Új Úton, 1957. április (12. évfolyam, 27-33. szám)
1957-04-03 / 27. szám
1957. április 3. szerda Ü JÜTŐN A magyar-szovjet barátság, a magyar nemzeti függetlenség, a magyar népszabadság legfőbb záloga írta : Horváth Nándor az MSZMP Eger Városi Intéző Bizottságának titkára TIZENKÉT ESZTENDŐ! Milyen rövid idő egy nemzet történetében. És milyen hosszú idő, ha úgy felszabadulnak egy népteremtő, alkotó energiái ahogyan felszabadultak a m népünk és szabadságának tizenkét esztendővel ezelőtti dicsőséges tavaszán, a Szovjetünk világtörténelmi győzelménél tavaszán. Ha visszatekintünk ennek a tizenkét évnek küzdelmekké terhes, dicsőséges történetére elmondhatjuk, hogy ezer éve, történelmünk folyamán népünk még nem élt át olyan mélyreható gazdasági társadalmi, politikai és kulturális átalakulást, mint ez alatt a tizenkét év alatt. Az elmúlt tizenkét esztendő a magyar függetlenség helyreállításának, kivívásának, megalapozásának, megszilárdításának és új teljesebb tartalommal való megtöltésének éve volt. Évszázados elnyomatása után hazánk 1945. április 4-én nyerte vissza újbóli függetlenségét. Ez a függetlenség tartós és szilárd, mert mérhetetlen erejével mellettünk áll, oldalunkon van, az egész szocialista tábor, élén a hatalmas Szovjetunióval, mert mellettünk van saját igazságunk és a szabadságukért, függetlenségükért küzdő népek igazsága! Felszabadulásunk tehát, s a magyar függetlenségnek ez a kiteljesedése amely ebből sarjadt, eltéphetetlenül összeforrott a szovjet—magyar barátsággal, azzal a segítséggel és támogatással, amelyet a Szovjetunió nyújtott és nyújt számunkra nap mint nap a nemzetközi helyzet bonyolult viszonyai, súlyos küzdelmei között a kivívott nemzeti függetlenség megvédéséért. Ez a harcokkal és győzelmekkel teli tizenkét esztendő megmutatta, hogy a Szovjetunió számunkra nem egyszerűen szomszéd és barát, hanem az a hatalom, amely a felszabadítás nagy történelmi missziójának teljesítése után is pajzsként hárított el fejünk felől az imperialista beavatkozás tucatnyi kísérletét, síkraszállt jogainkért, nemzeti becsületünkért a nemzetközi élet küzdőterein. Szabad életünk 12 éves történelmének egyik legfontosabb tanulsága, hogy a párt vezetésével derekasan helytálló magyar munkásosztály és dolgozó nép azért őrizhette meg szabadságát, azért gyűrhette le a közelmúltban az ellenforradalmat, mert a felszabadítás óta is mellettünk áll, védő karjaival a Szovjetunió. Ez a 12 esztendő az élet erejével bizonyítja, hogy a magyar—szovjet barátság a magyar nemzeti függetlenség, a magyar népszabadság legfőbb záloga, miért VAN EZ így? Történelme során a magyar nép nem 1945 tavaszán állott először legyőzött országként győztes nagyhatalom színe előtt Volt alkalma tapasztalni, hogy a győztesek kizsákmányoló osztályaik érdekében a győzelm nyomásra, kíméletlen fosztogatásra használták. 1945- ben azonban — szörnyű elesettségünkben — szocialista nagyhatalom nyújtotta felénk a kezet. Az az ország, amelyben a győzelem tavaszán már három évtizede a kommunisták vezette munkásosztály kezében volt a hatalom. Az az ország, amely a proletár nemzetköziség marxista-leninista elveit valósította meg és ezért bizalommal volt a magyar munkásosztály iránt is. Az az ország, amelynek tudományosan kidolgozott világnézetre épülő elvi politikája írja elő a népek egyenjogúságának, függetlenségének védelmét. Ezért válhatott és vált is a győztes Szovjetunió a legyőzött Magyarország barátjává, nemzeti függetlenségünk védelmezőjévé. Hazánk