Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-23 / 45. szám

4. : NÉPÚJSÁG, 1982. február 23., kedd % Nagyapó mesél MÁR AMELYIK TUD és szeret is mesélni. Feleki Ka­mill „nagyapó” tud is, szeret is mesélni, bár bízvást ki tehetné műsora mottójául: .. .nem mese ez gyermek...” Ülünk a képernyő előtt, a másik oldalon, velünk szem­ben Feleki Kamill bácsi ül és mesél a vendégeinek, azaz hogy a vendégeiről, azaz hogy a hajdan volt időkről, azaz hogy... A történelemről me­sél. Amelynek sokfajta jel­zője lehet, még a színház­­történelem is lehet a „tudo­mányos”­­kutatás tárgya és célja. Feleki Kamilltól azonban távol áll, hogy történelmet oktasson, hogy bármiféle történelemkutatást végezzen a nagy nyilvánosság előtt és annak bevonásával, ő csak mesélni akar. Hajdanvolt, régen volt, igaz volt dolgok­ról a színház történetéből, s akár akarja, akár nem, a mese szőtte történetek szálai közben keménykötésű történelemmé fonódnak ös­­­sze. Mert ha igaz — márpe­­diglen igaz —, hogy a szín­ház a maga­ sajátos módján ugyan elválaszthatatlan a közélettől, a politikától, a divattól, amely maga is va­lamiféle sajátos politika, ak­kor bizony a Király színház­beli dolgok és a későbbiek a magyar történelem integ­ráns­­ részeivé lettek, vagy válnak. Háry János is mesélt. A nem is mesebéli obsitos történetei mindig nyitott fü­lekre és tátott szájakra ta­láltak, még ha tudták is, vagy legalábbis sejtették, hogy tódít az öreg. Füllent. Nem hazudik, mert a ha­zugság árt, a tódítás, a fül­lentés, amelyet a végén gyak­ran még a mesélő maga is elhisz, inkább varázsossá, ér­dekessé, „emészthetőbbé” te­szi az igazság realitását. Fe­leki Kamill is obsitos, ha le­hetne ezt a kifejezést egyál­talán okkal használni egy színészre, csak azért, mert nyugdíjas, meg azért, mert mesél. A régi kalandjairól. A régi szerelmeiről. A RÉGI ÉS MARADT ba­rátairól. Sikerekről, buká­sokról, kis intimitásokról, nagy horderejű színházi­ dön­tésekről. Dehát nem is lehet ezt a kifejezést használni, hogy­­ obsitos. Éppen, mert színész, s aki lám, éppen most, ott előttünk a képer­nyőn nem csak elmesél, de kedves, kellemes mozdula­tai el is játszik egy-egy je­lenetet: nagyapó újra éli ka­landjait. Nem tudom, milyen technikai okok késztették a televíziót arra, hogy a soro­zat első két adását fekete­fehérben bocsássa a nagyér­demű közönség elé és miért, hogy most már „színére” for­dult a visszája? Ám félre most a technika feletti töp­rengést: kár a színért! Ez a sorozat fekete-fehérben az­­ igazi, a színek bármily „pasz­tellesek” is, rikítóak, hamis­nak hatnak, s a mesék így elvesztik régenvoltuk báját, a dokumentumok a hitelü­ket, frissen csináltaknak tűn­nek. NAGYAPÓ VAN OLYAN s­zuggeszt­ív, meséi, amelyek­nek joggal ő az egyik hőse, történetei, amelyek legfel­jebb „csak” kiszínezettek a mesélő egyénisége által, s nem hamisak, vannak olyan érdekesek, hogy felesleges a csörgő és cintányér, azaz hogy a színek Feleki Kamill fölé és köré. Gyurkó Géza vannak az operetthősökről is. Magyarul: nem fogadja el a bevált sémát, amivel — maradjunk ennél a műfaj­nál — évek-évtized­ek alatt meg lehet merevíteni — ölni a legelevenebb színpadi je­lenséget, szerepet is. Már arra gondoltam, hogy másnap közlik az újságok, hogy néhány friss sütetű rendezőt a nyilatkozat után