Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-23 / 45. szám
4. : NÉPÚJSÁG, 1982. február 23., kedd % Nagyapó mesél MÁR AMELYIK TUD és szeret is mesélni. Feleki Kamill „nagyapó” tud is, szeret is mesélni, bár bízvást ki tehetné műsora mottójául: .. .nem mese ez gyermek...” Ülünk a képernyő előtt, a másik oldalon, velünk szemben Feleki Kamill bácsi ül és mesél a vendégeinek, azaz hogy a vendégeiről, azaz hogy a hajdan volt időkről, azaz hogy... A történelemről mesél. Amelynek sokfajta jelzője lehet, még a színháztörténelem is lehet a „tudományos”kutatás tárgya és célja. Feleki Kamilltól azonban távol áll, hogy történelmet oktasson, hogy bármiféle történelemkutatást végezzen a nagy nyilvánosság előtt és annak bevonásával, ő csak mesélni akar. Hajdanvolt, régen volt, igaz volt dolgokról a színház történetéből, s akár akarja, akár nem, a mese szőtte történetek szálai közben keménykötésű történelemmé fonódnak össze. Mert ha igaz — márpediglen igaz —, hogy a színház a maga sajátos módján ugyan elválaszthatatlan a közélettől, a politikától, a divattól, amely maga is valamiféle sajátos politika, akkor bizony a Király színházbeli dolgok és a későbbiek a magyar történelem integráns részeivé lettek, vagy válnak. Háry János is mesélt. A nem is mesebéli obsitos történetei mindig nyitott fülekre és tátott szájakra találtak, még ha tudták is, vagy legalábbis sejtették, hogy tódít az öreg. Füllent. Nem hazudik, mert a hazugság árt, a tódítás, a füllentés, amelyet a végén gyakran még a mesélő maga is elhisz, inkább varázsossá, érdekessé, „emészthetőbbé” teszi az igazság realitását. Feleki Kamill is obsitos, ha lehetne ezt a kifejezést egyáltalán okkal használni egy színészre, csak azért, mert nyugdíjas, meg azért, mert mesél. A régi kalandjairól. A régi szerelmeiről. A RÉGI ÉS MARADT barátairól. Sikerekről, bukásokról, kis intimitásokról, nagy horderejű színházi döntésekről. Dehát nem is lehet ezt a kifejezést használni, hogy obsitos. Éppen, mert színész, s aki lám, éppen most, ott előttünk a képernyőn nem csak elmesél, de kedves, kellemes mozdulatai el is játszik egy-egy jelenetet: nagyapó újra éli kalandjait. Nem tudom, milyen technikai okok késztették a televíziót arra, hogy a sorozat első két adását feketefehérben bocsássa a nagyérdemű közönség elé és miért, hogy most már „színére” fordult a visszája? Ám félre most a technika feletti töprengést: kár a színért! Ez a sorozat fekete-fehérben az igazi, a színek bármily „pasztellesek” is, rikítóak, hamisnak hatnak, s a mesék így elvesztik régenvoltuk báját, a dokumentumok a hitelüket, frissen csináltaknak tűnnek. NAGYAPÓ VAN OLYAN szuggesztív, meséi, amelyeknek joggal ő az egyik hőse, történetei, amelyek legfeljebb „csak” kiszínezettek a mesélő egyénisége által, s nem hamisak, vannak olyan érdekesek, hogy felesleges a csörgő és cintányér, azaz hogy a színek Feleki Kamill fölé és köré. Gyurkó Géza vannak az operetthősökről is. Magyarul: nem fogadja el a bevált sémát, amivel — maradjunk ennél a műfajnál — évek-évtizedek alatt meg lehet merevíteni — ölni a legelevenebb színpadi jelenséget, szerepet is. Már arra gondoltam, hogy másnap közlik az újságok, hogy néhány friss sütetű rendezőt a nyilatkozat után szívpanaszokkal kórházba vittek a mentők, hiszen ez a felfogás „szentségtörés”, támadás a rendező tekintélye ellen. Egy színész azt meri mondani, hogy ő megálmodja, alkotja, teremti a figurát? Hogy jön ehhez? Mi marad a rendezőnek, aki mint kapitány a hajón élethalál, színház, író és minden rangú közreműködő teljhatalmú ura? Hirtelen sokkom ugyan enyhült kissé, amikor Márkus eltáncolt egy számot, egyénien, mindenki más stílusától eltérően, azzal az egyéniséggel, ami csak az övé. Aztán összeszedtem magam. Ilyen okos, igaz mondatot, két operettszám után hogy meri ez a színész mondani ? Kezdtem érveket kutatni. Lehet, hogy mai, nyugtalanabb vérű művészeink azért vonzódnak a monodrámák és a jó pódiumműsorokhoz, mert ott nincs rendező, ott végre teremthetnek