Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-15 / 38. szám

Egy hét... Bogár képpen !. Öt fii sexparti. Öt fiú és egy lány. Micsoda erkölcsi fertő?! De az ég büntetése nem maradt el. Úgy bizony. Kétszeres élmény volt a számomra a Maupassant ha­sonló című novellájából ké­szült holland televíziós film. Sőt: háromszoros. Vegyük sorba az élményeket, mert érdemes és talán értékes is a felidézésük. Mitől nem , ,sexparti” ez a film? Csak attól és azért, mert egy olyan író írta meg a történetet, mint Maupas­sant, a világirodalom kétség­kívül egyik legsajátosabb egyénisége. A pikánsnál is kissé merészebb történet az írói tollon nemes lírává, igaz emberséggé, a barátság, a szeretet, az összetartozás és összetartás nemes veretű drámájává vált. Ha egy kö­zepes író írja meg Bogár és társai „közös” nyarát, aligha lett volna az alkalmas meg­filmesítésre. Legalábbis nem milliókhoz szóló tévéválto­­zatban. De élmény volt számomra azért is, mert a Bogár — be­vallom, nem ismerem és az „összegyűjtött”-ben sem lel­tem rá az eredeti elbeszélés­re — alkalmat adott arra is, hogy egy nálunk kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert tévé­művészet, a holland le­tegye a névjegyét a nézők asztalára. Megkapó, megha­tó és imponáló volt e név­jegyletétel. Újabb igazolása annak, hogy a kisnépek kis televíziói (?) is képesek na­gyot, művészit,­ emlékezetest alkotni. És nem kell különö­sebb bátorság megfogalmaz­ni: ahol a Bogár megszüle­tett, ott ihletett szinten űzik a televíziózást. És végezetül, ám nem utol­sósorban, élmény volt a szí­nészi játék, a rendezői feszes fegyelem, amely a lényegre, az arcokra, a villanásokra, az emberi kapcsolatok apró rezdüléseire koncentrált, s amely képes volt nemcsak megtalálni, de hitelessé is teremteni az ifjúság sokszí­nű arcát, s a sokszínűség mö­gött az „egyszínű” tisztasá­got Jan Ke ja személyében egy igencsak invenciózus, ér­zékeny rendezőt, lírai alka­tú művészt ismerhettünk meg. A fiatal színészgárda közül a legkiforrottabb két­ségkívül a címszerepet ját­szó és nemcsak igazán szép testű, de felszabadultan és egyben mély átérzéssel szu­verén alkotóként megjelenő Teumse de Kleik volt, de ke­vés gesztussal is sokat mon­dó, miliőt teremtő volt az öt fiú alakítása is. E háromszoros megelége­dettség nyomán fogalmazód­hat meg újra az igény, hogy lehetőségeihez képest tallóz­zon még bátrabban és gyak­rabban a magyar televízió az úgynevezett kis országok tévéalkotásai és alkotói kö­zött. Nemcsak azért — bár ez sem lebecsülendő —, hogy az anyagiak szűkössége is ösztönözhet erre, de még in­kább azért, mert ezekben az országokban, lett légyenek azok bármely pontján is a világnak jelentős alkotások születhettek és születnek is nap mint nap. A világ teljes képéhez —­­televíziózásban is — a hatalmasok mellett a kicsik is hozzátartoznak. Sőt: talán ők adják meg az egy­síkúság igazi ellentmontját, a nemzeti és egyben művészi sajátottságot. Gyurkó Géza Mérkőzés az élettel Folyik a mérkőzés.­A játé­­kosok biztonsággal, ügyesen mozognak a pályán, a jobbik csapat már a harmadik gólt lövi. A labda látszólag olyan, mint a többi. Csak ha gurít­ják, dobják, mintha fémek csörögnének benne. Nagyon is célzatosan: ez a sportszer ugyanis vakok számára ké­szült. A tévé Pénteki randevú cí­mű műsorában Déri János riporter a Vakok és Csök­kentlátók Intézetébe kalau­zolta el a nézőt. Egyszerű, szép szavakat hallhattunk. A teljes életre törekvésről,­ a beilleszkedésről, az értelmes célszerű cselekvésről. Póz­­mentes, szánalom nélküli volt mindenük riport.