Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

KATAI ANTAL: Imádkozz és tüzelj! — Walter Rosser Dél-Vietnamban harcoló néger őrmester. .... tudom, hog­ v Jő elnök lett volna.’­ Imádkozz és tüzelj! — hallod, fekete Walter? Imádkozz és tüzelj! — hallod, Jack, te fehér? Imádkozz és tüzelj! — elszabadult a pokol, • az Elnök tudja csak, hogy imád mennyit ér! Az Elnök küldött fickó! Ne tétovázz hát. Nem az ég lángol — csak a házak, nem anyád jajgat — csak a föld sír, s csak egy ferdeszemü lány vonaglik a földön nem feleséged, s nem a kis húgod Floridából! Imádkozz és tüzelj! — így lobbant lángra a Reicchtag, Imádkozz és tüzelj! — így égett egykor a gettó Európában, s így izzott fel az ég-föld Japánban, így menetelt a „minden erkölcsi norma alól feloldlak..." fekete szörnye Párizstól Moszkva faláig, és így állítottak tízmilliókat a falhoz ... Imádkozz és tüzelj! — parancs ez, • ez a törvény, hallod Jack, te fehér, kit Floridában fizetnek! Hallod? Fekete Walter, kinek elnöke soha nem volt Imádkozz és tüzelj! Fickó, az Elnök üzente. Berlinben is így szólt nemrég a parancs. ANTALFT ISTVÁN: A hajnaloknak örülök Mennyi fel nem tett kérdés van benned és fel nem tett kérdésekre felelet Hallgatások és szótlan percek, kérdések és válaszok helyett Nem vontam elég mélyre az árkot amelyben futok nap-nap után, lövöldöznek rám a túlsó partról, de nem hullhatok el a csatán. Nem hűlt ki a kedves szavak melege, csak az északi szél fújta körül a fel nem tett kérdések özönét a hajnaloknak hagyom örökül. GERFÖZŐ SIMON: Megfagynék Lehetnél rejem, bújnék összekulcsolt ujjaid, fedél alá, inggombokkal felcsillagoznál, hajamat is megnyitnád tótágasba, kislányom, anyám lehetnél, s mint szülőkre a gyermek, majd egymásra is hasonlítanánk, de magam vagyok, írom — mert megfagynék — ezt a verselt rád gondoltam, s addig az ing mellemre odaégett. VARGA ZOLTÁN: Az idő sűrűjében Magától űzve, megriadva egy ifjú szarvas szaladt. De elterült, majd szállni kezdett, mert eldördültek a szavak Csillagos veríték az arcom Parázsból szőve a ruhám Mondd, aki egyszer szállni kezdett, nyugalmat hol talál? FERNAND LÉGER: Kompozíció (faliszőnyeg). A világhírű francia mű­vésznek mint­egy kétszáz alkotását mu­tatják be a Műcsarnok­ban megnyílt kiállításon. Élő irodalom Fekete csónak Mocsár Gábor új regénye Btmtemesen a régi tavaszi árvizek idején a halottakat csónakon vitték ki a régi te­metőbe. A munkában össze­tört parasztok szurokkal be­festett fekete csónakon indul­tak utolsó útjukra. Felettük­ történelemről szólt a zsolozs­­mázó ének, nemzedékek éle­tét jelezte a múló időben.« Mocsár Gábor új regényé­ben is a paraszti világ törté­nelmének a múltban gyöke­redző Jelenkori változásait kutatja. E változásokról szólt már ez 1939-es Nyitott te­nyér, de nagysikerű novellás­­kötetének, az 1967-ben meg­jelent Fecskék és miatyánk címűnek is a paraszti életben bekövetkezett változások er­kölcsi, szemléleti következ­ményei adják meg őszinte hi­telét. Túlságosan egyszerű lenne persze ezek alapján Mocsár Gábort egysíkú „pa­raszti jónak” tartani (ha ez megkülönböztetés lehet egy­általán !), mert éppen a Feke­te csónak tanulságai ösztö­nöznek bennünket arra, hogy ez a minősítés itt csak dicsé­retként hangozzék el. Az író­nak sikerült új regényében különlegese­n egyéni atmosz­férát teremtve úgy felvetni a magyar paraszti élet mai változásának általános kér­déseit, hogy megrázó emberi sorsok egyéni tragédiái te­szik hitelessé az erói szándé­kot. Kunkemésen meghalt Laczkó László hatvankilenc éves korában. Őt az első vi­lágháború törte meg, fiait a második tette próbára. A leg­nagyobb a Donnál pusztult, s akik túlélik a háborút, azok megjárják a magyar paraszt­­ság felszabadulás utáni útját: Imre a föld mellett marad, Károly és Padi elszakadnak az otthontól, Gizit pedig a fő­városba sodorja az élet. Ap­juk halála hozza össze őket a szülött házban, s mintegy te­tem­rehívásként, megtérnek emlékezni, és talán számve­tést csinálni a jövőnek. A család tagjainak sorsá­ból áll össze