Népújság, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-01 / 51. szám

1960. március 1., kedd népújság Asszonyok gondja • • • Úgy hiszem, nyugodt lelki­ismerettel állíthatom, hogy ná­lunk nem mindenki ismeri jól a nőtan­ácsokat, a nőtanácsok munkáját. A napokban egy fiatal parasztasszonnyal be­szélgettem az egyik kis falu­ban, aki — nem lévén tagja a nőtanácsnak — Valahogy úgy vélekedett, hogy a nőta­nács szervezeteiben csak azok az asszonyok dolgoznak, akik „ráérnek”, s otthoni tennivaló­juk mellett bőven jut idejük a szervezeti tevékenységre is. Ha jól értettem szavait, ak­kor tulajdonképpen az volt a véleménye, hogy a nőtanács inkább valamiféle szórakoztató szerv, ahol időnként tea­dél­utánokat, találkozókat, egy-egy előadást rendeznek, aztán ez­zel be is fejeződött minden további tevékenységük. Ezek a gondolatok jutottak eszembe akkor is, amikor csu­pán néhány nappal később, a Hatvan város, illetve a hat­vani járás nőtanácsának tit­kárával, Chikán Melithonnéval beszélgettem. Szerettem volna, ha ezen a beszélgetésen részt vett volna az előbb említett fiatalasszony is, akinek bizony nagyon furcsa és ferde nézete van a nőtanácsokra vonatko­zóan. Miről is beszélgettünk tulaj­donképpen? A nőtanácsok munkás hétköznapjairól, azok­ról a sokakat érintő problé­mákról, amelyeknek egész so­rát oldják meg ma már nő­tanácsaink. Arról esett szó ezen a­ be­szélgetésen, hogy a hatvani járás asszonyai a lőrinci gyer­mekotthont patronálják és so­kan az asszonyok közül „pót­­mamaságot” vállalnak a gyer­mekek fölött, vasárnaponként, jelesebb ünnepekkor hazavi­szik őket családi otthonukba. Azt is megtudtam, hogy a pót­mamák rendbeszedik a gyere­kek ruháit, pótolják a hiányo­kat, tanítják, nevelik őket és a szó legszorosabb értelmében pótolni kívánják a mulasztot­takat. Elmesélte a nőtanács titkára, hogy volt idő, amikor a nő­tanács asszonyai kilátogattak a gyermekotthonba, ott nagyta­karítást végeztek, s így min­dent rendbetéve, mentek csak haza. Noteszomba nevek is kerültek, amelyeket most örömmel írok ide. Katona Mi­­hályné Petőfibányáról, Toba­­kos Istvánná, az apci Fémter­­miálból, Zarát Gézáné, a Mát­­ravidéki Erőműből, Serlegi Já­nosáé ... és a többiek, akik már számtalan esetben bizo­nyították be, hogy a nőtaná­csot nem valami szórakoztató szervnek tekintik, hanem is­merik, igazán tudják annak igazi szerepét. Vagy említsem meg külön Zárai Gézánét, akinek még arra is volt ideje, hogy pót­szülő minőségében megkeresse annak a fiúnak az édesanyját, aki fölött mamaságot vállal? Együtt mentek el a gyerek­kel, együtt találták meg be­tegen, az egyik kórházban aztán együtt beszélték meg a közös tennivalókat. De szólni lehetne arról is, hogy a járás elaggot, idős asszonyait, öregjeit sem felejtik el a nő­tanácsok tagjai és a lehetőség­hez mérten segítenek rajtuk, könnyítenek helyzetükön. Még ma is sokan emlékeznek meg kedvesen és szeretettel arról a Családias kis ünnepségről, amelyet egy boldogi népi szá­zadik születésnapján rendezett a nőtanács, az artképekt nem kis örömére. Nem sorolom tovább a pél­dákat, de egy azért még ide kívánkozik. Hatvanban, az egyik új lakóházban él két kis gyere­k, akiknek özvegy édesanyja kórházban fekszik betegén. Nagy volt a gondja, aggodalma, mielőtt kórházba kerü­lt, hogy mi lesz a két Iris aprósággal. És most is, mint mindig, ahol baj van, a nő­tanács sietett segítségére és Vladár