Népújság, 1961. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-28 / 176. szám

1861. július 28., péntek nepcibág Szépítés nélkül Egy kisebb társaságban, a termelőszövetkezet munkájá­ról ’ esvén szó, valaki megje­gyezte: ,,Sok a baj még a szö­vetkezetekben, a jó ég tudja, mikor jönnek rendbe a dol­gok.” S mint ilyenkor lenni szokott, rögtön akadt a társa­ságban, aki ugyan helyesen, még számadatokat le­citálva, védelmébe vette a mezőgazda­ság új, szocialista formáit. Közben azonban — nyilván a védelem hevében — olyan ké­pet festett a szövetkezeti moz­galom jelenlegi helyzetéről, amely talán még öt év múlva sem lesz igaz... Egy másik alkalommal, ki­sebb Üzem igazgatójával vált­va szót, kifejtette álláspontját, amely szerint nem kell min­den nehézséget azonnal és rögtön a nagyvilág elé tárni. Minek az? — tette fel a kér­dést, — még azt hiszik, hogy nálunk, ha mér nem is fenékig tejfel, akkor fenékig gond az élet. Ez a két eset, amely szeren­csére lényegesen ritkább, mint volt akár még néhány eszten­dővel ezelőtt is, — elgondol­kodtatott. Mert igaz, hogy azok a példák megkevesedtek, amelyek azt igazolják, hogy hajlamosak lennének egyesek az egész ország számára ró­zsaszínű szemüveget íratni az SZTK-nél, de elegendők ah­hoz, hogy szót emeljünk elle­nük. Miért hallgatnánk el nehéz­ségeinket? Nem állunk olyan rosszul, hogy okunk lenne szé­gyenkezni és mélyen hallgatni a tényleges bajok, gondok miatt, de olyan jól sem, hogy éppen a dolgozók ezreinek, tíz­ezreinek bevonásával ne har­colnánk a még meglevő és nem is kevés hiba, nehézség ellen. Ki tagadná, e még ellensé­geink sem képesek tagadni, hogy csak az elmúlt két-há­rom év alatt olyan feladatokat oldottunk meg, amelyeknek megoldása a kapitalizmus vi­szonyai alatt legalábbis évti­zedeket jelentett volna. Hogy csak egyetlen példát hozzunk fel erre: mezőgazdaságunk gé­pesítése az elmúlt két esztendő alatt odáig fejlődött, hogy a gabonabetakarítást megyénk jó­­néhány járásában háromne­gyed részben gépesítettük. Emelkedik az életszínvonal, gyorsabb ütemben is, mint ahogy terveztük, növekszik az emberek öntudata, politikai érettsége, fejlődik, gazdagodik egész életünk, — minden vo­natkozásban. Ezek történeti és történelmi tények, amelyekre büszkék lehetünk és vagyunk is, amelyeket elhallgatni osto­baság és rosszul értelmezett szerénység lenne. De ezeket az eredményeket — ezt is min­denki tudja — nagyon is ke­mény munkával, sok gonddal, bajjal küszködve vívtuk ki magunk számára, s további előrehaladásunk sem lesz ké­nyelmes, papucsos diadalme­net. Miért ne beszélnénk, éppen a dolgozóknak, a dolgozók előtt nehézségeinkről? Miért hall­gatnánk el, hogy ebben, vagy abban a kérdésben bajok, prob­lémák nehezítik munkánkat? Miért kell félteni a szocializ­must, amely nem egy, igen sú­lyos veszélyben diadalmasan kiállta a próbát,­­ miért kelle­ne félteni attól, hogy igenis jó néhány termelőszövetkezetünk­ben még mindig van, és néha nagyobb hangja van a lógás­nak, mint a becsületes mun­kának. Miért tagadnánk, hogy részben a kereskedelem, rész­ben az áruelosztás, s nem kis részben a mezőgazdasági ter­melés ma még elégtelen volta miatt, gond van például a vaj­­ellátásban, kevés a sertéshús és a zöldség- és gyümölcsellá­­tás sem kielégítő? Miért? Hisz ezt mindenki tudja! Mindenki látja és érzi. Nem