­­ Mert nagyon is igaz, amit elmondtak a megszólalók. El­lenkeznek a nézettel, hogy a vakoknak külön világuk len­ne. Nagyon is e világban él­nek ők, fogyatékosságuk nem gátolja őket abban, hogy ugyanolyanok legyenek, mint a többi ember. Megismerked­tünk egy fiatalemberrel. Tel­jesen vak, mégis szemüve­get hord. Elmondta: azért, ha megy az utcán, ne keltsen szánalmat fehér botjával, ne kérjen szavak nélkül is se­gítséget. Bízik magában, bí­zik erejében. Ám a társadalomnak köz­­vetlenül is kötelessége van. Mert többet ér egy százalék segítség, mint száz százalék sajnálat. (­ mik-es) Az idő próbája Negyedszázaddal ezelőtt jelentős színházi eseménynek számított Mesterházi Lajos Pesti emberek című drámá­jának bemutatója. A művet akkor a debreceni Csokonai Színház művészeinek tolmá­csolásában láttam, s mások­kal együtt nagyra értékeltem nemcsak az író tisztánlátá­sát, árnyas valóságelemzését, jól megmintázott figuráit, hanem fordulatos cselek­ményszövését, konfliktust teremtő, s azokat megoldó készségét. A hajdani közönség épp ezért várta érdeklődéssel az egykor nagy sikert aratott darab tévéváltozatát. Lénye­gében nem csalódtunk, hi­szen a stáb — Várkonyi Gá­bor rendező rátermettségre A Pesti emberek szereplői: Piros Ildikó (Mónika), Huszti Péter (Sándor), Dunai Tamás (László) és Bálint András (Béla), valamint Lukács Sán­dor (Desire) valló irányításával — majd, hogy hiánytalanul felvillan­tott minden időálló értéket. Ezzel magyarázható, hogy ez az alkotás ma is aktuálisnak, gondolatgazdagnak tűnt. Ak­kor is, ha napjainkban már más a „módi”, ha egy-két mozzanat egy kissé didakti­kusnak tűnt. A szerző, a mindenkori ember vívódását mutatta be hamisítatlan hitelességgel. Ez a nerpes szándék tükröző­­dött a gonddal formált színé­szi alakításokban is. Elsősor­ban Piros Ildikó — Mónika életre keltője — törekedett sokrétű jellemábrázolásra, emlékezetes pillanatokkal ajándékozva meg valamen­­­nyiünket. Érdemes volt kép­ernyőre vinni ezt a produk­ciót, mert igaz, tanúvallomás — a mai nemzedékek szá­mára — arról, hogy a tör­ténelem viharában miként lehet megőrizni az embersé­get. Biztató nyitány Vasárnap délután új mű­sorral jelentkezett Egri Já­nos. Korábban már elbúcsúz­tunk a Lehet egy kérdéssel több? című játéksorozattól, s most a stafétaváltás tanúi lehettünk. Az Elmebajnokság nyitánya önkéntelenül is összehasonlításra késztetett. Még kötődtünk a megszokott­hoz, s ezért kissé aggályos­kodva fogadtuk az újat. Egy biztos: nem a legsziporká­­zóbb ötlet szülötte, arra azonban mindenképp jó, hogy szórakozva gyarapítsák ismereteinket, hiszen a zá­porozó kérdések felölelik a humán és a reál tudnivalók gazdag tartományát, s arra ösztönözik a kíváncsibb ter­mészetűeket, hogy forgassák a lexikonokat, a szakköny­veket, azaz bővítsék tájéko­zottságukat. Menet közben aztán ki le­het iktatni az esetleges hi­bákat, megszüntetve az oly­­kori vontatottságot. Így még önfeledtebbé válik, s kama­­tozóbbá lesz a felhőtlen ki­­kapcsolódás. Méghozzá száz­ezrek javára. (pécsi) Heti ajánlat Lesz miből válogatniuk azoknak a versenyzőknek a héten, akik legszívesebben a televízió programjaira fi­gyelnek. Szerdán a 2-es csatornán látható majd a Miskolci Nemzeti Színház előadásán