Mihályné a szervezője annak a kis, de igen sokat mondó mozgalomnak, amely­nek eredményeképpen a két gyermeknek naponta van ebédje, reggelije, vacsorája, tiszta szobában játszhatnak, felügyelet mellett. Édesanyjuk nyugodtan felehet, mert biz­tosan tudja, hogy szerető, gon­dos kezek vigyáznak otthon a két kicsire. És most a példák után le­gyen szabad visszatérni az em­lített falusi aszonyka szavai­hoz, aki még nem érti eléggé a nőtanácsok szerepét, felada­tát, hivatását. Aki még nem tudja, hogy a nőtanács amel­lett, hogy igyekszik vidám órákat szerezni tagjainak, igen komoly munkát végez, szerte­ágazó feladatot lát el. Bizony, sokan nem tudnak még eleget a nőtanácsok dolgos hétköz­napjairól, munkájukról. És ezek az asszonyok, akik­ről a példákat felsoroltam, egyike sem valamiféle „ráérő”, egyedülálló nő, hanem dolgos, nemegyszer többgyermekes családanya, akiknek az ottho­ni munkájuk mellett kell időt szakítaniuk arra, hogy azokra is gondoljanak, azokért is te­gyenek valamit, akiknek erre legjobban szükségük van. Nem kétséges, hogy a nőtanácsok munkája ezzel a feladattal még nincs kimerítve, hiszen a nőknek, a nőtanácsoknak ma már egyre nagyobb szerep jut a munkában éppúgy, mint a közügyek intézése terén. Közeledik március 8-a, a nemzetközi nőnap ünnepe. E nap világszerte reprezentatív seregszemléje lesz a világ as­­­szonyainak. A magyar asszo­nyok ma már zárt sorokban, szervezetten, a jól végzett munka tudatával, állnak oda az alá a zászló alá, amely alatt annyi millió asszony küzd és harcol a szebb, a bol­dogabb holnapért, a jobb éle­tért, a békéért. Szalay István Israeli tudósok jelentős felfedezése Három izraeli orvosnak hosszas kutatómunka alapján sikerült megállapítania, hogy a magzatelvesztést, különösen, ha ismételten fordul elő, egy „lisztTs” nevű bacilus váltja ki. Ezt a kórokozót 27 féle állat hordja magában a föld 25 or­szágában. A bacilus, amely többek között tehenek, kecs­kék, bárányok, lovak, disznók és más állatok testében él, megtámadja az embert is és súlyos betegségeket okozhat, mint agyhártyagyulladást, szívburok- és tüdőgyulladást. Az izraeli kutatók mintegy 200 esetben állapították meg, hogy ez a bacilus a születendő mag­zat halálát okozta. 1 gyanakvó csemete Egy tízéves kisfiú a követ­kező hirdetést tette közzé az angliai Lancashire egyik napi­lapjában: „Szeretnek kapcsolást ta­lálni olyan utakkal, akik 1923- ban ötödik osztályosok i­oltak és egy iskolába jártak a­pám­­mal. Szeretném megtudn , va­lóban olyan jó tanuló élt-e, m­­int mondja..." Téli vitaminbiztosítás Élelmiszereink többféle vi­tamint tartalmaznak, amelye­ket az emberi szervezet rész­ben elraktároz. A legismerteb­bet, a C vitamint azonban nem tudja elraktározni, tehát azt naponta kell biztosítanunk. Nyáron a zöldhagyma, retek, zöldpaprika, nyers paradicsom, különböző friss, nyers gyümöl­csök fogyasztása bőségesen biztosítja vitaminszükségle­tünket, de télen látszólag na­­gyobb gondot okoz pótlása. So­kan azt gondolják, hogy csak a citrom, narancs, alma tartal­mazza és elkeseredetten le­gyintenek: drága, nem tudjuk megvenni. Kis ügyességgel, szerető gondoskodással minden édesanya és háziasszony biz­tosíthatja családtagjainak a vi­taminszükségletet. A citrom csakugyan drága, ha naponta rendszeresen, nagyobb men­­­nyiségben fagyasztjuk, de ha lereszelt, megcukrozott nyers sárgarépára cseppentünk né­hány cseppet, az egész