azt akarják az üzemek munkásai, a szövetkezetek tagjai, a váro­si emberek milliói, hogy hall­gassunk ezekről a problémák­ról, vagy hogy éppen arról be­­­széljün­k, hogy mindezek a­­ problémák voltaképpen nin­­­csenek is — hanem azt, hogy­­ beszéljünk, vitatkozzunk ezek­­­­ről, keressük közösen a m­eg­■­oldás módját. Minek akkor a ■ sok erőfeszítés, ha nincs sem­mi baj a szövetkezeteknél? —­­ tehetné fel bárki a jogos kér­­­­dést. Minek a baromfinevelési­­ akció, miért a munka a ser­tés- és szarvasmarha-állomány növelésére, ha bővlben va­gyunk a húsnak, tejnek, tej­terméknek? S egyáltalán, minek ankét és értekezlet az üzemek problé­máit illetően? Hamis, illuzionista álláspont az ilyen, legyen szülőanyja a legnagyobb jószándék, jóindu­lat. Nem a tömegek mozgósí­tását, hanem leszerelését, nem az ország tulajdonságainak igaz tájékoztatását jelenti „tu­lajdona állapotát” illetően, ha­nem lebecsülését, mintha nem bíznánk és nem számítanánk éppen politikai érettségükre, segítségükre és teremtő erejük­re. A párt politikája követke­zetesen arra irányul, hogy „együtt a dolgozó tömegekkel”, őszintén és nyíltan megtárgyal­ni minden nehézséget, minden problémát, minden feladatot.Kö­­zösen keresni a „hogyan tovább” módszereit, é s akinek nem kurta az emlékezete, az tud­hatja: ezzel a politikával ol­dottuk meg az elmúlt évek minden tennivalóját. Minek hát holmi helyi, egyé­ni politika? Minek hallgatni arról, ami­ről pedig éppen, hogy beszélni kell; minek hallgatni a megle­vő nehézségekről, amikor azo­kat kijavítani kell,­­ együtt és közösen. Beszéljünk szépí­tés nélkül, mert életünk van olyan szép, hogy azt igazolni, mentegetni teljességgel felesle­ges, • vagyunk olyan erősek, hogy a nyíltan feltárt hibák­tól nem esünk kétségbe, sőt... Világosan látjuk, a célt és ke­ressük meg közösen a mód­szert, hogy úrrá legyünk nehéz­ségeinken (Gy. G.) A falusi kulturális munka legnagyobb része a pedagógu­sokra hárul. S hogy ez így van, annak egyik oka — alap­vető oka — az, hogy iskolai végzettségüknél fogva talán ők értenek legtöbbet az egyes művészeti ágakhoz. Ez az ok hamarosan megszűnik, mert egyre több olyan falusi lánnyal, fiúval találkozunk a termelőszövetkezetekben, akik technikumot, szakiskolát, vagy gimnáziumot végeztek, s így műveltségük valamelyik művészeti ág különösebb is­meretét tételezi fel. A másik ok pedig az, hogy sok helyen tartózkodóan fo­gadják még azt is, ha valaki, aki nem pedagógus, jelentke­zik valamelyik szakkör veze­tésére. Ez az idegenkedés, meg kell mondani őszintén, néha indokolt, de nem szabad általánosítani, hiszen a művé­szetek elsősorban képessége­ket igényelnek, s a képesség sincs mindig iskolához kötve. Példa erre a tarnamérai tánccsoportvezető, aki mind­össze 18 éves, általános is­kolát végzett csupán, s most részt vett a tánccsoportveze­tők nyári tanfolyamán. Vele beszélgettünk el erről a kér­désről, s meglepődve tapasz­taltam, hogy milyen nagysze­rűen érti a táncoktatás mes­terségét. Kovács Máriának hívják és elsősorban fiatal, és csak má­sodsorban táncoktató. — Tanult valamit ezen a tanfolyamon? — Ha igazat akarok monda­ni, akkor elmondhatom, hogy minden új volt, amit tanul­tam. Mindent nagyon jól meg­figyeltem, igyekeztem eszembe vésni a sok hasznos tanítást és­ biztos vagyok benne, hogy na­gyon sok hasznát veszem majd