történelmének utolsó 12 esztendeje tanúságot tett arról hogy a Szovjetunió Magyaországgal kapcsolatban is a mindennapos élet gyakorlatában kovácsolja valósággá a más népek függetlensége tiszteletben tartásának és megvédelmezésének lenini elveit. Ez a 12 esztendő története — valamennyien tudjuk — arról beszél, hogy függetlenségünket az imperializmus, az ellenség elleni kemény küzdelemben kell megvédelmeznünk. A gazdasági és politkai nyomás, a titkos és nyílt diplomácia legváltozatosabb eszközeit felhasználva törekedett és törekszik ma is csatlósaival együtt az amerikai imperializmus arra, hogy térdre kényszerítsen bennünket, hogy előkészítse szabadságunk és függetlenségünk elrablását. A Szovjetunió valamennyi imperialista manőverrel szemben a nemzetközi élet valamennyi sorsdöntő kérdésében a magyar nemzeti függetlenség védelmezőjeként lépett fel. Ez volt az az erő, és szilárdság legfontosabb forrása a mi népünk számára is, ez volt és maradt a magyar nemzeti függetlenség ellen irányuló imperialista kísérletek visszaverésének legfontosabb záloga. A Szovjetuniónak hazánk függetlenségét védő, oltalmazó politikája már akkor megmutatkozott, amikor ez a szabadság még csak születőben volt. Amikor Magyarország egy része még a náci nyilas uralom szégyenteljes terhe alatt roskadozott. A Szovjetunió volt az, amely a háború alatt kifejtett elvekhez és a fegyverszüneti egyezményekhez híven meghiúsította ezt a kísérletet. Kitartott a demokratikus békerendezés, a német egység, a dunai államok és köztük Magyarország függetlensége mellett. Néhány hónap múlva 1945. kora őszén a Szovjetunió volt az, amely a nagyhatalmak közül elsőnek vette fel Magyarországgal a normális diplomáciai kapcsolatot, átszakítván ezzel nemzetközi elszigeteltségünket és emelve az új élet építésének első lépését járó ország tekintélyét. Alig néhány hónappal később ezt követően a párizsi békekonferencián a Szovjetunió állt ki újból a Magyarországgal való méltányos békeszerződésért. Küzdött azért, hogy a kis államokkal emberségesen bánjanak, szót emelt az elhurcolt magyar javak viszaadásáért és a Magyarországra kirótt kártérítési feltételek enyhítéséért. A Szovjetunió megvédett bennünket a nyugati nagyhatalmak diplomáciai beavatkozásával szemben, segített nekünk a békekötésnél, külpolitikai kapcsolatunk kiépítésénél, és megszilárdításánál. Folytatódott ez a támogatás azokban a nehéz időkben is, amikor a békeszerződés életlépését az imperialista reakció Nagy Ferenc féle kreatúrái a népi demokratikus kormány megdöntésére akarták felhasználni, hogy szovjetellenes agresszív támaszpontként szolgáltassák ki Magyaországot az új háború feltápászkodó erőinek. Emlékezhetünk arra, hogyan hördült fel, hogyan fenyegetett intervencióval az amerikai imperializmus, amikor a párt, a dolgozó nép ébersége idejében szétzúzta ezt a kísérletet. Akkor is a Szovjetunió jelenléte, politiai, és diplomáciai támogatása volt az az erő, amely a nemzetközi fórumokon nemet kiáltott az intervenció hívei felé. Azokban az esztendőkben, amikor az imperialista politika irányítói az „emberi jogok” állítólagos „megsértése” címén követeltek bocsánatot a kártevőknek és további kártevési lehetőséget ügynökeik hadának — a Szovjetunió volt az a hatalom, amely ezeket a hamis szólamokat félretolva és leleplezve, megsemmisítette Washington és London urainak átlátszó érvelését. S a szovjet diplomácia volt az, amelynek sikerült az Egyesült Nemzetek Szervezetében az