család szükségletét fedezi heti napi fél citrom, a sárgarépa vitamin­jával együtt. A nyáron eltett savanyú uborka, savanyú pap­rika, nyers savanyú káposzta igazán nem elérhetetlenek. Igen sok C vitamint tartal­maz a csipkebogyó, amit teá­nak készítve, szívesen fogyaszt gyermek, felnőtt és öreg egy­aránt. Persze forralni nem szabad! Egy-egy csésze teához három evőkanál megmosott csipkebogyót este beáztatunk kb három dl vízbe és reggel, fogyasztáskor felmelegítjük, hogy gyöngyözzék, de ne for­raljuk. Szűrve, cukorral éde­sítve fogyasztjuk. A hagymasaláta, felszeletelt, sózott fekete­ retek mindenki számára biztosítható, nem drá­ga vitaminforrás. Ha már ős­­­szel gondolnak a télre, néhány kiló alma is juthat minden gyereknek. A sütőtök sok D vitamint, az élesztő pedig B vitamint tartalmaz. Egy-egy csipetet adhatunk belőle. A hatvaniak „Érdekházassága“ (Folytatás az 1. oldalról) Misi — Halmos Tibor felteszi a nagy kérdést: Sógórok leszünk, vagy sem? Dr. Szilágyi Feri — Tóth János —, vára­kozva tekint Évára — Szűcsi Mária —, mintha onnan várná a választ, Éva pedig mosolyog. A mosoly szerint: sógórok lesznek... És az érdekházasság másik szerelmes párocskája: Ilonka és Szabó — Gyarmati Jánosné és Asztalos László. A jelek szerint, amelyről e fénykép is tanúskodik, náluk is minden a legjobb rendben megy. Ez a szerelem is házassággal végző­dik. Bizony, annyira komoly az ügy. Nem hiszik? Akkor cak nézzék meg jól a képet... A SZÉL FEL-FEL JA­JDUL, eszeveszetten száguld végig a sokszínű házikók között, haj­­longásra kényszeríti maga előtt a fák élettelennek látszó, még csupasz ágait, meg-meg­­rázza az ablaktáblákat, mint­ha figyelmeztetni akarná a bentlévőket, hogy még nincs itt a tavasz, még ő az úr. Utolsó erőfeszítések ezek. Az ablakon beömlő napfény nem­csak a kellemesen berendezett szobákat teszi még barátságo­sabbakká, hanem az öregek és fiatalok szívében egyaránt a közeli tavasz ébredését kelti. A hosszú, sokszor zimankós, hideg tél után mindenki vá­gyódik a kellemes, derűs nap­fényt hozó tavasz után. Min­denki és ebbe beletartoznak az andornaktályai szociális ott­hon idős, beteg lakói is. E kel­lemes február végi napon, egy teljes délutánt töltöttem kö­zöttük, otthonukban és ezalatt megismertem mostani életüket és néhányuknak, beszélgetés útján, a fiatalságuk történetét, de mondhatnám úgy is, hogy tragédiáját, mert hisz egyik­másikra alkalmasabb jelzőt találni nehéz lenne. L. Lajos bácsival az ebédlő­ben találkoztam. Beszélgeté­sünk olyan közvetlenül, olyan barátian indult, mintha nem is néhány perccel ezelőtt kö­töttünk volna ismeretséget. Inas, csontos keze, sápadt, rán­cos arca, meggörnyedt tartása beszélt maga helyett arról, hogy a maga mögött hagyott hét évtized alatt kevés küzde­lem nélküli nap múlott el fe­lette. A mindennapi, ember­feletti robot úgy szívta ki vé­rét, fiatal izmaiból az erőt, mint valami élősködő féreg. ELEINTE TOMPÁN, nehe­zen buggyantak elő szájából a szavak, de később egyre job­ban belelendült. Megismertem fiatal éveit, melyből aránylag jobbak csak a katonaévek voltak, azok is csak azért, mert tengerészként bejárhatta a fél­­viilágot. Leszerelése után el­vált asszonnyal kötött házassá­got. Tizenhét évig minden hétfőn vállára vette szegényes batyuját, és egész heti munka után, csak szombaton vagy va­sárnap tért ismét vissza ottho­nába. Megvont magától min­dent, még a legolcsóbb