ebben az évben. Még a tánc­­olvasás nem nagyon megy, de aki a tanfolyamon tanította, az megígérte, hogy levelezünk,­­ amikor új táncot kezdek, akkor majd eljön segíteni. — Most milyen a csoport? — A lányok együtt vannak, tanulunk is, de fiú, most nem­­ tudom, lesz-e ebben az év­ben. Szépen szerepeltünk a se­regszemlén, de a jövő évben még többre számítok. Ennyit és nem többet be­szélgettünk, mégis meggyő­zött engem ez a fiatal lány, aki a termelőszövetkezetben dolgozik, arról, hogy igenis vannak olyan fiatalok a fa­lusi KISZ-szervezetekben, akik kevés segítséggel maguk is boldogulnak a művészeti cso­portokkal, igaz az, hogy bíz­ni kell bennük, segíteni kell nekik, s akkor megszűnik a pedagógusok panasza is a tel­jes elfoglaltságról, megszűnik az a sok túlmunka, s ha segí­tenek ezeknek a tettrekész fiataloknak, akkor hamarosan elérik a KISZ-szervezetek azt, hogy nem lesznek elfoglalt felnőtthöz kötve, hanem ma­guk is ki tudják alakítani a saját művészeti csoportjaik vezetőgárdáját. Ez természete­sen nem megy mindenütt egyszerre, nem megy egyik évről a másikra, de valahol, valamikor, valakinek ehhez is hozzá kell fogni. S itt a tarnamérai példa, hogy — lehet! (ádám) .....! ! Nemcsak pedagógus képes erre A% egyszerű ember KÖZÉPTERMET. 1 rokon; 1 arc, élénk járású szem, és* ha] nyugodt, mérsékelt hangú be­széd... — talán így tudnán leginkább jellemezni Füles Bernátot, az egri Rákóczi Tér mildszövetkezet dolgozóját. — Egyszerű ember — hal­lottam­t róla találkozásuk előtt, meg azt, hogy ő a ter­melőszövetkezet egyik legszor­galmasabb tagja, aki minden nap rendszeresen kijár a szö­vetkezet közös tábláira, dol­gozni, kapál, permetez, és ka­szál kifogástalanul, egyszóval jól végzi ezt a feladatot, ami­vel napjában megbízzák. — Egyszerű ember — Jutot eszembe az emberek vélemé­nye, amikor találkoztam és kezet fogtam vele a szövet­kezet irodáján, valóban az — kissé kopott kalapban jár könnyű szandálban és vékony szellős ingben, mely-nadrágban Kézfogása elgondolkoztatja az embert — kapához izmosodót kezekre vall. Amelynek törté­netét hosszas regényben lehet­ne csak elmesélni. Amikor magunkra mara­dunk, a munkáról esik az első szó közöttünk, a munkáról amelyben mindig volt része bőven, amióta csak él. — A munka olyan, mint egy nagy ebéd — magyarázza ta­nulóan — soha nem lehet el­fogyasztani. Én például 58 év* „rágom”, s még mindig van belőle éppen elég. Igazán csal most szakadt ránk bőven, hogy bejött a nyár és összeszalad­ minden munka a szövetkezet­ben. Aratni kell, kapálni a szőlőt, kukoricát, mert a gyors képes versenyt nőni szorgal­munkkal. S AZTÁN ARRÓL­­­rülten, hogy ők, Szalontai Já­­nos brigádjának tagjai, min­den áldott nap kint vannak a mezőn, vagy a szőlőben és végzik a munkát. Nem her­dálják el az időt, mert akkor nincs mit várni a zárszám­adáskor. S ahogy mondja, ők­ valamennyien sokat várnak a zárszámadástól. Sok pénzt, és sok terményt. Munkájuk arányában. Neki például már több mint ISO munkaegysége van, amit ebben az évben tel­jesített. Előleget is szépen ka­pott rá, egy-egy munkaegy­ségre 20 forintot, minden hó­nap második felében. S év végére szeretné azt elérni, hogy büszkén elmondhassa. A Rákóczi Termelőszövetkezet­ben is megtalálta a számítá­sát. — Külöp bácsi mióta szö­vetkezeti tag? — kérdem tőle beszélgetés közben, az előb­biekre gondolva. — 1949-ben léptem be a szö­vetkezetbe — válaszol nem titkolt ki« büszkeséggel. — 11-en alakítottuk meg ezt a szövetkezetet, amelyet előbb Balázs Ienácz, majd a tavasz­tól, a felfejlődéstől kezdve Rá­kóczi Termelőszövetkezetnek nevezünk. — S hogy elment az idő?! — tűnődik.