Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-23 / 275. szám

4. ----------------- Egy hét... Egy szerényen fénylő est Jelen esetünkben a „szerény” jelző nem a gúnyos elmarasztalásé, mint inkább a megtisztelő dicséreté az „Egy Fényes-est" szombat esti bemutatója kapcsán. Igen, kedves melódiakedvelő olvasó-, néző- és hallgatótársaim, Fényes Szabolcs hetvenéves, s mint Szilágyi János kis interjújában megjegyezte, úgy tűnik, mintha már, száz éve élne, vagy még inkább — elnézést — mintha ötven éve már nem is élne. Olyan népszerű, olyan örökzöld, olyan dallamteli muzsika a Fényes Szabolcsé, amely a mai nagymamák és nagypapák számára éppen úgy kedves és meghitten ismerős, mint az unokák számára. Fényes Szabolcs muzsikája, dalai generációkat fűznek össze a zene édes kötelékével és döbbentenek rá öreget és fiatalt, hogy ez a behízelgő muzsika, ezek a kedves, vagy merészen szárnyaló dallamok mind-mind egyazon szerzőtől valók. Fényes Szabolcs életében klasszikus lett. És lényegében e klasszikushoz, a ma is frissen, fiatalosan alkotóhoz méltó volt ez a „tiszteletkör”-mentes műsor, ahol a szerény és kevés szöveg helyett a dalok, a zene dominált, s ahol igen jól vigyáztak arra, hogy a szükséges „operettest” (?) csillogás ne borítsa árnyékba az igazi fényt: Fényes Szabolcsot. Ízlés és mértéktartás, ez a jellemzője a hetvenesztendős zeneszerző művészetének, s erre rímelt rá ízléssel és mértéktartással Csenterics Ágnes rendezése is. A közreműködő kitűnő énekeseket, táncosokat most nem illeti sommás dicséret, mert itt és most csak közhelyekre nyújthatna ez módot. S a közhely nem a tisztes méltatás helye. Vasárnap délután Ez a cím és a műsorfüzetben semmi tartalomismertető. Olyan kagyló, amelyet, ha felnyitok, lelhetek benne kavicsot, homokszemet, de igazgyöngyöt is. Magazinműsor, az effajta műsorok minden veszélyét, néha lomtárnak tekintett voltát, valamiféle maradékbolt jellegét tekintve, és magazinműsor az érdekes, mozgalmas és ötletes mozaikkockákat tekintve. Vajon melyik lesz? Kagylót nyitottam és megelégedetten állapíthattam meg, ha nem is volt minden „szem” igazgyöngy, de a kagyló benseje mégsem homokszemeket takart. Vágó István és Wiesinger István egymástól oly elütő, de a magazinműsorban egymást mégis pompásan kiegészítő műsorvezetése, a kecskeméti rajzfilmstúdió bemutatása, Kálmán Károly, azaz Charle Kálmán szereplése többek között több volt, mint egyszerűen érdekes — tanulságos és elgondolkodtató is volt egyúttal. Talán a „kutya-vitát” lehetett volna kutyafarkányit rövidebbre vágni, bár tudom, hogy a kutyadolog manapság már kutya egy dolog. Ami az igazságtevést illeti. De hát egy ilyen magazinnak nem is kell e kérdésben sem vitára, sem igazságtevésre vállalkoznia. Gyurkó Géza Portréfilm, buktatókkal Ismerem Dénes Zsófia kötetekben megjelentetett A KÉPERNYŐ ELŐTT — írásait, mindig nagyra értékeltem tájékozottságát, színes, fordulatos, árnyalatgazdag stílusát, s azt is, hogy riporter volt a javából, olyan zsurnaliszta, aki kiválóságok regimentjét kereste fel, s így szerzett élményeit egyéni módon öntötte formába. Épp ezért — másokkal együtt — kíváncsian vártam azt a kétrészes portréfilmet, • amely e nagyszerű asszony vallomásait fűzte csokorba. Belohorszky Pál ritka alkalmat ragadhatott