pipa­dohányt is, csak azért, hogy egy kis földecskét szerezzenek. Kuporgatott, éhezett nagyon sokat, de lett egy kis föld, ház és némi pénzecske is. Min­dent, amit szerzett — felesége iránt érzett őszinte szeretetétől vezérelve — az asszony hevére íratott, aki azonban örökké elégedetlenkedett, többre vá­gyott, és egy szép szomorkás őszi napon elhagyta férjét. Egy heti fárasztó munka után, ami­kor Lajos bácsi hazaérkezett, csak az üres házat találta ott­hon és ekkor döbbent rá, hogy mindene elveszett. Ettől kezdve cselédként ten­gődött egészen a felszabadulá­sig. Munkaadója súlyos bete­gen, hosszú, becsületes szolgá­lata után az utcára dobta, mondván: nem kórház az ő háza, pedig nem is a ház, hanem az istálló volt a lak­osztálya. A régi, keserű emlékek hatá­sa alatt hangja elcsuklik, a visszafojtott belső zokogás meg-megrázza és két kövér könnycsepp jelenik meg sze­mében, amely végigszántja ráncos, fakó arcát. Nem is próbáltam vigasztalni. Jobb ez így ilyenkor. — Amióta itt élek, azóta ér­zem, hogy e­m­ber vagyok — folytatja­­, egész eddigi életem alatt nem kaptam ennyi ked­vességet, nem éreztem ennyi törődést, mint itt és ez min­dennél jobban esik. Nincsenek már terveim­, mint valamikor — pedig a tervek adják az éltetőerőt az embernek —, mégis vágyom élni, mert ez az élet egészen más, mint va­laha. AHOGY HALLGATTAM beszédét, hirtelen az jutott eszembe, hogy vajon, ha ré­gen jut erre a sorsra, akkor mi történt volna vele? Az éh­ség, a betegség nagyon rövid­re szabta volna öreg napjait. Törődött is akkor valaki az el­esett öregekkel? N. Béla nyugalmazott taní­tót a betegágyában találtam. Éveinek száma meghaladta ugyan a nyolcvanat, de kedé­­lyes beszédén ez észre sem vehető. Van már három éve is talán, hogy izületi megbe­tegedése az ágyhoz köti. Ren­geteget olvas, most is tele van könyvekkel az éjjeliszek­rénye, de kiterjed figyelme a napi sajtóra is. Beszélgetés közben megismerem az ő éle­tét is. Nőtlenként érte el ezt a tekintélyes életkort és ami­­kor megkérdeztem tőle, hogy nem érezte-e néha a gondos feleség, a gyermek, az unoka, egyszóval a család hiányát, — ő kurta nemmel adott választ, de hangja nagyon idegenül csengett, tekintete a napfény­ben úszó ablakon át elmereng­ve, a végtelenbe tekintett, és én úgy éreztem, hogy erről a témáról több szót nem szabad ejtenem. Rövid szünet után ismét megtörte a csendet: — Úgy várom a természet ébredését, várom, hogy virág­ruhájukat oltsák magukra a fák, ilyenkor még öregen, be­tegen is szeretem az életet. Hajnalonként, amikor a nap pírja megvilágítja az ablako­dat, szeretnék kimenni a sza­badba, ahol teli tüdővel szív­nám magadba az éltető leve­gőt, de sajnos, lábam miatt az ágyhoz, a tolókocsihoz vagyok láncolva. Hányszor próbáltam már — amikor más nem látta — saját erőmből felkelni és menni, de sokszori eredmény­telen próbálkozás után belát­tam, hogy erről örökre le kell mondanom. Élnek itt szép számmal olyan embereik is, akiknek vannak hozzátartozóik és még­is, anélkül múlik el egyik hó­nap a másik után, hogy talál­koznának egymással. Sz. Já­nos bácsinak öt élő gyermeke van, akiknek anyagi körülmé­nyei lehetővé te rí­nék — ha mást nem is — édesapjuk meg­látogatását és mégsem teszik. Akinek van valakije és láto­gatóként várhatja, mint a gyermek a játékbolt kirakatá­ban elhelyezett és kívánt ba­bára, vagy mackóra, oly ki­tartóan függesztik tekintetü­ket az