­ — Egyik nap a másik után, szinte észrevétle­nül. Nagyon jól emlékszem még arra, hogyan született meg Egerben a szövetkezés gondolata. A földosztás után sokat beszélgettünk mi néhá­nyan a szövetkezésről. Én ma­gam, igaz, először azt sem tudtam, eszik-e, vagy isszák a „kollektivizálást”, de megma­gyarázták az értelmét, s mi, akik a háború előtt napszám­ból és egyik napról a másikra kerestük meg a betevő falatun­kat, elhatároztuk, szövetségre lépünk; ezután U-en, közö­sen műveljük meg­ földjeinket. Egy volt a Jelszó: csak az első cseresznyeérésig tartsunk Mi Akkor minden jó lesz! Lesz pénzünk, könnyebben tudunk majd „mozogni”, vásárolni, stb. ÉS KITARTOTTUNK! — folytatja tovább visszaérő fékezéseit a „szövetkezeti ve­terán”.­­ És nemcsak, hogy kitartottunk, hanem az első zárszámadás is szép emlékek­kel, szép eredményekkel zá­rult. Az első évben 1S ezer 434 forintot kaptam kézhez, meg a természetben járó já­randóságokat, meg ami a ház­tájin termett. Látja, még 12 év után is mennyire emlék­szem az első évi keresetünk­re?! Elmosolyodik, s aztán, hogy emlékezetében visszafelé per­geti az éveket, ismét komoly­ra válik tekintete. — Csak az volt a későbbi­ekben a baj —■ mondja —, hogy az akkori vezetőség, „megtáltosodva" az elért első eredményektől, felvett a szö­vetkezetbe mindenkit, aki csak jelentkezett, és újabb terüle­teket is vállalt. 1982 ben már 10—ti hold is jutott egy-egy tagra, így nem bírtuk a mun­kát idővel és erővel. Sok mun­­kakerülő is akadt sorainkban, akik csak fejőstehénnek néz­ték a szövetkezetet, és bi­zony, épp hogy csak megúsz­ták ráfizetés nélkül az évet. Nem szégyellem, megmondom őszintén, ilyen jelenségek után kiléptem a tsz-ből, s akkor jöttem vissza, amikor láttam, hogy új vezetőség van a szö­vetkezet élén, és újra van ér­telme a munkának. S most is azt mondom, ott dolgozom szí­vesen, becsületesen, ahol lá­tom is munkám eredményét. Tavaly sem csalódtam a szö­vetkezetben, és remélem, az idén sem lesz okom rá. A terméskilátások jónak mondhatók, roskadozik a sző­lőtőke a fürtöktől, szép az ál­latállományunk is, s gondo­lom, amit terveztünk, azon fe­lül többet is elérünk. Egy a nehézség csak­ még mindig kevesen vagyunk, több tag is elkelne itt a szövetkezetben. De gondolom, ez is hamaro­san megváltozik. Majd meg­győződnek az emberek arról, hogy ez az elő éves tsz is jó tsz, s majd többen és többen kérnek munkát tőlünk a jövő­ben. ki MEGGYŐZŐDVE ejti___________________ ezeket a szavakat Fülöp Bernát. Úgy mondja: biztos ebben, meg abban is, hogy szép eredmé­nyekkel zárják már az első évet is a közösben, amely a tapasztalatok szerint mindig a legnehezebb év szokott len­ni. Biztos, hogy nem lesz csa­lódásra ok az év végén, mert szilárd alapokra, komoly szán­dékú, jó munkaerejű emberek­re épült ez a szövetkezet. Olyan egyszerű, de dolgos em­berekre, mint Fülöp Bernát is. Fazekas István Tegnap este, egy lám­pa alatt megálltam őszintén és nyíltan be­szélni — az árnyékom­mal. Úgy gondoltam, itt van már az ideje ennek a beszélgetésnek, hisz