meg, hiszen keveseknek adatik meg az a lehetőség, hogy egy ilyen kivételes egyéniséget szóra bírjon. Hármas szerepkörben — forgatókönyvíróként, szerkesztőként és riporterként — vizsgázott, sajnos nem éppen jelesre. A bajok valószínűleg már a tervezésnél születhettek, ugyanis többnyire erőszakolt kérdései sutává torzultak. Jobban járt volna, ha háttérben húzódik, ha „szürke eminenciásként” irányít. Az mindjárt kiderült, hogy nem lehet versenytársa ennek a szellemi kincsekben bővelkedő, 97. életévén túl is fiatalosnak ható személyiségnek, aki ízes történetek regimentjét idézte a század elejének irodalmi világáról, a költőzseni Adyról, Bölöni Györgyről, Balázs Béláról, aki mesterien tolmácsolta ezeket a sztorikat. Az alapvető tévedésből újabb hibák fakadtak. Az aláfestő zene csak itt-ott bukkant fel, holott hangulatkeltő jellege sokkal művészibbé tette volna a műsort. Bizonytalankodott Zoldóki Ferenc operatőr is, aki egyáltalán nem aknázta ki a kameramozgásban rejlő adottságokat, így aztán képei egysíkúak, azonos típusúak lettek. Kár, hogy ez történt, ám a nézők mégsem csalódtak, mert a bakikért busásan kárpótolta őket az a Dénes Zsófia, aki igazolta: a teremtőerő, a hasznosság tudata mindig csodákra képes ... (pécsi) Kovács Zsuzsa és Felföldi Anikó NÉPÚJSÁG, 1982. november 23., kedd KI VISZI ÁT A SZERELMET... Beszélgetések a népzenéről A hetvenes években indult hazánkban a népzenei mozgalom, mely már-már veszendőségre ítélt értékeket mentett meg, s szellemi életünket felfrissítette, egyben új látásmódot hozott. Napjainkra e spontánnak indult mozgalom intézményesült s követőkre talált az egész országban, így Heves megyében is. A megye népzenei életének két aktív résztvevője mondja el véleményét arról, hogyan látja a mozgalom helyzetét megyénkben: Fajcsák Attila népzenész, a népművészet ifjú mestere: — Az elsők között érdemelte ki ezt a címet, jelentett-e változást a további munkában ez az eredmény? — Megkaptam, és szinte minden a régi. Semmi különösebb megbízatásom nem volt azóta, úgy érzem, nem „használt ki” a megye. Hívtak néhány továbbképzésre, hogy tartsak előadást — ez minden. Véleményem szerint különösebb koncepciózusság nem érződik a népzene megyei képviselőinek tevékenységében. Ennek alapvető okát szakembereink érdektelenségében látom. Befulladt egy citerazenekar és egy népdalkörvezetői tanfolyam, ennek ellenére nem hívták össze a szakmában dolgozókat, hogy megpróbáljanak változtatni a helyzeten. Különösebben nagy tekintélyét nem érzem ennek a műfajnak megyénkben, emiatt sem tudunk előre lépni. Évek óta nem sikerült egy ütőképes helyi zenekart sem létrehozni. Amikor én elkezdtem ezt a munkát, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt, abban a hátrányos helyzetben voltam, hogy senkihez nem fordulhattam útmutatásért. Ma már bárki, akit érdekel ez a munka, segítőkre, útmutatókra talál. Szívesen segítenék én is, de a nyolc év alatt senki nem jött hozzám. Szakfelügyelői jelentés, 1981. június: „A Megyei Művelődési Központ zenei közművelődési tevékenysége, hálózatimódszertani munkája az utóbbi öt évre vonatkoztatva az elért eredmények ellenére nagyon ellentmondásos. A korábbi évek figyelemreméltó eredményeihez képest az utóbbi egy-két évben több tartalmi vonatkozásban