a múlt, és kere­kedik a jelen. A nehéz pa­raszti élet fájdalmas, értel­metlen szenvedésekkel tűz­delt múltját és talán nem kevésbé nehezen átélt válto­zásokat hozó jelenét ismerjük meg a regény lapjain. Az em­lékezések, a testvérek közöt­ti párbeszédek vallanak ar­ról, hogy a magyar paraszt­ság nemzedékei milyen csa­tát vívtak a földdel, a földért és önmagukkal, hogy hűek maradjanak apjuk életéhez, hogy változott körülmények között is megértsék az új élet szavát. Nemzedékek váltják egy­mást a Laczkó-család törté­netében: a nagyapától az unokákig látjuk sorsukat, tanúi vagyunk a szenvedé­lyes állásfoglalásokat kikény­szerítő mai problémáknak. Laczkó László kihűlt teteme mellett a testvérek nem csak azt veszik észre, hogy mit tanulhattak apjuktól — mun­kaszere­tetet, állhatatosságot —, hanem azt is, hogy a tör­ténelem könyvében az élet új lapot fordított, változott idő­ben kell keresni önmagukat, életük célját és értelmét Ehhez már nem elegendő a múlt tanulsága, ha nem ve­szik észre a jelen lehetősé­ged! Karcsi, a meghalt öreg parasztember unokája isme­ri ezt fel leghamarabb: „Nagijapo, elment. Élete lap­ja átfordult a létező világból a már nem létezőbe, s ezzel az elfordulással mintha egy lapot hajtanának tova a tör­ténelem írott könyvében is. Az új lapon a szöveg minden sora merőben új. Más a rit­musa. A tördelése. És ez az új ritmusú élettörténelem a messzibb lendült nagyapáék világától, sokkal messzibb, mint amennyi távolság nagy­apáék világát akár a kétszáz évvel ezelőttitől is elválasz­totta Ez a felismerés már válasz is a regény alapkér­désére, mert az ember csak ezzel a tudatossággal teszi magávévá az időt ami a tör­ténelemből neki kiméretett... Jó regény a Fekete csónak: problémája — a múlt öröksé­géhez való hűség és a jelen­nel való lépéstartás — élő, eleven világot teremt lapjain; de azért is mert nagyon fe­gyelmezett, szerkezetében és stílusában ökonómikus regé­nyé formálta hozzáértő alko­tója. Két napba sűríti a re­gény tulajdonképpeni cse­lekményét. A halottas ágynál összegyűlt családtagok múlt­ba kalandozó emlékezete a jelen idősíkját váltja fel, majd újra a múlt ad magya­rázatot a jelen szenvedélyei­re, háborgó indulataira. (Ta­lán csak a háborúban el­pusz­tult legidősebb fiú meghib­bant elméjű lányának epizód­ja nem illeszkedik be szer­vesen ebbe a feszesre fogott kompozícióba). A stílus gaz­daságosságát is említettük: a száraz tényközlések válta­koznak a részletező cselek­ménnyel, majd az eseménye­ket váltják az elmélkedő gon­dolatok. (Jól sikerült ilymó­­don például Karcsi alakjának ábrázolása, kiben az író nem csupán a mai fiatalság öntu­datos tájékozódását írja meg, de remekül teremti meg en­nek forrongó lelki hátterét is.) Így nőd fed a Fekete csó­nak az új magyar regény él­vonalához, és így válik a Pi­ros tövű nád című elbeszélés­sel együtt Mocsár Gábor leg­jobb alkotásává. írójára ér­demes továbbra is figyelni. B. Nagy Sándor W^A^SA/VVVNA/NAAAA/VVVVVV>^AA^A^/V>AA/VV^/>AAA/V>^^AAA^A^AAAAAAA^AAAA^\AAA/VVAAAA/VVVVVNA/VVVVVVVVVVVV^VVVVVVVVVVS/VVVVVVNAAAAAA/VVVVVVVAAA/VVVVV^VVV^VV^VVVVVVVVVVVN^S/V^^^^^V^V^^A/VV^VV^^VWVVV^^^ Teri kinézett az utcára. Gyúróért házáig egy lelket sem látott A jár­dára guggoló ház elfogta előle a ki­látást. Az árok széléig kellett men­nie, hogy tovább lásson. Kedvetlenül fordult vissza az ud­varra. A gyerekek az ablak előtti homokhegyen hancúroztak. Máskor rájuk kiáltott volna, hogy ne túr­ják szét, mint a malacok, játssza­nak tisztességesen. A gyerekek per­sze nem értették, hogyan lehet tisztességesen játszani, ezért anyjuk kiáltása után egy pillanatra leijed­tek a homokdombról aztán óvato­san visszalopakodtak a csúcsra. Teri elment mellettük, nem is vette észre, hogy az este összela­pátolt homokdomb már régen nem domb. Bement a lakásba, dolgozni akart, mosogatni, meg főzni. Ezt is elkezdte, azt is, de abbahagyta. Az urát várta, leste, hogy jön-e már a piacról. Reggel korán elment a „Hajnal” elnökéhez. És mintha nyoma veszett volna. Hetek óta nem hagyta békén az