szívpanaszokkal kórházba vittek a mentők, hiszen ez a felfogás „szentségtörés”, tá­madás a rendező tekintélye ellen. Egy színész azt meri mondani, hogy ő megálmod­ja,­ alkotja, teremti a figu­rát? Hogy jön ehhez? Mi marad a rendezőnek, aki mint kapitány a hajón élet­halál, színház, író és minden rangú közreműködő teljha­talmú ura? Hirtelen sokkom ugyan enyhült kissé, amikor Márkus eltáncolt egy szá­mot, egyénien, mindenki más stílusától eltérően, az­zal az egyéniséggel, ami csak az övé. Aztán összeszedtem ma­gam. Ilyen okos, igaz mon­datot, két operettszám után hogy meri ez a színész mondani ? Kezd­tem érveket kutatni. Lehet, hogy mai, nyugtalanabb vérű művésze­ink azért vonzódnak a mo­nodrámák és a jó pódium­műsorokhoz, mert ott nincs rendező, ott végre teremt­hetnek a maguk képére és hasonlatosságára. Kinek van igaza? És milyen műfajban nem kellene végre egy kis üdítő igazság? (farkas) A KÉPERNYŐ ELŐTT n '------------------« Az élőszó, a gondolat varázsa Szokásunk rabjai vagyunk. Ezért aztán a tévében is kedvelt műsorainkat nézzük meg, és csak a véletlen ré­vén bukkanunk rá egy-egy méltatlanul mellőzött pro­dukcióra. Ebbe a kategóriába tarto­zik a Gólyavári esték című sorozat is, amely a téves, a felszínes hiedelemmel ellen­tétben nemcsak az egyete­mekre pályázóknak kínál értékes, a felkészülésnél ka­matoztatható információkat, hanem izgalmas, színvonala­san, közérthetően, érdeke­sen tálalt témákkal lepi meg a nagyközönség sokszázez­res táborát is. A legutóbb az orvostudo­mány jelenéről és jövőjéről hallottunk előadást. A cím elég sablonos, annál izgul­Szerdán délután Rátonyi­­val beszélgetve azt mondta Márkus László, az egyik másabb viszont az általa jel­zett kérdéskör, különösképp, ha úgy világítják meg, amint azt Markos Lajos kutatóor­vos tette. Kerülte az álmo­­sító, a tudományosság talmi látszatát keltő szakzsargont. Mindig a lényegre összpon­­tosított, okosan taglalva, rendezve mondandóját. Így beszélt például a kórházi el­látás, szervezettség viszony­lag könnyen kiiktatható, de" mindmáig meglevő, s a leg­híresebb intézményekben is elburjánzó hibáiról. Többek között a feleslegesen elhúzó­dó, az előrelátással rövidít­hető kivizsgálási időről. Je­lezte azt, hogy ebben az esetben nem kellene a beteg­ágyak számát oly gyors ütemben növelni, mint most teszik. Jellem az operettben ? legkomolyabb magyar szí­nész, hogy ő az operettfi­gurákat is emberekként, jel­A program alapvető tanú­sága széles körben haszno­sítható. Az előadó ugyanis egyértelműen bizonyította: minden ismeretterjesztő és pedagógiai próbálkozás si­kerének titka az élő szó va­rázsa és a gondolati mag gazdagsága. Ha e két össze­tevő ötvöződik egy ember­iben, akkor a hatás sokkal maradandóbb, mintha a kor­szerű, ám borsos árú szem­léltetőeszközök regimentjét vetnénk hadba. Okulhatnának ebből nem­csak a tanítók, tanárok, az oktatásügy hivatali dirigen­sei, hanem az olykor bizony­talankodó, botladozó TIT- szervezetek is. A maguk örö­mére, mindannyiunk javá­ra. .. (pécsi remekként fogja fel,­ neki mindig megjelenési, maga­tartási elképzelései voltak és iÜ Elszántan és szirupos Azok, akik látták az egri Gárdonyi Géza Színház elő­adásában az Enquest írta Most mind együtt című da­rabot, hozzám hasonlóan, minden bizonnyal Az elszánt rezesbanda