történt kimutathatóan komoly visszalépés.” Fajcsák Attila: “ A népművészeti mozgalmak általában a művelődési házakból indulnak, az fogja össze őket, irányítja. A Heves megyei Művelődési Központtal az a helyzet, hogy egy adott szakterületen egy ember jó, ha másfél-két évig van. Nagy Miklós főiskolai adjunktus: — Több mint tíz éve részt veszek ebben a mozgalomban, így van rálátásom a múltra és a jelenlegi helyzetre is. Egyértelműen mondhatom, hogy nagy visszaesés tapasztalható. Ennek okai nagyon összetettek, nem lehet csupán egy-két dologra visszavezetni. Tény az, hogy ez a visszaesés részben természetes folyamatnak a következménye, abban az értelemben, hogy azok az idős emberek, akik az adatközlők, s akik a kórusok tagjai, lassan-lassan kihalnak, vagy már nem tudnak járni a próbákra. A főiskolán van népzenei speciál kollégium, ahová az érdeklődő ének-zene szakos hallgatók eljárhatnak. De ez kevés. Jó volna, ha szervezettebb formában előkészíthetnénk a kiemenő énektanárokat arra, hogy a népzenét megszerettessék, beoltsák a gyermekekbe. A gyakorlati élet mutatja, hogy erre szükség és igény van. Fajcsák Attila: — Véleményem szerint egyetlen lehetőségünk van a népzenei mozgalom megújítására megyénkben : beindítani egy olyan tanfolyamot, mint amilyen például a pécsi főiskolán lesz. Egy kétéves speciális kollégiumot indítottak népi hangszeres oktatásból, hogy legyenek tanárok, akik ha kikerülnek falusi, nagyvárosi iskolákba, a gyermekeknek át tudják adni ismereteiket, s beléjük oltani a népművészet iránti érdeklődést. szeretetek » Nagy Miklós: — A népdalkórusok régebben jobban összefogottak voltak, mindig volt szakember, aki összességében látta munkájukat, s ha probléma volt, a konkrét helyzetnek megfelelő segítséget tudott nyújtani. Pedig akkor sokkal több kórus működött, mint most. Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a megyében működött körülbelül ötven kórus (minősített együttesekről van szó!) helyett ma miért tarthatunk csak 16—20-at számon. Felbomlásuk egyik okaként említhetném a szereplési lehetőség hiányát, ami bénítólag hat munkájukra. Bizonyítási lehetőséget kell számukra teremteni, s a jó munkáért elismerést és támogatást is várnak. A dolognak azonban nemcsak szakmai, hanem szervezési oldala is van, ami legalább olyan fontos. Ezen a téren is sok hiba merült fel az utóbbi időben. Fajcsák Attila: — Ami szerintem nagyon hiányzik: a tudományos háttér. Sok helyen a múzeumok múzeológusai oda tudnak állni a mozgalom mellé. Nálunk ez is hiányzik legalábbis a zene és tánc területén. Hat éve alakult az Egri Néptáncegyüttes, amelynek munkáját is sok megoldatlan probléma hátráltatja... őseink üzenetének felfogása, szellemiségének átvétele, megőrzése az egyén és a nép léte folytonosságának záloga. Kapocs nemzedékek között, mely többek között meghatározója hovatartozásunknak, nemzeti öntudatunk kialakulásának. Ennek felismerése fontos minden helyzetben és korban, de , többszörösen lényeges és sürgető ma. A kapocs szerepét, úgy tűnik a népzenei mozgalomnak elkötelezett fiatalok vállalták magukra. Maximálisan segíteni kellene ezt a nemzedéket, hiszen hihetetlenül nagy a felelősség: megkeresni a „szerelmet”, de át is kell jutni vele a túlsó partra... Gyevnár Éva múzeumpedagógus A