Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-01 / 204. szám

4 NÉPÚJSÁG Néhány szó az udvariasságról Sifi MÜbXka tapasztalat? Egy beszélgetés, amikor a ka­lauz azzal zárta le a kérde­­zősködések számára közöm­bös sorát, hogy legyintett és azt mondta: — Hiába panaszkodnak, ké­rem az utasok, mi mindig úgy bánunk velük, ahogy ők a ko­csik személyzetével. Ennyi volt csupán a meg­gondolt alak éppen nem mond­ható felelet, s ez elég szomo­rú. Az illető már esztendők óta járja a vidéket kalauzi minőségben, s ez éppen ele­gendő idő ahhoz, hogy akár egy kis tanulmányt is össze­állíthasson az utasok lélekta­náról. Hányféle típus van közöt­tük, hányféle idegzetű, akik­hez meg lehet találni az utat egy-két megnyugtató, magya­rázó szóval, sokszor csak a segítő szándék megmutatásá­val is. Van, akit a tömötten közeledő kocsi láttán hihetet­len idegesség fog el, hátha le­marad, s nem tudja elintézni esetleg sürgős, fontos dol­gát, más ember már a vára­kozás alatt kezd türelmetlen­kedni, arra gondolva, hátha va­lami műszaki hiba miatt nem is érkezik meg a busz, s el­késik munkahelyéről, a har­madikat csomagjai elhelyezésé­nek gondja aggasztja, a ne­gyedik kisgyermekkel utazna, s számítgatja, vajon kap-e ülőhelyet, ha felszáll a kocsi­ra. Nemcsak szolgálati, de emberi kötelességük lenne hát a kalauzoknak — akik vég­eredményben nem holt anya­got, hanem mindenre reagáló embereket szállítanak — az olyan magatartás, ami nem adna panaszra okot, legtöbb esetben nagyon is jogosan. ITT VANNAK mindjárt a példák. A levelek hosszú so­ra, amelyek nem névtelenül, csak úgy a nagyvilágba, fele­lőtlenül, áskálódva érkeznek nap mint nap. Panaszokkal vannak teli az autóbuszok ka­lauzainak gorombaságáról be­szélve. Egy utas az ostorosd járat vezetőjének erősen kifogásol­ható viselkedéséről ír. „Pén­teken reggel,negyed hét órakor, amikor beérkezett az ostorosi busz, ott voltam a megálló­nál­’ — hangzik a többi kö­zött a panasz. — „Rengeteg felszállni szándékozó utas volt. Közöttük egy olyan asszony is, akinek nemrégen eltörött mindkét lába, bottal jár, s nagyon nehezen. Amikor a busz megállt, a vezető kiszállt és kijelentette, hogy a kocsi nagyon zsúfolt, nem tud sen­kit sem felvenni. Indult is tovább, otthagyva a fájós lá­bú öreg nénit, aki hiába kö­­nyörgött, hogy nem tud gya­logolni, s nagyon fontos dolga van. Néhány lépéssel távolabb azért mégis megállt ismét a busz, s a vezető felvett egy utast, egy fiatal lányt, vala­mi ismerősét. Számára ő fon­tosabb volt, mint az öreg, be­teg ember.” Ez tulajdonképpen nem is annyira­ udvariatlanság az idő­sebb, s ráadásul beteg lábú emberrel szemben, hanem egyenesen embertelenség. DE MIT MOND a másik le­vél, amely a Szücsin át közle­kedő busz­kalauzról szól ? Ezt: „A menetrend szerint Gyön­gyösről délután négy órakor induló autóbusz egy órai ké­séssel érkezett meg Szűcsibe. Négy utas várakozott már tü­relmetlenül a községben, a megállónál, s amikor a kocsi megállt, megdöbbenve látták mindannyian a percek alatt lejátszódó, a kalauz végtelen udvariatlanságáról tanúskodó jelenetet. Egy ötven év körüli nő akart ugyanis leszállni en­­nél a megállónál a buszról, a kalauz azonban nem engedte csupán azzal az indokkal, hogy a következő megállóig váltott jegyet, utazzék hát ad­dig. De ha mindezt szép szó­val tette volna! Lefogta mind­két kezével a nő karjait, s­ egy szolgálaton kívüli társá­val durván visszalökdöste a nőt a kocsi belsejébe, hiába bizonygatta az, hogy a csa­ládja itt várja, jegye is idáig szól, s nem akar három kilo­métert