otthon szép kis parkját kettészelő járdára, ahol a várt jövevénynek érkez­nie kell és milyen nagy csalódás, ha a várt vendég elmaradt. SOKSZOR ESIK SZÓ kü­lönböző helyeken a szülők gyermekeik nevelésével, gon­dozásával kapcsolatos felelős­ségéről, és most, jónéh­ány em­berélet megismerésével úgy érzem, a szülők felelőssége mellett jó lenne az eddiginél valamivel többet foglalkozni a gyermek, szüleivel szembeni felelősségéről. Az andornaktályai szociális otthonban elhelyezett hatvan — többségében beteg — idős ember valóban igazi otthonra talált. A szobák ragyogóan tiázták, a szépen gondozott padlón szőnyegek futnak min­den irányban, a hófehér tisz­taságú ágykuzatók azt bizo­nyítják, hogy szeretettel fog­lalkoznak a ház lakóival. Az egyik összekötőajtón a következő feíratot láttam: „Ezt a szobát a verpeléti nőtanács patronálja". Megkérdeztem ez­­zel kapcsolatban az otthon gondnokát, a népszerű „gond­nok nénit” — aki mellesleg évei alapján a „néni” jelzőt nem érdemelte ki — és ő mon­dotta el, hogy a verpeléti nő­tanácson kívül a maklári, egerszalóki, felsőtárkányi, szil­vásváradi, bekölcei, andornak­tályai és a nagytályai nőtanács vesz részt a patron­álási moz­galomban, ami kezdetben jól indult és később fokozatosan alábbhagyott. Elmondotta azt is, hogy nem kívánják ők a nőtanácsok anyagi támogatását, mivel a szociális otthon majd egymilliós költségvetése bizto­sítja szükségleteiket, azonban annak nagyon örülnének, ha alkalomadtán meglátogatnák az öregeket. Az érintett nőtanácsok, ami­kor a patronálást vállalták, biztosan annak tudatában tet­ték, hogy vállalásuk ilyennel is jár, eleinte adták is ennek tanújelét és reméljük, hogy nemes vállalásuk a közeljövő­ben ismét újabb lendületet vesz. MINDENKI SEGÍT, akit csak megkérnek. Az egercsehi bányászok nemrégen terven fe­lüli termelésükből négy vagon szenet küldtek, a helyi tsz parkjukat teszi még szebbé, a KISZ-szervezet fiataljai a ker­tet ássák fel, és így tovább... Mindezt azért teszik, mert tisztelettel, megbecsüléssel tar­toznak azoknak az emberek­nek, akik egy hosszú, küzdel­mes élet után, különböző okoknál fogva, államunk gon­dozására szorultak. És erre a segítségre a válaszunk egyön­tetű, amely hallható is szava­ikból, látható szemeikből, érez­hető szíveik dobogásából: kö­szönjük néked, társadalom, kö­szönjük nektek, embereik. Varjú Vilmos Eletek, sorsok... Látogatás az andornaktályai szociális Otthonban s — A GYÖNGYÖSI IV. SZ. általános iskolában megbe­szélést tartottak a végző nyol­­cadikosokkal Bata József vá­rosi KISZ-titkár és Kiss Gá­bor, a XII-es akna titkára, megbeszélték a fiatalokkal a továbbtanulás lehetőségeit. 4 Szov­jetunió tovább növeli nemzetközi légiforgalmát Az „Aeroflot” szovjet légi­­forgalmi társaságnak 29 kül­földi légiforgalmi társasággal vannak szerződései, köztük a „Pan American” és az angol „Boac” társasággal. Ezenkívül 17 légiforgalmi társasággal folynak a tárgyalások és a szerződések megkötése küszö­bön áll. Szovjet repülőgépek jelenleg 23 ország repülőterein szállnak le rendszeresen. Moszkva és 12 ország fővárosa — többek kö­zött London, Párizs, Kairó, Peking és Új-Delhi —­ között közlekednek TU—104. típusú lökhajtásos repülőgépek. Más vonalakon IL-18­ típusú turbo­­légcsavaros szovjet gépekkel bonyolítják le a forgalmat. 1959-ben kétszer annyi külföldi turista látogatott el a Szovjet­unióba repülőgépen, mint 1958-ban.

Next