készült felvétel: Peter Buckman színműve, a .. .most mind együtt! Csü­törtökön az 1-es főműsorá­ban tekinthetik meg a Nyo­mozás című tévéfilmet, amely Somogyi Bélának és Bacsó Bélának, a Népszava felelős szerkesztőjének és munkatársának meggyilko­lásáról készült. Pénteken délután folytatódik a Déry Tibor Felelet című regényé­ből készült sorozat. Ugyan­aznap este kerül képernyő­re a Telepódium új bemu­tatója, Fehér Klára bohóza­ta, a Tökéletes házasság. És még mindig a tévé. Szombat délután indul a Karl Marx ifjú évei című kétrészes sorozat. Befejezté­vel a 2-es csatornán Illés Endréhez látogat a Szép szó riportere. Szombat éjjeli ajánlatunk: Jancsó filmje, a Szegénylegények. Szombaton a Népújságban elsősorban a Világkép részt­vevőinek készül a magyar reneszánsz korát feldolgozó művészettörténeti összeállí­tás. Wagner-centenárium Világszerte megemlékez­tek Richard Wagner német zeneszerző halálának száza­dik évfordulójáról. A XIX. századi drámai zene kima­gasló újjáformálóját 1883. február 13-án Velencében, munka közben, hetvenéves korában ragadta el a halál. Pályájának talán legfonto­sabb városában, Bayreuth­­ban koszorúzási ünnepséget tartottak sírjánál. UTAK, KERESZTUTAK (XVI/15) Szocialista művészet Ellentétes elméletek, fel­fogások következtében ma még nem tudjuk egyértel­műen megfogalmazni a szo­cialista realizmus fogalmát. Magatartás, stílus, politikai irányzat közvetlen tükör­­képe-e a szocialista realiz­mus? Nem stílus, mert min­den stílusban jelentkezhet, s magatartásnak is csak an­­­nyiban az, hogy a művészi módszer és magatartás ne­hezen választható el egymás­tól. Leginkább tehát emberi alapállásból következő mód­szernek nevezhetjük. Hosszú előzménnyel, melynek első periódusát a párizsi júniusi felkelésből (1848) az első orosz proletárforradalomig (1905) szokás megjelölni, mint az előkészületek korsza­kát. A második korszak, 1905-től 1917-ig, a Nagy Ok­tóberi Forradalomig tartott, míg a harmadikat a harmin­cas évekkel határoljuk el, a következőt az ötvenes évek végével, s aztán a fejlődés újabb állomásai következnek. A periodizálás kérdése ke­vésbé fontos annál a sokkal izgalmasabb vitánál, amely meghatározása körül folyik. Mert ez a meghatározás hol annyira leszűkül, hogy csu­pán egy szűk körre terjed ki, másszor pedig — s igaz­ságosabban —, a múlt és je­len sokszor ellentétes stílusú, de java alkotóira figyel. Gorkijt és Majakovszkijt, Aragont és Nexet, Solohovot és Eizensteint, József Attilát és Derkovitsot nem tagadták meg, még a vitatkozásra ké­szek sem. Ellentmondások akkor támadtak, amikor ilyen vagy amolyan értelemben vett formalizmust kiáltottak ki szocialista realizmus cí­mén, rossz naturalizmust, vagy minden művészi értéket nélkülöző politikai szólamo­kat. A „szocreál” egy időben rosszízű értékjelzője lett az alapjában véve dilettáns, ek­lektikus, sokszor giccses ál­művészi megnyilatkozásoknak is, ugyanakkor a szocialista realizmus példás alkotások­ban bővelkedik. Itt ne csak Solohov Emberi sors című regényére gondoljunk, vagy a Szállnak a darvak című filmre, hanem arra is, hogy a „szocreál” építészet bár­mennyire is tévedett ará­nyaival, bármennyire is fel­lengzős volt gyakran külső megjelenésében, alaposan, jól megépített konstrukciókat teremtett. Az impresszioniz­mus éppúgy termi a poszt­impresszionizmusban a fel­színes, üres piktúrát, mint ahogy a konstruktivizmus az embertelen „kocka” építmé­nyeket, a­ kubizmus éppúgy szült formalista, funkciójá­nak nem megfelelő haszná­lati tárgyakat, mint amen­­­nyire az expresszív kifejezési formát fel lehet használni semmitmondó handabandá­­zásra. Minden teljes értékű művészi irány kitermeli a maga selejtjeit is. Ha Gor­kij vagy József Attila a maga teljes emberi hitelét adta érte, a maga egyetemes mű­vészi felkészültségével vállal­ni tudta, ez elég garancia arra, hogy ne kételkedjünk a szocialista realizmus lehető­ségeiben, művészi értékeiben. A szocialista realizmus, mint eszme, a tárgyakban testesülhet meg legemberib­ben, jó közérzetünket bizto­sító, jól funkcionáló tárgyak­ban. A hazug irodalmat nem olvassuk, a rossz szobrok mellett érzéketlenül elme­gyünk, silány zenénél kikap­csoljuk a rádiót De a ros­­­szul megépített lakásokban kényelmetlenül érezzük ma­gunkat, nyugtalanok és ide­gesek leszünk. Idétlen evő­eszközök, hozzáférhetetlen motorok, kényelmetlen bú­torok mindennapjaink rossz közérzetét okozhatják. Nem mindegy tehát, hogy milyen tárgyi környezetben élünk. Beszélnünk kell a szocia­lista realizmus (bár vélemé­nyem szerint helyesebb len­ne egyszerűen szocialista művészetnek nevezni), és a­naturalizmus viszonyáról is. A fellengzős pátosz egyértel­műen hibáztatható, és hibás-e a festő, aki — mondjuk — a mostanában sokat vitatott Füttyös lányt, az első női kalauzt megfestette? Azt mondjuk, a szocialista művé­szet minden kifejezésformá­ban jelentkezhet, mert alko­tói módszer és nem stílus. Ha így van, akkor a natu­ralizmusban is. Hogy idejét múlt láttatási módszer? Az expresszionizmus is az, még­is Európa-szerte feltámadt. Jobb lenne úgy megközelí­teni a kérdést, hogy az a bi­zonyos kép megfelel-e a ma­ga­­ törvényszerűségének, vagyis: jó naturalista kép-e? Igen. Minden a helyén van, arányai, kompozíciója hibát­lan, s aki emlékezik még ar­ra, amikor ezek az egyen­ruhás nők megjelentek, a nő lábtartását, cipőjét, zok­niját, egész tartását a saját emlékezetében is így tartja jellemzőnek. Bármily fény­­képszerű, nem valószínű, hogy egyetlen fénykép is egyesítette­­ volna a sok-sok nőben szétosztva jelentkező vonásokat. A maga nemében jó kép ez, valamikor azokat az éveket híven rekonstruál­hatják majd belőle. S ha is­mételten azt mondjuk, hogy a szocialista művészet más kifejezési formákban is je­lentkezhet (gondoljunk az absztrakcióig elmenő plaká­tokra), akkor miért ne vá­laszthatná bizonyos esetekben a naturalizmust? Ne a for­mát, hanem a minőséget vé­delmezzük. Dési Huber Istvánnak kell igazat adnunk: „Eddigi pró­bálkozásaink tehát azon csúsztak el, hogy művésze­tünket befejezett formák közt akartuk megcsinálni. Ma le­sújt, de fel is emel a tudata, hogy festészetünket nem le­het megcsinálni előre elkép­zelt keretek és módok közt. Dolgozni kell, keresni, ku­tatni, s közben a szocialista művészet valahogy megszü­letik. A mi munkánk tehát annyi: tanulmányozni, fel­szívni a festészet eddigi ered­ményeit, kutatni a mester­ség aktuális problémáit, és átélni, átérezni a világnak, társadalomnak, természet­nek, életnek azt a részét, amellyel egynek érezzük magunkat, s amelyet kife­jezni kívánunk. A többi la­­borálás közben magától kell hogy létrejöjjön. Vagy amennyiben nem jön létre, úgy nem is él élményszerűen bennünk, s akkor hiába minden törekvés, szándék.” Koczogh Ákos (Következik: 16. összefog­lalás, vagyis: új avantgarde)

Next