a maguk képére és hasonlatosságára. Kinek van igaza? És milyen műfajban nem kellene végre egy kis üdítő igazság? (farkas) A KÉPERNYŐ ELŐTT n '------------------« Az élőszó, a gondolat varázsa Szokásunk rabjai vagyunk. Ezért aztán a tévében is kedvelt műsorainkat nézzük meg, és csak a véletlen révén bukkanunk rá egy-egy méltatlanul mellőzött produkcióra. Ebbe a kategóriába tartozik a Gólyavári esték című sorozat is, amely a téves, a felszínes hiedelemmel ellentétben nemcsak az egyetemekre pályázóknak kínál értékes, a felkészülésnél kamatoztatható információkat, hanem izgalmas, színvonalasan, közérthetően, érdekesen tálalt témákkal lepi meg a nagyközönség sokszázezres táborát is. A legutóbb az orvostudomány jelenéről és jövőjéről hallottunk előadást. A cím elég sablonos, annál izgulSzerdán délután Rátonyival beszélgetve azt mondta Márkus László, az egyik másabb viszont az általa jelzett kérdéskör, különösképp, ha úgy világítják meg, amint azt Markos Lajos kutatóorvos tette. Kerülte az álmosító, a tudományosság talmi látszatát keltő szakzsargont. Mindig a lényegre összpontosított, okosan taglalva, rendezve mondandóját. Így beszélt például a kórházi ellátás, szervezettség viszonylag könnyen kiiktatható, de" mindmáig meglevő, s a leghíresebb intézményekben is elburjánzó hibáiról. Többek között a feleslegesen elhúzódó, az előrelátással rövidíthető kivizsgálási időről. Jelezte azt, hogy ebben az esetben nem kellene a betegágyak számát oly gyors ütemben növelni, mint most teszik. Jellem az operettben ? legkomolyabb magyar színész, hogy ő az operettfigurákat is emberekként, jelA program alapvető tanúsága széles körben hasznosítható. Az előadó ugyanis egyértelműen bizonyította: minden ismeretterjesztő és pedagógiai próbálkozás sikerének titka az élő szó varázsa és a gondolati mag gazdagsága. Ha e két összetevő ötvöződik egy emberiben, akkor a hatás sokkal maradandóbb, mintha a korszerű, ám borsos árú szemléltetőeszközök regimentjét vetnénk hadba. Okulhatnának ebből nemcsak a tanítók, tanárok, az oktatásügy hivatali dirigensei, hanem az olykor bizonytalankodó, botladozó TIT- szervezetek is. A maguk örömére, mindannyiunk javára. .. (pécsi remekként fogja fel, neki mindig megjelenési, magatartási elképzelései voltak és iÜ Elszántan és szirupos Azok, akik látták az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában az Enquest írta Most mind együtt című darabot, hozzám hasonlóan, minden bizonnyal Az elszánt rezesbanda című filmet várták leginkább a tévé műsorából e héten. Mint ahogy a tartalomismertetőből kiderült ugyanis, a szerdai bemutató ugyanazt a sztorit (Francis Essex"ét) dolgozta föl, amit az őszi színházi előadás. Nos, attól tartunk, a tévéfilmnek kevés néző figyelmét sikerült igazán lekötnie. Az angolok vontatottan, majdhogynem unalmasan jelenítették meg a történetet az egyszerű falusi zenekarról, melynek egyéb ambíciója sincs annál, minthogy együtt (most mind) jól érezzék magukat. Érthető így, hogy elszánt ellenkezéssel fogadják az új karmestert, aki pedig „mindenféle” versenyeken is sikerre vinné őket. De minek? A tévéfilm szirupos, lágy, túl érzelmes hanghordozásával mindössze ezt az egy kérdést engedte föltenni a közönségnek. Ellentétben az egri előadással, amely többek közt(!) azt is kutatta, ki, mennyire s miként alkalmas például egy közösség vezetésére... Lehetne még folytatni, ehelyett azonban álljon itt egy óhaj! Milyen jó lenne, ha erre az összehasonlításra a jövőben nemcsak a Heves megyeieknek lenne lehetőségük, de az egri bemutató sugárzásával valamennyi tévénézőnek! (németi) A hét új filmjei Amerikai, román, jugoszláv, magyar és angol filmet mutat be ezen a héten a MOKÉP. Két világsztárt láthat a közönség az Újra szól a hatlövetű című színes, szinkronizált amerikai westernfilmben, amelyet John Sturges rendezett. Az 1956-ban készült, az 1870-es évek törvénytelen időszakában játszódó vadnyugati történet két főszereplője Burt Lancaster és Kirk Douglas. Ugyancsak a western műfajába