már sokan nagyapák. A házi feladatok ellenőr­zése befejeződött. Kezdődik az óra. Hosszú évtizedek ki­alakult gyakorlata látszik a kérdések feltevésén. Nem le­het a kérdést félreérteni. Az osztály legtöbb tanulója je­lentkezik. A feleletek bizto­sak, határozottak. Néhány tanuló azonban kényelme­sebbnek tartja, ha nem kell gondolkodnia. Nemsokára ezek közül szólít a tanító né­ni, hogy a kényelmeseket így késztesse gondolkodásra. Pe­regnek a kérdések, pattog­nak a feleletek, s a nagy, fe­kete táblán gyarapodnak a sorok, a vezérszavak; az óra vázlata szépen tükrözi az anyag gondolatmenetét. Nem is csoda, ha a gyerekek már az összefoglaláskor szinte teljesen tudják a leckét. Csengetnek. Egy óra ismét elmúlt. A tanító néni ismét átadott valamit a rábízott gyerekseregnek. Csodálatos a pedagógus munkája! Hosszú évtizedeken sugározza a tu­dást s mégsem fogy el, akár a rádium. A gyerekek már rendben állnak az ajtónál. Indulnak haza. A tanító néni utasítást ad az ittmaradó néhány gyer­meknek, akik segítségre szo­rulnak. Kilépünk a folyosóra egy kis pihenésre. Megkérdezem, hogy fá­radt-e, nem „unja-e” már a tanítást. Pár pillanatig el­gondolkodik. Biztos, hogy el­villan előtte dolgos életének sok-sok kedves élménye. Az­után határozottan felel. — Nem! Munkámban az adott mindig erőt, ha láttam, hogy tanítványaim megállják becsülettel a helyüket, s ez­zel bizonyítják be, hogy nem végeztem munkámat hiába. — További tervei a jövő­re? — Míg egészséges leszek, dolgozni szeretnék, hogy mi­nél több értékes embert ad­hassak hazámnak, akik be­csülettel megállják a helyü­ket. — Hogyan látja országunk jelenlegi helyzetét? — Pedagógus szemszögből szeretnék összehasonlítást tenni. A felszabadulás előtt osztályomban hét-nyolc gye­rek volt, akiket jól öltöztet­tek. Ma rongyos, mezítlábas gyereket nem látok. Azt hi­szem, ez mindennél többet mond! Az ajtón kibukkant egy kisfiú fej. Sokalják a tanító néni távollétét. Mikor az ablaknál megyek, hallom, hogy a „tanító néni” megkezdte napi munkája utolsó részét, a korrepetálást. Útközben elgondolkodom Lenin szavain. A tanító néni közel negyven év alatt ren­geteg „hétköznapi tettet” vitt véghez! Rozmaring István vezető igazgató 3 Œ&eidu/m nmj,, txuiáj íur ! 'T­alán, sőt biztos, hogy nem olvassa ezeket a soro­­kat. Én itt, maga száz kilométerekre tőlem, s ta­lán nem is emlékszik rám, aki ott ültem az ötödik pad­ban,­­ és kukorékoltam. Előtte való délután, meg éj­szaka is azon töprengett, hogyan értesse meg velünk a kettős királyválasztás társadalmi hátterét,­­ és én ku­korékoltam. Talán, sőt biztos erre az esetre sem emlék­szik vissza, meg a többire sem, amikor kamaszvérem min­den energiájával igyekeztem elviselhetetlenné tenni együttlétünket, amikor vélt ellenségemet látva magában, szemtelenséggel válaszoltam a jóért, a szépért. Bocsásson meg, tanár úr, ha nem olvassa is e soro­kat, ha nem is találkoznánk többet az életben, bocsásson meg nekem, nekik és mindazoknak a volt és lesz rakon­cátlan diákjainak, akik sündisznó módjára gömbölyöd­­tek össze, amikor maga simogatni akart. Emlékszem, mulatságunk főtárgya volt, s ezerszer utánoztuk harsány röhej közepette, amint valami nem létező legyet akart elhessegetni homlokáról. Azon is majd megpukkadtunk, amikor kinyújtotta a lábát a dobogón, s láttuk: lyukas volt a cipőtalpa. Jól emlékszem, olyan ötpengős nagy­ságú lehetett a lyuk, de ugyanilyen nagyságú volt a tal­­palás ára is. Már észre sem vette, hogy lyukas a cipője. Ma már tudom, hogy ez a kézmozdulat az anyagi — csa­ládi, — emberi, légynél is szemtelenebb gondjait kívánta elhessegetni; azt is, hogy a cipőtalpra éppen az öt pengő hiányzott, s azt is, hogy