Egyesült Államok kormányának agresszív beavatkozó politikáját a nemzetközi figyelem előterébe állítani. Mint a nemzetközi élet csaknem valamennyi kérdésében, a Szovjetunió küzdelme jogainkért, felvételünkért az ENSZ- be, összeforrott a békéért, a nemzetközi enyhülés kiharcolásáért vívott küzdelem nagy ügyével. Magyarországnak az ENSZ-be való felvételéért folytatott harc, majd később az ENSZ tagság elnyerése része annak a küzdelemnek, amelyet a szovjet diplomácia az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyetemességéért folytatott és folytat. Valóban, a Szovjetunió pajzsként védelmezett bennünket, e pajzs oltalma alatt kibontakozhattak és kivirágozhattak a magyar nép politikai erői, sikeresen fejlődhetett a küzdelem a reakció erőinek felszámolásáért. A külső és belső reakció elleni harcban, amelyet a magyar kommunisták pártja vezetett, erősödött a proletár hatalom hazánkban. Ez vezetett a magyar—szovjet barátság folytonos erősödéséhez is, és a magyar nemzeti függetlenség mindmáig legfontosabb pillérének megalkotásáig, az 1948 februárjában kötött szovjet— magyar barátsági és kölcsönös segélynyújtási szerződésig. Ez a szerződés mintegy kiteljesítése, megkoronázása volt mindannak a segítségnek és támogatásnak, amelyet a Szovjetunió a fiatal magyar függetlenség megoltalmazásában nyújtott. A háború befejezése után alig három esztendővel a Szovjetunió barátjává és szövetségesévé emelte hazánkat abban a nagyszerű küzdelemben, amelyet a béke és a népek biztonsága ügyében folytat. " A MAGYAR NÉP SZÁZADOK során már sok kemény harcot vívott szabadságáért, függetlenségéért. De amíg 1945. április 4-e el nem jött, harcát újra meg újra leverték. Addig Rákóczi vitézei, a vörös sipkás honvédek és a Tanácsköztársaság vöröskatonái „szolgaföldben” nyugodtak, amíg 1945. április 4-e, a szabadság tavasza el nem jött Addig a magyar történelem legdicsőbb napjaira emlékezni fájdalmas volt, mert a dicső napok emléke mögött felrémlett a gyász: Majtény, Világos, a fehérterror felülkerekedésének emlékezete is. Ha a támadók fenyegetéseivel szemben ma olyan önbizalommal, egységesen és nyugodtan foglalhatunk állást, mint még soha a magyar történelem során, ezt annak köszönhetjük, hogy pártunk levonta a következtetéseket a közelmúlt ellenforradalmának tapasztalataiból is. Nem engedjük mégegyszer, hogy akár egy pillanatra is ellenforradalmi csőcselékek megtévesszék a magyar nép becsületes millióit, a nacionalizmus, a szovjet-ellenesség mérgével fertőzzék a lakosságot. És éppen ezért ez a tűzben edzett barátság a jöv^en még szilárdabb lesz, mint ahogy Kádár elvtárs ezt a magyar— szovjet közös kormány- és pártnyilatkozatok aláírása alkalmából mondotta. A közös kormány- pártnyilatkozat ennek a barátságnak újabb nagy emelője lesz. Olyan okmány, amely csak erősítheti a mi nagy barátságunkat. Tovább fog nekünk segíteni abban, hogy megértessük egész népünkkel, hogy függetlenségünk, további felemelkedésünk csakis a Szovjetunióval való szoros barátság alapján képzelhető el. És most április 4-én, a magyar—szovjet barátságnak e legnagyobb ünnepén, amikor Eger város dolgozói is elhelyezik a tisztelet, a kegyelet, a barátság koszorúját a helyreállított szovjet hősi emlékmű és szovjet katona szobrának talapzatán, fogadalmat tesznek, hogy a proletár internacionalizmus vörös zászlaját és ötágú csillagát, a — szovjet—magyar barátságot, ha kell, életük árán is megvédik. EMLÉKEZZÜNK... Levél egy főiskoláshoz ! Sokszor találkoztam