tartozik a Földet veszünk vadnyugaton című színes, szinkronizált román film, amelyet Titus Popovici ötletéből Francisc Munteanu írt, és Dan Pita rendezett. A korhatár nélkül megtekinthető film főszerepeit Kánon Ciobanu, Mircea Diaconu, Ovidiu Juliu Moldovan és Vadász Zoltán alakítják. Tizennégy éven felülieknek ajánljuk az Izzás című színes, feliratos jugoszláv filmet. A Boro Draskovic rendezte történet a dohánytermesztéssel foglalkozó kis szerb falvakban játszódik a harmincas évek végén. A főszerepeket Dragán Maksimovic, Rade Serbedzija és Gordana Kosanovic alakítják. A Balázs Béla Stúdióban készített alkotás, a Rontás és reménység Moldován Domokos új filmje, egy idős asszony portréját rajzolja meg — középpontban a már valószínűtlen emberi hiszékenységgel és nem kevésbé annak meglepő következményeivel. Képek kerestetnek A Magyar Nemzeti Galéria az idén szeptemberben kiállítást rendez a neves finn festő és grafikus, Akseli Gallen-Kallela alkotásaiból. A Kalevala-illusztrációiról közismert finn alkotó sokat járt hazánkban, s egyebek közt kapcsolatban állt a gödöllői művésztelep tagjaival is. Valószínű, hogy a művésznek hazánkban is található alkotása. A Magyar Nemzeti Galéria kéri mindazokat, akiknek Akseli Gallen-Kallela-mű van a birtokukban, vagy valamilyen emléket, dokumentumot őriznek a művészről. Jelezzék a kiállítást rendező galériának a 160-170, vagy a 160-100-as telefon 110-es mellékállomásán hétköznap — szombat kivételével — 10 és 15 óra között. Praeceptor lett, pedig költő volt és csak költő akart lenni Csokonai Vitéz Mihály. Igaz, megfordult a fejében, hogy talán mathézist, mérnökséget kellene tanulnia, de hamarosan letesz róla, sőt a debreceni diákságról is le akar mondani. Először 1793 végén foglalkoztatta a távozás gondolata. Négyszer egy évben 1793-ban a debreceni kollégiumi sedes (iskolai törvényszék) négyszer büntette meg Csokonait: január 19- én, január 26-án, június 9- én és szeptember 7-én. A büntetések okai: elmulasztotta a nyilvános leckét, a hétköznapi templomot és a nyilvános könyörgést. Megintették, megdorgálták, s kétszer négynapi épületfogságra ítélték. Maradt mégis deák a Kollégiumban, sőt, Szilágyi Gábor professzor rábeszélésének engedve 1794. január 11-én elvállalta a poétai osztály tanítóságát. („Ó, az a végzetes nap, amikor buzgó, megvetett, meggyűlölt, szerencsétlen fejemet eladtam egy ebédért.”) Az alsóbb osztályban tanító diák 8—10 hellyel is feljebb kerülhetett a gondosan kialakított sorrendlistán, s így anyagilag is jobban járt. Az „egy ebédért” később nagyon drágán fizetett. A diáktanár bűne Csokonai két kollégiumi pere és elítéltetése ugyanis tanítóságával kapcsolatos. 1794. december 6-án a kollégiumi sedes első ügyként tárgyalta a praeceptor-költő ügyét. Vádolták pedig az alábbiakkal: ünnepnapokon ritkán szokott tanítványaival templomba járni, tanítványait az osztályban késő éjszakáig visszatartja, „sőt, hol több, hol kevesebb tanítványával az osztályban elbújik, s megengedi, hogy itt dohányozzanak és bort igyanak”. Csokonai a második és harmadik vádpontot elismerte, az első vád ellen azzal védekezett, hogy régi betegsége, testének és vérének állapota miatt nem járhat templomba. Állandó testmozgásra van szüksége, s nem képes egy óráig ugyanazon a helyen ülni, még kevésbé az egész istentisztelet alatt, s a templomban szokásos hangosabb éneklést sem szenvedheti. Meg is büntették. A templomlátogatás elmulasztása miatt súlyos feddéssel és korholással, s utasították orvosi igazolás beszerzésére. A késői osztályban maradásért két tanulóval lejjebb sorolták, az éjszakázásért, ivásért, dohányzásért ugyancsak kettővel lejjebb, s figyelmeztették, ha még egyszer ismétlődik, hivatalából elmozdítják. Tizennégy vádpont Nézzünk hát szembe a tényekkel: milyen tanító is volt Csokonai. Egyik tanítványa, Domby Márton így jellemzi: „Egy huszonegy esztendős ifjú inkább barátinak hitte az ővele csaknem egyforma idejű ifjakat, mint tanítványainak. Együtt sétált, mulatott, játszott, és