visszagyalogolni." Erről jó­ lett volna bővebbet is megtudni, vajon, hogy vé­lekednek a 34-es AKÖV-nél a kalauz viselkedéséről, ám las­san egy hónapja, hogy a vizs­gálatot kérő levélre még egy sor válasz sem érkezett. Ezek szerint elmarad a goromba kalauzok felelősségrevonása a következő két esetben is: AZ EGYIK a Gyöngyös— Heves között közlekedő bu­szon történt. Egy pedagógus­nő igyekezett volna ezen a napon Boconádra, s a felszál­lásnál magával sodorta a tö­meg, így jutott fel a kocsira. „Pali bácsi", a busz vezetője, ezekkel a szavakkal fogadta, mikor meglátta: — Szemtelen tolakodó majd megismerem én még ma­gát! — pedig tolakodásról szó sem volt a szinte fellökött as­­­szony részéről, hanem inkább egy óriási adag modortalan­­ságról „Pali bácsitól”. A másik sajátos eset emléke néhány zenész — akik társa­dalmi munkában járnak mű­sorokat adni a gyöngyösi XII- es aknától, — szája ízét kese­rítette meg a mátraszentimrei járaton. A zenekar egyik tagja tangóharmónikájával együtt akart felszállni a buszra, mi­után a nagy és kisdobot már elhelyezték a csomagtartóban. Egy tangóharmónka értéke: 4600 forint, s ráadásul kön­­­nyen tönkre is megy. Rongáló­dásának kijavítása ugyancsak nem fillérekbe kerül. Érthető hát­ az utas kívánsága, s ért­hetetlen volt az a goromba visszautasítás, amellyel kéré­sének előadása után találko­zott a busz vezetőjének részé­ről. „Nem bánom én, ha 20 000 forintba is kerül a harmónika, a kocsiba akkor sem viszi be” — mondta, s nem látta be, hogy a kocsiban már több olyan ter­jedelmű csomag is van, mint amekkora a harmónika volt. A hangszer nagysága ellen tehát már ezért sem lehetett kifo­gása. A harmonikás utas nem vitatkozott tovább. A kalauz azonban megdühödve — ki tudja miért, — a dobfelszere­­lést is kiszórta (szabályosan) a csomagtartóból, úgy, hogy a kisdob egyik bőre nagy helyen be is szakadt. MEDDIG TART ez így? Fel­vetődhet jogosan ez a kérdés, mert amenyire megbecsülést kívánnak az autóbuszkalauzok és vezetők az utasok részéről maguknak, annyira nem adják meg ők azt másoknak. Pedig, ha még szigorúbban vizsgál­juk ezeket az eseteket, azt is hozzá kell tenni, hogy vég­eredményben ki kiért van? Az autóbusz az utasokért, vagy fordítva. — ger. Pi­er UK Vadtotír 1959. szeptember 1., kedd 1919. Megalakult az Amerikai Kommunista Párt. 1939. A fasiszta Németország meg­támadja Lengyelországot, ezzel megkezdődött a második világhá­ború. 1920 Libanon önállóságának prok­­lamálása. O Névnap ~ Ne feledjük: szerdán: ISTVÁN — 159-CEL TÖBB erőgép kezdi meg az őszi munkákat a megye gépállomásain az ősszel, mint az elmúlt évben. A gép­állomások gépparkja általában megfelelő, jó állapotban van. — KÖZEL 100 EZER fo­rintot kapott dinnyéből a nagyfügedi Dózsa Tsz. Az idén 12 holdon termeltek dinnyét és különösen a gö­rögdinnye sikerült jól. — 1000 HEKTOLITER mustra szerződött a napokban az aba­­sári Új Élet Termelőszövetke­zet. Idei termésük megközelíti a tavalyit. — HARMINCKÉT törzs­könyvezett, vemhes üszőt vá­sárol a maklári Béke Terme­lőszövetkezet. Az állatok a jövő héten érkeznek meg.