hovatovább har­minchárom esztendeje követ mindenütt és mindenen keresztül, s még soha egyetlen szót nem szóltam hozzá, bár az is igaz, hogy ő sem óhajtott velem beszélni. Három évtized után te­­hát már legalábbis il­lik szót váltani kettőnk kapcsolatáról, annál is inkább, mert néhány napja úgy vettem ész­re, mintha árnyékom kicsit pöffeszkedő len­ne, valamiféle öntelt­ség lett volna rajta úrrá. Megálltam tehát a lámpa alatt, s kicsit megszeppenve, illedel­mesen megállt árnyé­kom is. Kezét zsebébe dugta — mindig után­zott, erről a rossz szo­kásáról is le kellene szoktatnom! aztán nekitámaszkodott a szemben levő falnak és türelmesen hallgatta világos okfejtésemet: — ... mert ide fi­gyelj — mondtam az árnyékomnak nélkü­lem te senki és semmi vagy. Sőt, egyáltalán nem is vagy. Igaz, hogy hűségesen követsz már jó ideje, igaz, hogy jó­ban, rosszban velem voltál, de semmi okod az önhittségre. Nem azért voltál velem, mert barátságod en­­­nyire mély és kitartó lenne, hanem azért, mert nélkülem nem vagy, nem létezel, éle­ted elválaszthatatlan az enyémtől. A születé­semtől és a halálomtól. Érted? Az árnyék bólintott, mert végeredményben is értelmes árnyék az enyém, — ezt kétségkí­vül el kellett ismer­nem, ott a lámpa alatt is. — ... nem akarlak megsérteni, mire is len­ne jó, ha az ember sa­ját árnyékát sérteget­né, de meg kell mon­danom: lényegében te parazita vagy. Ingyen­élő. Soha magadtól egyetlen lépést nem tettél, soha, sehová nélkülem el nem jutot­tál és cserében még azt is el kellett tűrnöm, hogy legintimebb pilla­nataimban is ott ólál­kodtál, ahol igazán semmi keresnivalód nem volt. Amikor elő­ször csókoltam meg egy kislányt, láttalak, te is rögtön elkezdtél sze­relmeskedni ott a fa­lon... Amikor a tollat rágva, kínlódtam a vizsgák előtt, ott rág­tad te is a tollat, eljöt­tél velem a vizsgára is, és anélkül, hogy a pan­tomim-játékon túlju­tottál volna, te is meg­kaptad a bizonyít­ványt ... Rágyújtottam egy ci­garettára, az árnyékom is belekotort a zsebébe, elővett valamit, és né­hány pillanat múlva árnyékfüstöt eregetett ő is. Erős dohányos volt, mint jómagam, — ... látod, ezt a va­cak szenvedélyt is el­tanultad tőlem, mint ahogy mindent, ami jó és mindent, ami rossz bennem. És csinálod ezt, több mint három évtizede, éjjel és nap­pal, s akkor is velem vagy, mikor szemtele­nül bújócskát játszva, eltűnsz a szemeim elől. Te azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy itt vagy körülöttem, de én tudom... Nos, öregem, elérkezett az idő, hogy parazita életednek vé­get vessek. Elhatároz­tam, hogy itt, ennél a lámpánál pontot teszek kettőnk kapcsolatának végére, te mész jobbra, én meg balra, mint a balban és próbálj meg­állni végre a magad lábán. Nem kell szé­gyenkeznem, igazán felneveltelek, megérted velem együtt a férfi­kort, tessék saját sötét lábaidra állni. Rend­ben van? Az árnyék hallgatott.