hogy semmit el ne titkoljanak, gyakran a tartózkodást nem ismerő barátságnak őrzési között, együtt is pipázott azokkal, sőt legalább amint vádolták, együtt is ivott.” Ez a pedagógiai módszer ismeretlen volt a debreceni Kollégiumban, sőt az is, hogy egy tanító szinte színészi megjelenítéssel adja elő az ismereteket, ezért lehetett, hogy a diákok „az ő oskolájába mint teátrumra egymást törve mentek”. Csodálkozhatunk-e, ha ezek ellen a módszerek ellen fellép a nagytiszteletű tanári kar? Másnap, december 18-án a sedes ülésén Csokonai kérvényét olvassák fel, amelyben kéri, hogy mentsék fel a praeceptori hivatal alól. Sőt, a tárgyaláson tóga nélkül, rövid mentében jelent meg, nyilvánvalóan azt akarván ezzel elérni, hogy ügyét ne a sedes, hanem az egyházi törvényszék tárgyalja. S zuhognak megint a vádak: a tanórákat elhanyagolja, a sedes intéseit nem fogadja meg, tanítványai erkölcsét megrontja, vele táncolnak, isznak, dohányoznak, sőt meg nem engedett órában furulyáznak is. December 19-én a sedes ítéletet hozott. Praeceptori állásából elmozdították, tíz tanulóval lejjebb sorolták. Két nagy pártfogója, Hunyadi Ferenc püspök és Domokos Lajos főbíró közreműködésével, s a bocsánatkéréssel az ügy elsimulni látszik. Ezt az is igazolja, hogy noha pár hónappal korábban tizennégy tanulóval lejjebb került a rangsorban, húsvéti legátusnak az egyik legjobb egyházközségbe, Halasra küldték. A halasi legációt követő események lehettek a közvetlen okai annak, hogy Csokonai Vitéz Mihály második kollégiumi pere a költő kizárásával és kiközösítésével végződött. A vérmezei képek Az ügynek két vonulata van, de a sedes 1795. június 20-i üléséről készült jegyzőkönyvben csak az egyik szerepel: a halasi legáción keresett pénz ügye. A húsvéti legációról ugyanis Csokonai Pestre utazott, nem Debrecenbe. Itt tartózkodott körülbelül 5—6 hétig, s innen kérte, hogy kapjon pünkösdi legációt. Kapott is. A gyűjtött pénzzel azonban nehezen számolt el, annak jelentős része ugyanis a Kollégiumot illette. Igaz, végül az összeget befizette, s az is bizonyos, hogy csupán ezért a vétségéért ki nem csapták volna. Hanem a pesti úton olyan tapasztalatokra, kapcsolatokra is szert tehetett, amelyek formálták világnézetét, szemléletét. Jelen volt például Martinovicsék kivégzésén a Vérmezőn. Ismeretes volt Kazinczyval való kapcsolata, akit ugyancsak elítéltek. Joggal tételezik fel a kutatók, hogy Csokonai kollégiumi kizárásának fő oka: barátsága, rokonszenve az országháborítókkal. A Kollégium önmagát is menteni akarta, de menteni költő-diákját is, a bűnök ugyanis, amelyek miatt kizárják a Kollégiumból, nem tartoznak a világi hatóságokra. A legsúlyosabb vád: június 15-én váratlanul megjelent a nyilvánosság előtt, s az áhitat végeztével felolvasta beszédét, amelyben azt állította, hogy őt innen elüldözik. „Ezt a minden szokással példátlanul szembenálló, az iskolai hagyományok ellenére magyarul szerkesztett beszédet szokatlan helyről olyan hangon, olyan taglejtésekkel olvasta fel, amelyek inkább vallanak szemtelen komédiásra, mint tisztességes búcsúzkodásra”. A beszédben olyan mondatok is voltak, amelyek Domby szerint „elektromi battériás villámként” csaptak le a hallgatókra. Néhány mondat: „Nemes tanulók!... titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a békákat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiismeretű oskolai gazember. ..” A vérmezei képek, íme, így térnek vissza. Ez a búcsúbeszéd döntötte el a költő sorsát a debreceni Kollégiumban, minthogy a tanulók közül néhányan már hajlandónak látszottak szabadságot és példát venni hasonló vakmerőségekre. Ezért aztán Csokonait minden tanulói jogból kizárják, és kiközösítik, ajánlást, bizonyítványt nem kaphat, eltiltatik a Kollégiumba való belépéstől, a diákokkal való érintkezéstől. Eddig a per. A praeceptort kidobta a Kollégium, hogy most már csak és végleg költő lehessen. Otthontalan, magyar költő. Bényei József (Folytatjuk) MAGYAR ÍRÓK PEREI (X/4.) A kicsapott deák