című filmet vár­ták leginkább a tévé műso­rából e héten. Mint ahogy a tartalomis­mertetőből kiderült ugyan­is, a szerdai bemutató ugyanazt a sztorit (Francis Essex"ét) dolgozta föl, amit az őszi színházi előadás. Nos, attól tartunk, a tévé­filmnek kevés néző figyel­mét sikerült igazán lekötnie. Az angolok vontatottan, majdhogynem unalmasan je­lenítették meg a történetet az egyszerű falusi zenekar­ról, melynek egyéb ambíció­­ja sincs annál, minthogy együtt (most mind) jól érez­zék magukat. Érthető így, hogy elszánt ellenkezéssel fogadják az új karmestert, aki pedig „mindenféle” ver­senyeken is sikerre vinné őket. De minek? A tévéfilm szi­rupos, lágy, túl érzelmes hanghordozásával mindös­­­sze ezt az egy kérdést en­gedte föltenni a közönség­nek. Ellentétben az egri elő­adással, amely többek közt(!) azt is kutatta, ki, mennyire s miként alkalmas például egy közösség vezetésére... Lehetne még folytatni, ehelyett azonban álljon itt egy óhaj! Milyen jó lenne, ha erre az összehasonlításra a jövő­ben nemcsak a Heves me­gyeieknek lenne lehetőségük, de az egri bemutató sugár­zásával valamennyi tévéné­zőnek! (németi) A hét új filmjei Amerikai, román, jugo­szláv, magyar és angol fil­met mutat be ezen a héten a MOKÉP. Két világsztárt láthat a közönség az Újra szól a hat­lövetű című színes, szinkro­nizált amerikai westernfilm­­ben, amelyet John Sturges rendezett. Az 1956-ban ké­szült, az 1870-es évek tör­vénytelen időszakában ját­szódó vadnyugati történet két főszereplője Burt Lan­caster és Kirk Douglas. Ugyancsak a western műfa­jába tartozik a Földet ve­szünk vadnyugaton című színes, szinkronizált román film, amelyet Titus Popovici ötletéből Francisc Munteanu írt, és Dan Pita rendezett. A korhatár nélkül megte­kinthető film főszerepeit K­á­non Ciobanu, Mircea Diaco­­nu, Ovidiu Juliu Moldovan és Vadász Zoltán alakítják. Tizennégy éven felülieknek ajánljuk az Izzás című szí­nes, feliratos jugoszláv fil­met. A Boro Draskovic ren­dezte történet a dohányter­mesztéssel foglalkozó kis szerb falvakban játszódik a harmincas évek végén. A főszerepeket Dragán Maksi­­movic, Rade Serbedzija és Gordana Kosanovic alakít­ják. A Balázs Béla Stúdióban készített alkotás, a Rontás és reménység Moldován Do­mokos új filmje, egy idős asszony portréját rajzolja meg — középpontban a már valószínűtlen emberi hiszé­kenységgel és nem kevésbé annak meglepő következ­ményeivel. Képek kerestetnek A Magyar Nemzeti Galéria az idén szeptemberben kiállítást rendez a neves finn festő és grafikus, Akseli Gallen-Kallela alkotásaiból. A Kalevala-illuszt­­rációiról közismert finn alkotó sokat járt hazánkban, s egye­bek közt kapcsolatban állt a gödöllői művésztelep tagjaival is. Valószínű, hogy a művésznek hazánkban is található alkotása. A Magyar Nemzeti Galéria kéri mindazokat, akiknek Akseli Gallen-Kallela-mű van a birto­kukban, vagy valamilyen emlé­ket, dokumentumot őriznek a művészről. Jelezzék a kiállítást rendező galériának a 160-170, vagy a 160-100-as telefon 110-es mellékállomásán hétköznap — szombat kivételével — 10 és 15 óra között. Praeceptor lett, pedig költő volt és csak költő akart lenni Csokonai Vitéz Mihály. Igaz, megfor­dult a fejében, hogy talán mathézist, mérnökséget kel­lene tanulnia, de hamarosan letesz róla, sőt a debreceni diákságról