válást követő költözködés oly gyorsan zajlott, hogy Géza nem is gondolt afelől, mi lesz majd később. Valószínűtlennek tűnt az egész, mintha nem is vele történne mindez. Résztvevője valaminek, mely vidáman, s borba fojtottan zajlik. Nevetgéltek és nem gondoltak semmire. Tuszkolták tele a kosarakat, cipelték a bútorokat, s részegen dalolva, mint valami zászlót, tépték ketté az utolsó éjszaka emlékét viselő közös lepedőt. Az asszony arcán nem volt bánat, s a férfi sem érezte, hogy szomorkodni kéne. Mintha nagy, beugratós játék lett volna, melyet ketten eszeltek ki. Álmodjunk egy furcsát, s fölébredve el kell játszani. Kilyukasztották a párnát, telefújták tollpihével a szobát, esernyőt bontottak, s vidám-könnyes szemmel estek egymásnak, mímelve a veszekedést, hogy a házasság olyan, mint a gyomorégés, jobb megszabadulni tőle. Felnyitották a szekrényajtókat, kiszórták belőle a ruhát, nagy kupacot raktak, s a tetején ülve szónokoltak a házasság útvesztőiről, hogy az csupán az őrültek menedéke, kik a józan megfontolás barátcsuháját viselve próbálják leplezni magukat, hogy nem egyéb, mint intézményesített formula a mind több házasságtörésre, mely házasság nélkül bizony lehetetlen volna. Az automata mosógépbe belehajigálták az összes hivatalos iratot, hogy lemossák róluk a rendelkezések szövegét, a pecséteket, az iktatószámokat, az előadók neveit. Fölkapcsolták az összes lámpát, gyertyát gyújtottak, hogy örök fényességben ragyogjon e megváltást hozó nap. A válást igazoló iratot táblára szegezve kivonultak az utcára, hirdetve az egyenjogúságot, a szabadságot és egyéb zagyvaságért, mely éppen eszükbe jutott. Apró tárgyakkal megajándékozták az utcán sietőket, hogy ők az egymilliomodik járókelők, akik e szent helyre léptek, hol egykor karonfogva jártak ők is, s fújj, ebből elég ma nekik. • Szinte észrevétlenül ürült ki a szoba. Csupán egy ágy maradt benne, meg néhány ócskább bútor, a parketton tollpihetakaró. Géza hallotta, amint a Nevetés beszáll a liftbe, s lefelé húz. Nem tudta, mitévő legyen. Megúsztam, biztatta magát. Megúsztam, üvöltötte. Sírva fakadt. A rohadt életbe! Az ablakhoz rohant, de már csak a távolodó kocsikat látta. Lefeküdt. Tudta, aludnia kell, nem gondolni semmire, csak a holnapra, mely tisztára mossa, s elkezdhet mindent újra, elölről. Csak a költözködést követő napon értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Az asszony nemcsak a bútorokat, a mosógépet, a kocsit, de életének majd tíz évét is magával vitte, mintha a lezáródó bőröndökbe gyömöszölt tárgyakkal együtt tűnt volna el minden. Valami, ami végleg elveszett. És nem tudta sajnálni. Akarta, hogy fájjon, de csak ürességet érzett. Tíz év páncélkazettába rejtett perceit rabolták el tőle, annyi órát és napot, melyek mindegyikében az a hit éltette, hogy számára ez az egyedül lehetséges élet — az asszony, a szobák, a bútorok fényessége, a fürdőszoba sötétkék csempecsillogása, a létbizonytalanság legkisebb árnyalata nélkül. Az asszony barátai, kik mindig vidámak voltak, mintha sohasem éreztek volna félelmet, szorongást. Reggelig tartó bulikra jártak. Először mint csodabogarat bámultak körül, az asszony elnéző tekintete hessegette szét őket. Igyekezett kedvükbe járni, hogy köztük lehessen, közéjük tartozhasson. Megpróbált