­­ Nos, rendben van? — kérdeztem még egy­szer, de az árnyék to­vább hallgatott. — Ne­kem így is jó, hallga­tásodat úgy veszem, mint beleegyezést. Le­szel szíves akkor itt­maradni, én meg béké­sen, és tőled megszaba­duljon, továbbállok... Kezet nyújtottam, ő is, megráztuk kezein­ket, barátságosan, de kimérten és könnye­dén sarkon fordulva, megindultam az utcán, arra­felé, ahol már nem égtek a lámpák. Kis­vártatva körülnéztem, nem láttam sehol. Meg­könnyebbülten lélegez­tem fel, megszabadul­tam tőle. A következő lámpá­nál ott állt előttem. Kicsit imbolyogva, úgy látszik, nagyon sie­tett és most liheg a fáradtságtól. — Miért jöttél utá­nam? Megmondtam, hogy elegem van belő­led. Erid­ innen, nem hallod? És ekkor megszólalt az árnyék, vagy én mormogtam magamban - helyette, megint és újra helyette? -, már nem is tudom. — Magadtól szaba­dulj meg, s ne tőlem. Ha magadtól megsza­badulsz, akkor én is megszabadu­lok ma­gamtól. .. S egyáltalán, miért az árnyékoddal harcolsz? Nevetséges vagy ...És ostoba. Vil­lanyt gyújtasz, erőset, fényeset, eltűnők... De a többi árny, amely körülveszi az életedet, villanygyújtással el nem űzhető... Nem volna jobb, ha ellenük küzdenél? Hogy ez a kényelmesebb, s kudar­ca kétszemközt marad? Szégyellem, hogy az árnyékod vagyok... Úgy láttam, mintha kiköpött volna. (gyurkó) D Cétszmt közt 5 Summásélet 1922 nyarán — Kápolnán Az embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy a régi, ke­serű, fájdalmas emlékeiket könnyen hajlamosak elfelejte­ni, a későbbbi jó­ jobb élet ha­tása alatt. Éppen ezért, nem árt néha emlékezni és emlé­keztetni a múlt sötét árnyaira. Hasznos lehet a letűnt világ szellemeit felidézni, ha másért nem, azért, hogy a fiatalok, akik már csak könyvből isme­rik e kor — illetve korszak — paraszti életét, jobban tudják becsülni és értékelni mai éle­tünket. A kápolnai érseki uradalom­ban 1922-ben éppen úgy, mint sok-sok évvel ezelőtt, de még huszonegynehány évvel utána is, summázok, zömében asszo­nyok, leányok hada robotolt. Embertelenül szomorú sorsu­kat a maga meztelen valóságá­ban tárja elénk az a nyilt levél, mely, — a baloldalisággal ép­penséggel nem illethető Mayer János „lapvezér” „Magyar szó" című lapjában látott napvilá­got, íme, így szólott a múlt, a maga hangján. .. Hogy mégis Vannak ura­dalmak, ahol a munkások tes­ti épségével sem törődnek, ki­tetszik az alábbiakból. A Ká­polna községhez tartozó érseki (Putri) majorban körülbelül 80 summás dolgozik, többnyire nők, akiket a napokban meg­indult esőzések alatt zuhogó záporban is dolgozni kénysze­rítettek. Mivel a summésok amúgy is le vannak rongyo­­lódva és féltek a meghűléstől, kérték a vincellért, hogy ne zavarja őket ki. A vincellér (Bozó István) azonban mérge­sen kifakadt és elmondta őket mindenfélének. És még hozzá­tette: „Dögöljetek meg kutyák, átok a helyetek! Miért nem vesztek magatoknak vízmentes ruhát?” Hogy ez milyen hatás­sal lehetett a meggyötört mun­kásokra, nem kell bővebben ecsetelni. Ennek a néhány sor­nak azért kérnénk helyet adni, mert a „vincellér úr” (eredeti idézőjel használata) ellen, aki az intézőséggel szokott ilyen esetben takarózni, nem mernek panaszt tenni, mert félnek, hogy még rosszabb dolguk lesz...” Meg kell hagyni, hogy a 80 lerongyolódott summás amúgy isten igazában megkapta a magáét az intéző úrtól. Nem valószínű, hogy az embertelen bánásmódnak ily széleskörű publikálása után is javult vol­na a szerencsétlen summások sorsa, — egy azonban bizo­nyos, hogy a történelem nagy vizsgáján ők kerültek ki győz­tesen, őket igazolta az idő és a történelem, a az uradalmi vincellér urakat, a mindenható intézőségükkel és basáskodó földesuraikkal egyetemben egyszer, s mindenkorra elfújta a történelem irgalmat nem is­merő szele. (S. I.)

Next