is le akar mon­dani. Először 1793 végén fog­lalkoztatta a távozás gondo­lata. Négyszer egy évben 1793-ban a debreceni kol­légiumi sedes (iskolai tör­vényszék) négyszer büntette meg Csokonait: január 19- én, január 26-án, június 9- én és szeptember 7-én. A büntetések okai: elmulasz­totta a nyilvános leckét, a hétköznapi templomot és a nyilvános könyörgést. Meg­intették, megdorgálták, s kétszer négynapi épületfog­ságra ítélték. Maradt mégis deák a Kol­légiumban, sőt, Szilágyi Gá­bor professzor rábeszélésé­nek engedve 1794. január 11-én elvállalta a poétai osz­tály tanítóságát. („Ó, az a végzetes nap, amikor buzgó, megvetett, meggyűlölt, sze­rencsétlen fejemet eladtam egy ebédért.”) Az alsóbb osztályban tanító diák 8—10 hellyel is feljebb kerülhetett a gondosan kialakított sor­rend­listán, s így anyagilag is jobban járt. Az „egy ebé­dért” később nagyon drágán fizetett. A diáktanár bűne Csokonai két kollégiumi pere és elítéltetése ugyanis tanítóságával kapcsolatos. 1794. december 6-án a kol­légiumi sedes első ügyként tárgyalta a praeceptor-költő ügyét. Vádolták pedig az alábbiakkal: ünnepnapokon ritkán szokott tanítványai­val templomba járni, tanít­ványait az osztályban késő éjszakáig visszatartja, „sőt, hol több, hol kevesebb ta­nítványával az osztályban el­bújik, s megengedi, hogy itt dohányozzanak és bort igya­nak”. Csokonai a második és harmadik vádpontot elis­merte, az első vád ellen az­zal védekezett, hogy régi betegsége, testének és véré­nek állapota miatt nem jár­hat templomba. Állandó testmozgásra van szüksége, s nem képes egy óráig ugyanazon a helyen ülni, még kevésbé az egész isten­­tisztelet alatt, s a templom­ban szokásos hangosabb éneklést sem szenvedheti. Meg is büntették. A temp­lomlátogatás elmulasztása miatt súlyos feddéssel és korholással, s utasították or­vosi igazolás beszerzésére. A késői osztályban maradásért két tanulóval lejjebb sorol­ták, az éjszakázásért, ivá­sért, dohányzásért ugyan­csak kettővel lejjebb, s fi­gyelmeztették, ha még egy­szer ismétlődik, hivatalából elmozdítják. Tizennégy vádpont Nézzünk hát szembe a té­nyekkel: milyen tanító is volt Csokonai. Egyik tanít­ványa, Domby Márton így jellemzi: „Egy huszonegy esztendős ifjú inkább bará­tinak hitte az ővele csaknem egyforma idejű ifjakat, mint tanítványainak. Együtt sé­tált, mulatott, játszott, és hogy semmit el ne titkolja­nak, gyakran a tartózkodást nem ismerő barátságnak őr­zési között, együtt is pipá­zott azokkal, sőt legalább amint vádolták, együtt is ivott.” Ez a pedagógiai mód­szer ismeretlen volt a debre­ceni Kollégiumban, sőt az is, hogy egy tanító szinte színészi megjelenítéssel ad­ja elő az ismereteket, ezért lehetett, hogy a diákok „az ő oskolájába mint teátrumra egymást törve mentek”. Cso­dálkozhatunk-e, ha ezek el­len a módszerek ellen fel­lép a nagytiszteletű tanári kar? Másnap, december 18-án a sedes ülésén Csokonai kérvényét olvassák fel, amelyben kéri, hogy ment­sék fel a praeceptori hivatal alól. Sőt, a tárgyaláson tóga nélkül, rövid mentében je­lent meg, nyilvánvalóan azt akarván ezzel elérni, hogy ügyét ne a sedes, hanem az egyházi törvényszék tárgyal­ja. S zuhognak megint a vá­dak: a tanórákat elhanya­golja, a sedes intéseit nem fogadja meg, tanítványai erkölcsét megrontja, vele táncolnak, isznak, dohányoz­nak, sőt