már veled. Reggelenként sietős léptekkel igyekeztél az iskolába, táskával a kezedben kisdiák voltál. Délutánonként meg-megálltál beszélgetni az iskola előtt a fiúkkal. Rövidre vágott hajad repkedett a szélben, szemed pajkosan nevetett, vidám fiatal lánynak láttalak akkor. Egy nap gondterhes, sötét arccal álltál egy csoport közepén. Akkor történt, amikor mindannyian értetlenül álltunk az esemény előtt, amikor még csak annyit tudtunk, hogy Pesten fegyverek dörögnek. Te is ott álltál és lested, vártad a híreket. Nem bírtál otthon maradni a szoba négy fala között, késő estig vártál új híreket és a kora reggel már az utcán talált. Vészes gyorsasággal peregtek körülötted az események s nem láttad Te sem, hogy mi történt, örülél, hogy megalakult a Mefesz, az előtted sem egészen népszerű Disz helyett, de magadban bátortalanul elítélted azokat a pesti fiatalokat, akik fegyvert fogtak. Kutattad, nem lett volna-e más mód a hibák helyrehozására, de ugyanakkor tetszett neked, hogy iskolád egyszerre a város központja lett. Egy vagy két nap múlva már kipirult arccal álltál a Petőfi szobor előtt, együtt szavaltad a Talpra magyart a többiekkel, együtt énekelted a Szózatot. És olyan felejhetetlenül szépnek ígérkezett ez az este. Fiatal lelked rabul ejtették az események — s azok, #kik számítva a» Ti hamar lobbanó lelkesedéstekre fiatal gyanútlanságotokra, így indítottak el benneteket egy olyan harcra, amelynek nagyon-nagyon gyászos következménye lehetett volna, ha... Nem tartalak hibásnak, ha valakit hibáztatni tudnék, mindezért, azok az idősebbek, akik nem fogták még szorosabban a kereteket. Akik mindenről sokat beszéltek veletek, csak éppen arra nem tanítottak meg eléggé, hogy párt nélkül soha sem lesz szocializmus, és arra, ha egyszer fegyver dördül a munkáshatalom ellen, az soha sem a munkások érdekében van. Aznap este még egyszer viszontláttalak. Vitt, vitt magával az áradat, Petőfi utódjának képzelted magad, mikor valaki kiadta a jelszót: menjünk a nyomdába, nyomassuk ki a 12 pontot. Mentél és egyre jobban belekerültél a dolgokba. Már nem is gondoltad végig, hogy mit csinálsz. Ott álltál a nyomda előtt, s míg vártad, hogy elkészüljenek a röplapok, ütemesen kiáltottad a többiekkel együtt: mars ki ruszki... És itt álljunk meg egy kicsit. Hadd mondjak el neked néhány dologot, amit sokszor hallottál, de nem zártad a szívedbe. Szeretném megfogni a kezed, hogy visszavezesselek az elmúlt évekbe, amikre nem emlékezhetsz vissza, hiszen olyan kicsi voltál még. Beszélni szeretnék Veled arról, mi volt itt, mielőtt eljött az a hadsereg, melyet csak titokban vártak itt, s melyre Te nemrégen azt mondtad: mars ki! Nem tudok neked erről a megyéről beszélni, nem éltem itt, gyere hát velem oda, ahol én születtem. Hidd el, nem sok különbség van, csupán annyi, hogy ott háromnégy grófi család osztozott a földeken, itt meg a káptalané volt. Gyere, járjuk be a dúsan termő szép alföldi megye tájait. Lásd, ott van nem messze a megyeszékhelytől Ókígyós, — ma Szabadkígyós. A hatalmas 77 szobás kastély a park közepén egyetlen családé volt. Magas, karcsú tornya tiszta időben ellátszik a város széléig, parkja messze benyúlik a szántó közé. A földbirtokos Wenckheim, akik a kastélyon kívül éltek, azok neve: hallgass volt. De menjünk tovább. Látod azt a részt, ahol a Fekete és a Fehér Kőrös habjai ölelkeznek, ott is egy birtok volt. A többezer holdnyi birtok hurokként fogta körül a falut. Itt nem volt erősödő paraszti birtok, itt