­­ A GYÖNGYÖSI borkós­tolóban az árváltozást követő második napon a szokásosnál háromszor több bor fogyott el, napi forgalmuk meghaladta a 4000 forintot. A borárak csök­kenése ut­á­n egész megyé­ben megnőtt a borforgalom. j-mut Mozik műsora: EGRI VÖRÖS CSILLAG Szerelem csütörtök EGRI BRÓDY: Szigetlakók EGRI KERTMOZI Megtört a jég GYÖNGYÖSI SZABADSÁG Odüsszeusz GYÖNGYÖSI PUSKIN Rendkívüli történet, I—II. rész GYÖNGYÖSI MÁTRA KERTMOZI Az utolsó paradicsomi HATVANI VÖRÖS CSILLAG: Hajdúk esküje HATVANI KOSSUTH tájfun Nagaszaki felett HEVES Nincs előadás PÉTERVÁSÁRA Gitáros lány FÜZESABONY’ Régi idők mozija 1959. szeptember 1., kéé# Az első csengetés... AZ ISKOLA SZÉLES, hűvös­­ folyosói kihaltak, néptelenek voltak. És üresek az iskolapa­dok a tantermekben. Nem hal­latszott a csengőszó sem. A har­sány, szapora áramütések nem jelezték a szüneteket, az újabb órák kezdeteit. Csak a tanárok, a pedagógusok ültek le nap mint nap a tanári szoba asztalai mellé. Számítgattak, tervezget­tek, az új iskolai év tanterveit, tanmenetét állították össze. S ma ismét katedrára állnak a tanárok, megtelnek újra a barna padok. Nagy Sándor, a Pedagógiai Főiskola gyakorló, általános is­kolájának fiatal, magyar—orosz szakos tanára először áll diákjai elé. Először lép fel a tanári do­bogóra. Huszonhárom éves, magas sötétbarna hajú, mindig mo­solygó fiatalember. Diplomá­ján még fel sem száradt a tin­ta... Most az idén fejezte be tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészka­rán, magyar—orosz szakon. Utolsó vizsgája június 7-én volt. Pedagógiából államvizs­gázott. 1958-ban végezte el a Pedagó­giai Főiskolát. Diplomát ka­pott. De több és tökéletesebb tudásra vágyott: különbözeti vizsgákat tett b­e és beiratko­zott a Tudományegyetem böl­csészkarára, negyedéves ma­gyar-orosz szakos hallgatónak. Egy évig volt egyetemista Pes­ten. NEHÉZ VOLT a búcsú. Ne­héz volt megválni az egyetem padjaitól, évfolyamtársaitól, akikkel együtt koptatta az egye­tem lépcsőit, az egyetem padja­it. Nehéz volt búcsút venni a fővárostól, a Ménesi úti Eötvös Kollégiumtól, az ismert, kedves helyektől. Hány és hány feled­hetetlen emlék szálai fűzték már ide. S ezek az emlékek még nagyon frissek, nagyon ele­venek benne. Lágymányos... Móricz Zsig­­mond körtér... Mennyire meg­szerette ezt a kamaszodó új vá­rosrészt. Ménesi út... platánok, jegenyék, akácok, olajfák. Se­hol másutt nem szebb a tavasz, sehol másutt nem illatosabbak a kertek. Kollégium... mennyi átvirrasztott és mennyi áttanult éjszaka. 'í­ár­sai már rég aludni tértek, ő mégg ott maradt köny­vei, jegyzetei fölé hajolva és ta­nult. Tanult erős akarattal. Tudta, hogy miért. Hivatásának választotta a pedagógus pályát, az értelem, a tudás hirdetését a gyermeki lelkek formálását. Szülővárosában, Egerben ka­pott tanári állást. Fizetése nem sok. 1300 forint, plusz e gya­korló működési díj: 250 forint. Szülővárosában tanít. Ott, ahol maga is tanult, ahol felnőtt, leérettségizett és főiskolai dip­lomát szerzett. SOKSZOR ELGONDOLTA már az első tanítási napot, az első órát, amikor fellép a taná­ri dobogóra. Leül a tanári asztal mellé. Szemben vele, a padok­ban — tanítványai. És ő beszél, beszél, tanítja majd a fiatal gyerekeket a magyar és az orosz nyelv ismeretére. Furcsa és jóleső érzés. Kicsit fél is tőle — hátha nem sike­rül a kezdeti bemutatkozás. Állt már diákok előtt a Tudo­mányegyetem gyakorló iskolá­jában, a hospitálási órákon. Va­lahogyan más volt az. gyakorla­ti vizsga. Tanárai, a gyakorló iskola pedagógusai figyelték ak­kor minden szavát, mozdulatát: megállja-e majd a helyét egye­dül is a tanári asztal mellett? Most az élet, diákjai vizsgáztat­ják majd — valóságosabban. Ezt a vizsgaeredményt már nem írják be az indexébe, nem ad­nak róla semmi okmányt. Diák­jainak félévi, évvégi eredmé­nyei mondják majd el: milyen tanár válik belőle, hogyan tud­ja tovább adni azt az ismeret­­anyagot, amit az egyetem pad­jaiban szívott magába éveken át. És ez a bizonyság lesz az egyedüli mérvadó, az egyedüli