meg nem engedett órában furulyáznak is. December 19-én a sedes ítéletet hozott. Praeceptori állásából elmozdították, tíz tanulóval lejjebb sorolták. Két nagy pártfogója, Hunya­di Ferenc püspök és Domo­kos Lajos főbíró közreműkö­désével, s a bocsánatkéréssel az ügy elsimulni látszik. Ezt az is igazolja, hogy noha pár hónappal koráb­ban tizennégy tanulóval lej­jebb került a rangsorban, húsvéti legátusnak az egyik legjobb egyházközségbe, Ha­lasra küldték. A halasi le­­gációt követő események le­hettek a közvetlen okai an­nak, hogy Csokonai Vitéz Mihály második kollégiumi pere a költő kizárásával és kiközösítésével végződött. A vérmezei képek Az ügynek két vonulata van, de a sedes 1795. június 20-i üléséről készült jegy­zőkönyvben csak az egyik szerepel: a halasi legáción keresett pénz ügye. A hús­véti legációról ugyanis Cso­konai Pestre utazott, nem Debrecenbe. Itt tartózkodott körülbelül 5—6 hétig, s in­nen kérte, hogy kapjon pün­kösdi legációt. Kapott is. A gyűjtött pénzzel azonban ne­hezen számolt el, annak je­lentős része ugyanis a Kol­légiumot illette. Igaz, végül az összeget befizette, s az is bizonyos, hogy csupán ezért a vétségéért ki nem csapták volna. Hanem a pesti úton olyan tapasztalatokra, kapcsola­tokra is szert tehetett, ame­lyek formálták világnézetét, szemléletét. Jelen volt pél­dául Martinovicsék kivégzé­sén a Vérmezőn. Ismeretes volt Kazinczyval való kap­csolata, akit ugyancsak el­ítéltek. Joggal tételezik fel a kutatók, hogy Csokonai kollégiumi kizárásának fő oka: barátsága, rokonszenve az országháborítókkal. A Kollégium önmagát is men­teni akarta, de menteni köl­tő-diákját is, a bűnök ugyan­is, amelyek miatt kizárják a Kollégiumból, nem tartoz­nak a világi hatóságokra. A legsúlyosabb vád: júni­us 15-én váratlanul megje­lent a nyilvánosság előtt, s az áhitat végeztével felol­vasta beszédét, amelyben azt állította, hogy őt innen el­üldözik. „Ezt a minden szo­kással példátlanul szemben­álló, az iskolai hagyományok ellenére magyarul szerkesz­tett beszédet szokatlan hely­ről olyan hangon, olyan tag­lejtésekkel olvasta fel, ame­lyek inkább vallanak szem­telen komédiásra, mint tisz­tességes búcsúzkodásra”. A beszédben olyan mon­datok is voltak, amelyek Domby szerint „elektromi battériás villámként” csap­tak le a hallgatókra. Néhány mondat: „Nemes tanulók!... titeket hívlak tanúknak ak­kor, mikor már tanúra nincs szükség; de a szívek tribu­­náljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a béká­­kat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvény­szék előtt hívlak én tanúk­nak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiismeretű oskolai gaz­ember. ..” A vérmezei ké­pek, íme, így térnek vissza. Ez a búcsúbeszéd döntöt­te el a költő sorsát a debre­ceni Kollégiumban, mint­hogy a tanulók közül néhá­­nyan már hajlandónak lát­szottak szabadságot és példát venni hasonló­­ vakmerősé­gekre. Ezért aztán Csokonait minden tanulói jogból kizár­ják, és kiközösítik, ajánlást, bizonyítványt nem kaphat, eltiltatik a Kollégiumba való belépéstől, a diákokkal való érintkezéstől. Eddig a per. A praeceptort kidobta a Kollégium, hogy most már csak és végleg költő lehessen. Otthontalan, magyar költő. Bényei József (Folytatjuk) MAGYAR ÍRÓK PEREI (X/4.) A kicsapott deák

Next