urát, hogy beszéljen az elnökkel, mert ha felveszik a „Hajnal”-ba traktorosnak, akkor nem kell he­tenként, kéthetenként a városba vonatoznia, neki meg nem kell ret­tegni, hogy mi van az urával, hol, és kire költi el a keresetét, amiből ő két hetenként csak három, négy­száz forintot lát. Igaz, eleinte, ami­kor az ára két hetenként pontosan hazajött, nyolcszáz, kilencszáz fo­rintot tett le az asztalra, a gyere­keknek is hozott egy-egy zacskó cukrot. Aztán fogyott a pénz, hó­napról-hónapra kevesebb összeget kotort elő zsebéből, és gyakran tántorogva nyitotta be az ajtót. — A vonaton ittunk egy üveg sört a cimborákkal — magyarázta gesztikulálva. Ivócimbora mindig akad, gondol­ta Teri, különösen akkor, ha fizet. Sok a potyaleső, kevesen fizetik vissza a kört... Bárcsak megegyez­ne az elnökkel! Itt a kevesebb is több lenne. Neki is nyugodtabb len­ne az élete. Nehezen bírja az egye­düllétet. Az az asszony, akinek az ura otthon van, nem is tudja, mi­lyen pokol az ő élete, meg a többi „vonatos” feleségéé. Hétszámra csak várnak. Egyedül kell lefeküdni a hideg ágyba, ahol hajnalig forgo­lódnak és nem tudnak felmeleged­ni. Olyan a testük, mint a tűzről levett ételé, lassan kihűl. Azt pe­dig megérzi a férfiember azonnal. Az ebéd már Totyogott a lábas­ban. A lábas alá karikát tett, hogy lassítsa a főzést, a tűzre sem do­bott. Ismét kiment az udvarra, az­tán előbb a kerítésen át lesett az ut­cára, de a lombjait bontó fáktól nem sokat látott, ezért újra a jár­dáról lesett végig az utcán. Vala­hol, messze az utca könyökénél meg­pillantott egy ide-oda lépegető ala­kot. Nem dülöngélt, mint a részeg, de egyenesen se tudott járni. Teri egy pillanatra megdöbbent. — Biztosan mérgében ivott. Na, uramisten, lesz itt hadd el hadd. Beszaladt az udvarra. — Jön apátok — kiáltott a gye­rekekre. — Azonnal lapátoljátok össze a homokot, mert ha így meg­látja, megtáncoltat benneteket. A gyerekek lapát után kaptak, de kézzel is csúcsosra kaparták a dombot, amire apjuk kissé félre­csapott kalapban belépett a kapun. — Na, mit csináltok lurkók, de — szólt rájuk. — Miért nem ját­szotok? Arra való az a homok, azért hozattam. — Nem baj, ha széttárjuk? — rebbent az egyik gyerek szájáról a kérdés. — A kapuig lehet, de az utcára nem, mert... — fenyegette meg őket nevetve. — A, csak Itt bukfencezünk ben­ne. — Hát csak bukfencezzetek! Teri a kályha mellett várta. Reszketett a gyomra, hiába szorí­totta rá a kezét. — Kész az ebéd, lelkem? — kö­szönt rá az ura. — Nincs? Nahát, itt is szépen várják az embert. — Ne bolondozz már, rögtön kész. Nem látod, hogy rotyog! — Akkor én még elsétálok addig a kocsmáig. Majd kotkodácsolsz egy nagyot az udvaron, ha kész, én meghallom, visszakukorékolok, hogy szedheted ki a tányérba. — Ne tégy már csúfságot. Üljél le — sürgött-forgott Teri, mert azt már régen megtanulta, hogy részeg­gel nem érdemes ellenkezni. Még az urával sem, ha pityókás. Hozta a tányért, kanalat, tette az asztalra, közben leste az urát, hogy szól-e már, megmondja-e, hogy mit végzett. Amikor már nem bírta to­vább a várakozást, csak megkérdez­te. — Egy szavad sincs? — Elmondtam. — De azt nem, hogy mit végez­tél? — Igaz. Mindent elrendeztünk. — Felvett? — Fel. S Aztán bementünk egy áldomásra. Egy kör ide, egy kör oda, aztán még egy, mert beleme­legedtünk a beszélgetésbe. Tudod, hogy van az ilyenkor. — Akkor többet már nem uta­zol? — csodálkozott összekulcsolt kezekkel Teri. Az ura hátraszegte a fejét. — Mért utaznék? Az én vonatom már nem indul — legyintett. Le­zökkent a székre, kezébe vette a ka­nalat, forgatta. — De ha jó az ebéd, egy pohár bor, hej, de lecsúszna utánal — Elszalajtom a gyerekeket azon­nal — kifordult a szobából a gye­rekeknek kiabálva: — Sanyikám, gyertek csak, szaladjatok el a bolt­ba, hozzatok egy üveg bort. Teri örömében most egy hordóval is hozatott volna, ha úgy kívánja az ura. Már hogyne hozatott vol­na, ha többé nem kell lesni a vo­nat érkezését... •* miww ^vvwwVWVVWVVVWVWVVVWWSWWV\A(V^A!VWSAA(WVWVWVWWVWVVVWWVVW/VWVW/VWS/^/V,

Next