útjelző, ami irányt szab elkövet­kező éveinek. NÉHÁNY NAP MÉG... És kitárulnak a tantermek ajtajai, a folyosók zsongó, zsivaj­gó lár­májába beleharsan a csengőszó. Tanulni hív minden diákot! S az első csengetés őt. Nagy Sán­dort is hívja majd a tanári do­bogóra, felelősséggel, lelkiisme­rettel — egy teljes emberi élet­re. (patak­y) 49. — Csak egészen nyugodtan, itt a mi körünkben úgy érez­heti magát, mintha a gyóntató székben ülne. Amit nekünk elmond, azt soha nem fogja megtudni senki se. Férfi van a dologban? Az aggszűz rikácsolni kez­dett: — Kikérem magamnak eze­ket a gyanúsításokat! Én tisz­­teséges nő vagyok! Soltésznak erélyesen kellett fellépnie, hogy elejét vegye a kitörni készülő rohamnak: — Figyelmeztetem, hogy a Keresztény Front politikai igazgatóságának vezetőjével áll szemben. Ha nem férfi, hát nem férfi, nem kell mindjárt patáliát csapni. A szomszédok biztosan meghallották a hang­ját, olyan vékonyak ezek a pesti házfalak ... Kemenes Erzsébet felsikol­­tott: — Te jó isten, még hírbe hozza."k! Soltésznak erőt kellett ven­nie magán, hogy ne dobja ki a honleányt s ebben nem annyi­ra a keresztényi szeretet, mint az a gondolat segítette, hogy végeredményben a jó Erzsébet havi s sáz forintot ad a Keresz­tény Front szent céljaira, he­lyesebben mondva a Soltész­­konyn.t.-a. — No, miről van szó, Erzsé­betem? — Csak azt szeretném meg­kérdezni, hogy az „előtt”-öt egy t-vel írják-e vagy kettő­vel. Soltész csak nehezen fojtotta el mosolyát, Hontvári Miklós, a volt jezsuita páter pedig sür­gősen szája elé emelte zseb­kendőjét, de egy pillanatra hallatszott kuncogása. Soltész komolyan mondta: — Két t-vel testvérem. Na­gyon helyes, ha ilyen gondosan folytatja tanulmányait, hiszen a feladat, a „Magyar nők tük­re” című lapunk szerkesztése, amelyet magára bíztunk, nem lesz könnyű. No lássuk, mit írt? Kemenes Erzsébet büszkén olvasta: — Felötlött bennem a gon­dolat, hogy a Gellérthegy tete­jén levő Szabadság-szobrot nem nézem meg közvetlen kö­zelről. Valahogy ránehezedett az egész városra ez a kő­tömeg ... — Kitűnő — mondta Hont­­vári Miklós, akinek a betű­szolgálatosok között a legna­gyobb feladatot szánták. Őt bízták meg a Keresztény Front majdani politikai napilapjá­nak szerkesztésével, s ráadásul még a „Keresztény Front Or­szágos Propaganda Központjá­nak” vezetésével is. — Kitűnő bizony — mondta Soltész —, nemde, uraim? —, nézett kérdőn Mesikre és Ge­­borára, úgyis, mint majdani főszerkesztőkre. Mesik az „Új Rend”, Gebora pedig a „Verő­fény” című lap próbaszámait „főszerkesztette”. Mesik és Gebora is bólin­tott: nagyszerű, micsoda ha­sonlat! — No jó, akkor nézzük csak egy kicsit aprólékosabban. A főszerkesztő testvérnő hány t-vel írta azt, hogy „ráneheze­dett”? — Kettővel. — Nagyszerű. És miért? — Azért, mert ha az „előtt”-et két t-vel kell írni, akkor azt is, hogy ,,ránehezedett” ... — És miről szándékozik legközelebb ír­ni? — Egy nagy­szerű ötletem van. Arról sze­retnék írni, hogy van egy becsü­letes kiskeres­kedő ismerő­söm, aki most a KÖZÉRT-nél dolgozik. Ez a derék magyar ember, ahol csak lehet, meg­károsítja a KÖZÉRT-et. S teszi ezt a mi szent célunk érdekében ... — Hát ez is kitűnő — fejez­te ki elégedett­ségét az Előké­­szülők Táborá­nak vezére, Sol­tész. — A mi Erzsébetünk kitűnően halad a sajtótudományok elsajátításá­ban. És páter Hontvári miről szándékozik írni gyakorlás­képpen? Én megírom lapunk maj­dani vezércikkét arra a napra, amikor a választásokon már győzött a Keresztény Front és sor kerülhet a népi demokrá­cia vezetőinek felelősségre vo­nására, bíróság elé állítására, kemény megbüntetésére. — Egyetértek. És van már a cikknek címe? — Van: „A nagy per margó­jára.” — Kitűnő­ önöknek is tet­szik, uraim? Gebora és Mesik erre is bó­lintott. — Hát akkor befejeztük mai összejövetelünket. Énekeljük el a Keresztény Front induló­ját! Elénekelték. Az összejövetelek rendezése addig tartott, míg egy szép na­pon le nem fülelték az egész társaságot. 