éppoly fesztelen és magabiztos lenni, mint azok. Új bútor és kocsi kellett, szabad esték és szabad reggelek, és hosszú, egymásba folyó hétvégék, ruhák és csillogás. Csillogni akart, megérteni a gazdagságot, ott lenni ahol a pénz terem, s mint érett gyümölcs, leszakítható. S hogy mindezt miért, csak annyit tudott, hogy kell, mert különb akart lenni mindegyiküknél. Talán a félelem miatt, hogy bármit tesz, sosem lehet olyan, mint ők, akikhez csupán hasonló lehet, s úgy istenigazából még az sem. Régi büszkesége úgy szállt el belőle, mint a köd, melynek helyén az erőtlenség maradt. Tétova kapkodás, tehetetlenség. Hiába hajszolta át magát tíz évig az életen, semmi nincs, amihez ragaszkodnia kéne, amiről azt mondhatná, az enyém. Kábultságot érzett, szájíze keserű volt. Kimosta magából az éjszaka. Álmaiból kiszöktek a színek, szürke ködgomolyag lebegett a képek között. Kerítésnek dőlt, magasra nőtt, sovány kamaszt látott, öklei zsebbe gyűrve, ujjai tenyerébe mélyedtek, körmei belekaptak a húsba. Ajkán alig látható rángás futott át. Cipője orra levágva, kikandikáltak lábujjai. Nadrágja festékes ujjnyomatokkal tele. A szemközti darakokat nézte. Hátradőlve próbálták megúszni a zuhanást, a szél dörömbölését a szürke panelfalakon, mely a völgy felé taszította őket. Kétségbeesett újságpapír-függönyök lobogtak a szélben, a megadás betűpecsétes, fehér zászlói. Az egyik ajtó előtt foghíjas, öreg cigány állt, papírgépekkel hajigálta az olajgyári kémények felől úszó tömött, fekete füstöt. A fiú az apró konyhában állt, a festőállványra feszített vászon előtt. Az arckép vonalain igazított. Az arc sápadt volt, szeme hamuszínű, mint a lávapernye, ajka összeszorítva, pofacsontjai előreugróak. Fölült. Évek óta először gondolt vissza azokra a rég elfeledett időkre. A szegénység mámorában nőtt föl, az éhség részegségében, melyre elvonókúra sincs. Csak kényszerképzetek vannak, egy távoli, elérhetetlen életről. Akár a tükör verte vissza arcát, s benne azokat a homályozó bunkerszemeket, melyek mélyén félve lapult meg sorsának minden keserűsége. Az ecsetje nyomán kirajzolódó arcok sem tudták magányát feloldani. Romantikus szerelmek után loholt, melyekben mindig ott volt a tisztaság naiv reménysége, az ábrándok rajzolta jövő, a tükrön túli világ a maga kikezdhetetlen gazdagságával, az élet biztonságával, amire mindig vágyott. Szeme a sarokba dobott vásznat kereste. Még csak tíz éve festem, mosolyodott el magában. Tudok reggelig inni, száznegyvennel száguldani a sztrádán, de mindenekelőtt pénzt tudok keresni. Mintha a vászonnak beszélt volna, a soppadt arcnak, a láva-pernye szemnek, az összeszorított ajaknak. S mindennek semmi, de semmi értelme. Valakit kellene keresnem, odacsörögni telefonon, találkozót beszélni meg. Az asszony, mint a légyfogó, vitte magával barátait. Tudta, egy sincs közöttük, akivel le lehetne ülni, nem is beszélni, csak hallgatni, koccintani és inni. El akart újra aludni, de nem jött álom a szemére. Elég keserűség van bennem, hogy újra kezdjek mindent, csak már erőm nincs hozzá, az végképp elhagyott. A tenyerét nézte, az élet vonal csukló felé futó rajzát, mely a kéken földagadó erek felé tartott, mintha egy gyors s határozott metszéssé föl akarná szakítani azokat. Pető Sándor:♦ innen ' s túl