csak egyfelé vezetett az út, zsellérnek a Wenckheim birtokra. És sorolhatnám neked tovább: Vésztő, Békés, Ladány, mind egy-egy Wenckheim birtok. Hallottál ugye már a világhíres szarvasi Arborétumról? Tudod kié volt? Sok ezer holdnyi öntözhető szántóval együtt a Bolza grófé. Orosházán túl az Almássy család „uralkodott”. Három, vagy négy családé volt majd az egész megye. Elfáradtál egy kicsit. Gyere, beviszlek egy kedves kis házba. Korán őszült édesanyám friss kávéval kínálna meg, s ha soká ösztönöznéd, kicsit elhomályosuló szemmel mesélne Neked a gyerekeiről. A legidősebb? Éleseszű gyerek volt. — Taníttassák, — biztatták őket mindenfelől, csakhogy a biztatás még nem elég a tandíjra, s a havi 120 pengő fixből nem telt. így is sokszor erőt meghaladó dolog volt a három gyerekkel még a polgárit is elvégeztetni. Inasnak adták hát az elsőt is, a másodikat is... Nézd csak, ez a szürke egyemeletes kis épület, ezt volt az államilag segélyezett községi polgári leányiskola Ide jártam én. De sokszor mentem haza égő keserűséggel. Meglehetősen jó tanuló voltam, az öt pengő havi tandíj helyett kettőt, hármat kellett fizetni értem. Harmadikos lehettem, mikor édesapámnak felmondtak az üzemben, s úgy esett, hogy egyhavi fizetésből kettőig kellett élni. Eljött a tizedik ke és nekem még nem volt befizetve a tandíjam. Sohasem fogom elfelejteni, éppen vegytan óránk volt, mikor bejött a tandíjat ellenőrző tanárnő. Felolvasta hármunk nevét és azt mondta, akkor jöjjünk iskolába, ha befizettük. Vettem a táskát, a szégyen fojtogatott, s alig láttam a könnyektől a kilincset. A folyosón még utánunk kúszott az oktató hang: ha nincs apátoknak nézze, ne járassa polgáriba a gyerekét ! Hidd el, én is szerettem volna tovább tanulni. Beszéljtünk is róla egy este, három irkalapot teleírtunk számokkal, — mi, mennyibe kerülne, — aztán vizsga után két héttel bementem a varrodába dolgozni, hogy szeptember elsején biztos leszerződtessenek. ] így kínlódtuk végig az iskolát, s nem akadt fel otc , a környéken senki ezen. Olyan mindennapos volt ez. S most írjam le Neked, hogy mindez a múlté. Hogy ha még annyira is nehéz volt az élet nálunk, és még nehéz , ma is, mégis más. Édesapád panaszkodott a begyűjtés miatt, de sajátja lett az a föld 45-ben! Szomszédod édesanyja azon kesergett, dolgoznia kell menni, hogy elég legyen a gyerekeknek a kereset. Tudod-e, hogy szerettek volna dolgozni ott a környékünkön az asszonyok, de nem volt hol. * Sokat panaszkodtatok, hogy kevés az ösztöndíj. Csak éppen egyről feledkeztetek meg, arról, mit jelentett volna ez nekünk 15 évvel ezelőtt. Nem mondom azt, hogy itt most már minden jó, de jobb, mint volt. Erősen kell küzdeni a mindennapiért, de nem kilátástalan az élet. És mennyivel más a gyerekeknek. * Te, soha ennyi gyönyörűen felöltöztetett gyerek nem sétált még a tavaszi utcán. Persze ezt még nem érted, majd csak akkor fogja fel eszed és szíved, ha te is Anya leszel. Ha tudni fogod, nehéz lesz, áldozatot is kell érte hozni, de mégsem kell összetörnöd a tanulni vágyó gyereked féltve dédelgetett álmát. S mindezt azoknak is köszönhetjük, akikre nemrég azt kiabáltad te is: mars ki! Ha követtünk is el hibákat, azt, amiért életét áldozták azok, akiknek a sírját kiforgatták, nem veheti el tőlünk senki. Ünnepelünk ma. Azt, hogy szabadok vagyunk, és azokat, akik elhozták ezt. Gondolkozzál Te is ezen. S tudom, ha rájöss az igazságra, nem lesz többé olyan hatalom, mely ismét szembe fordítson vele. DEÁK RÓZSI