1956 nyarán vala­mennyien börtönbe kerültek, folyt a vizsgálat az ügyükben. A börtönben hallották meg az októberi ellenforradalom hí­rét. — Nemsokára szabadok le­szünk — mondta Soltész cella­társának. — Eljött a mi időnk, nemsokára megvalósíthatjuk a Keresztény Front államát. Másnap valamennyien kisza­badultak, s még aznap talál­koztak. Az 1956. november 2-i lapok közölték a következő „örvendetes” hírt: Megalakult a Keresztény Front az összes keresztény politikai csoporto­sulásokat és pártokat egysége­sítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tíz évi illegális munkája után pénteken tartja első ülését. Ez az ülés rövid volt, s meg­­lehetően viharos. Soltész kese­rűen panaszolta, hogy annyi már a keresztény­ párt, mint az égen a csillag, s kemény küzdelmet kell majd vívniok, hogy elismerjék elsőbbségüket, s uralkodásukat. Jenőfi sokkal jobbkedvű volt: — Az a fő, hogy vége a népi demokráciának! A többi már jön magától, kedves bátyám! Erre Soltész arca is felde­rült: — Igazad van, testvérem. Ami a szemünk előtt végbe­megy, az valóságos csoda. Bi­zonyos vagyok abban, hogy a magyar nép követ majd ben­nünket most, hogy legálisan léphetünk fel. Nos, uraim, ne is vesztegessük sokáig az időt, siessünk eminenciás urunkhoz, Mindszenty hercegprímásunk­hoz budai palotájába és üdvö­zöljük, annál is inkább, mert elképzelhetőnek tartom, hogy majd őt választjuk királynak. Soltész méltatlankodott, mert a hercegprímás nem ért rá őt fogadni. De kiüzent, hogy minden rokonszenve a Keresz­tény Fronté, s hétfőn várja őt palotájában, akkor majd hos­­­szasabban beszélgetnek. Soltész nagy bánatára hétfőn már nem látogathatott el a budai várba, Mindszenty her­cegprímáshoz. Mindszenty ek­kor már az amerikai követsé­gen volt. A történelem szele kisöpörte budai rezidenciájá­ból, ahol mindössze két és fél napig trónolt, abban a balga hitben ringatva magát, hogy elérkezett az ő ideje. A Keresztény Front azon­ban a továbbiakban is ragasz­kodott a hercegprímáshoz. Az ellenforradalom leverése után is sűrűn találkozott az Előké­­szülők Tábora: vitatkozgattak, töprengtek, hogy mit kellene tenni. Szó, ami szó, nem vol­tak megelégedve Mindszenty rádióbeszédével. Nagyon drasz­tikusnak tartották. Lám, mi­lyen jó lett volna, ha a her­cegprímás úr tudomására hoz­hatták volna a Keresztény Front politikai elképzeléseit, amelyben mégiscsak sztaniol­­papírba van csomagolva a lé­nyeg, ami túlságosan durván tűnt elő Mindszenty beszédé­ből, ellenszenvet váltva ki sok emberből, akiket „megfertő­zött a kommunista propagan­da”. — Nem baj, majd a legkö­zelebbi rádióbeszédben kivív­ja a rokonszenvet a herceg­­prímás úr — biztatta társait Soltész. — Ez bizonyára így lesz — csatlakozott Soltész vélemé­nyéhez dr. Kováts Tibor. —S éppen ezért javaslom, hogy most forduljunk eminenciá­s urunkhoz, hogy még kénysze­rű magányában olvash­­assa le­velünket. Tudja meg, ho y mi mellette állunk és legyen tisz­tában elképzeléseinkkel. 1956 karácsonyán fogtak hozzá a levél megírásához. Hárman írták: Soltész Jenő, Szigeti Imre és dr. Kováts Ti­bor. Alaposan beleizzadtak, amíg elkészítették. (Folytatjuk)

Next