amikor diót tettem a széke alá, beteg felesége helyett maga mosta otthon a pelenkás jambusokat deklamálva. S most, hogy egyenleget vonok kettőnk között, ki mit adott a másiknak, szégyenlem magam, olyan szegé­nyes az, amit adtam, s olyan sok, amit kaptam. Én­ — s ez a legtöbb — életcélt, hogy embert neveljen belőlem, belőlünk. Egyszer hazavittem a könyveit, s egyszer egy levelet. Semmi több. Azaz, hogy: én voltam, aki csúzli­val lelőttem féltett anyanyulát, pedig a nyúlhús volt a hattagú család fő tápláléka. Én voltam, aki csirizzel ken­tem be a széket, hogy használhatatlan lett egyetlen ün­neplő ruhája, amelyet a jó ég tudja, miért vett fel ép­pen aznap. Én voltam az, aki felkészítette a „zöldfülűe­ket”, hogyan lehet kitolni magával, én voltam..., én vol­tam.... élete célja és keserve egy személyben, mindezért mit adott maga nekem? Mi van az egyenleg másik oldalán? Megtanultam múltunk hősiesen csodás történetét (hogy nem jobban, az csakis az én hi­bám) az irodalom, a költészet, a szép szeretetét. Türel­met és emberséget, becsületet és kitartást, igénytelensé­get és mély hitet, szeretetet az emberek iránt, — ezt kaptam magától, kedves tanár úr. Két sorba le lehet mindezt írni, s egy életen át lehet belőle élni. Szegényes egyenleg, ami engem illet, de gazdag, nagyon gazdag, ami az egyenleg másik oldalát illeti. Az érettségi banketten azt mondotta nekem a szoká­sos torok köszörülése közepette, nyolc, velem eltöltött keserves esztendő után: — Nézze, Gyurkó, örülök, hogy megszabadultam ma­gától, rettentő rossz diákom volt. Nagyon rossz —tette hozzá a nyomaték kedvéért. De én mégis bízok magában. S a rend kedvéért, az én kedvemért, ez a bort soha nem ivó ember koccintott, és fenékig itta poharát. Be­csípett. Ketten kísértük haza, s a májusi éjszakában, de­­resedő hajjal, kifényesedett ünneplő nadrágban, a bortól felszabadultan az élet szépségeit dicsérte, s latin költő­ket citált. Közben otthon négy gyerek, beteg felesége és a reggeli rántott leves várta. Kedves tanár úr, úgy érzem, méltó lettem a bizal­mára. Az a csodálatosan mély hit, emberek iránti szere­tet és bizalom, amely miatt annyit szenvedett, s amely miatt annyit nevették, erősebb és igazabb lett minden­nél. újságíró vagyok, becsülettel forgatom a tollat, mind­azért, amire maga tanított. F. Péter erdőmérnök, a kis Horváth katonatiszt, K. János meg éppen tanár,­­ em­berek lettünk a maga, a társadalom jóvoltából. Emberek, akik az élet legkülönbözőbb területén tovább viszik azt a zászlót, amelyet maga hordott és hord szerényen, bí­zón, s ma, tudom, megelégedetten is, az új, meg új diák­nemzedék előtt. Emberek, akik érett fővel, most értik meg csak igazán, hogy a nagyság nem a nagy hang, ha­nem az emberi érték, a becsületes szív, amely foszló ru­hában, lyukastalpú cipő felett, ötven vad kamasz között is rendületlenül dobogtatta szét kimeríthetetlen szere­tetét. A­ fa, már — tudom — csak mások a diákok. — ezért­­­­­ is könnyebb a dolga. Biztos vagyok benne, hogy élete is szebb, jobb, boldogabb, mint volt. De azt is tu­dom, hogy gond, az csak van, több-kevesebb, amit még mindig szeretne elhesegetni nikotintól sárga ujjaival. ígérem, Ígérjük, azon leszünk, hogy csak üres megszo­kássá váljon ez a kézmozdulat, hogy bőrbe köttethesse végre kedves klasszikusait, hogy valódi holland tulipánt kaphasson tenyérnyi kertjébe, hogy boldog, megelégedett legyen öreg korára. Azon leszünk, s így is lesz. S akkor talán egyenleg lesz az egyenleg. Addig is: bocsásson meg, tanár úr! GYURKÓ GÉZA NÉHÁNYAN KIVÁLÓ PEDAGÓGUSAINK KÖZÜL FODOR ISTVÁNNÉ, DORMAND KÖRMENDI KÁROLY, EGER NÉMEDI LAJOSNÉ, EGER ZAKAR ZOLTÁN, EGER DR. BECEY REZSŐNÉ, M. ERŐM

Next