Népújság, 1983. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-12 / 85. szám
4. Egy hét a... Ujjé, a ligetben nagyszerű? Ott a „lizsé” egykori sarkában, a vursli bejáratánál, ott forgott az a csodálatos világ, a vágtató lovakkal, az égi szekerekkel, felettük a harsonázó aranyfejű angyalokkal, sergékkel, forgókkal, amelyeken egy menet — ha jól emlékszem — tíz fillér volt. Ha volt tíz fillér éppen az apám zsebében. És mégis, micsoda varázs, micsoda boldogság volt kigyalogolni is a messzi Városligetbe, nézni a forgatagot, ácsingózni minden után, ami mozgott, forgott, harsogott, villódzott, minden után, ami az ember számára, kétévestől a nyolcvankét évesig, egy varázsos világot, egy másik világot, a feledés földjét jelentette. Lehet, hogy nem is volt olyan szép, sőt kopott volt, lehet, hogy nem is volt olyan nyüzsgően vidám, hanem inkább csak a téblábolóan vágyakozók gyülekezőhelye volt hajdan a pesti vursli, ott a Városliget szélén. Lehet, de én ugyanúgy emlékezem vissza erre a mesevilágra, mint ahogyan a Ligeti legendák emlékezik vissza forgatagos kavalkádjával a hajdanvolt időkre. Legendákról szólt a kétrészes tévéprodukció, de írhatta volna ajánlásul, hogy várostörténeti sorozat, sőt országtörténeti dokumentumgyűjtemény, mert ezt is elvállalhatta volna. Sőt, a kultúrhistória előkelő lapjain is bízvást ott csilloghatnának a mára talán talminak vélt fényei, de egykor mégis csak pillanatnyi boldogságot sugárzó pompája (?) az egykor volt, de ma is van vurslinak. ízléssel, mértéktartással, okos, de nem okoskodó összekötő szöveggel, korabeli felvételekkel és a modern kor televíziós „trükkjeivel” készült el ez a „legenda”. És külön elismerés ezért a rendező Bánki Iván mellett a nagy létszámú és jókedvvel komédiázó színészeknek és színésznőknek. Egy-két biccenéstől eltekintve mindegyikük és mindenkor képes volt megtartani azt a távolságot, amely egyfelől a vásáriasság, másfelől a méltóságteljes elkülönüléstől választja el az effajta produkciókat. Különben örömmel láttam, hogy unokáim is látni fogják: a ringlispil ma is ugyanaz, ugyanúgy most is ott forog a régenvolt vursli hajdanvolt kapujában. Vajh hányadik generációnak fújják a harsonát merev arcú gipszangyalok? Gyurkó Géza Tanulságos szatíra Az ötvenes évek végén megtörtént eseményt írt televízióra Digi Lunari, aki valóságos sztoriból formált tanulságos szatírát. A Fekete a feketén című háromrészes olasz filmsorozat nemes szándék szülötte. Az alkotók arra akarták figyelmeztetni a nézőt, hogy a múlt rémei, kóros emlékei napjainkban is kísértenek. Ezekkel sokféleképpen lehet leszámolni. Véleményük szerint — s ebben van igazság — az egyik leghatásosabb módszer az, ha a maró gúny, a gyilkos szatíra eszköztárát vetik hadba. A felkészült stáb ügyesen oldotta meg feladatát. Akkor is, ha egy kissé terjengősek voltak, azaz a reméltnél jobban elnyújtották a cselekményt. Elképzelhető, hogy mindezt tudatosan tették, bízva a tények elrettentő erejében, a hiteles mozzanatok, a társadalmi körkép dokumentatív szerepében. Kétségkívül kellett ez a „fűszer”, hiszen a ma ifjúsága részleteiben aligha ismeri az olasz fasizmus szörnyűségekben bővelkedő krónikáját. Az információk adagolását mégis túlméretezték, ám ezt szerencsésen ellensúlyozta a megnyerő alapállás, a kitűnő színészek — különösképp a főhőst alakító Paolo Stoppa árnyalt karakterábrázolása — hiánytalan játéka, a mű hangvételének szuggesztív varázsa. Ennek köszönhető, hogy nemcsak szórakoztunk, nemcsak a szellemes fordulatokat élveztük, nemcsak a Mussolini-nosztalgia lovagjain derültünk, hanem okultunk is ebből a tanulságos történetből... Bántó baki ígéretes vállalkozásnak indult Egri János viszonylag új keletű műsora, az Elmebajnokság. Más kérdés, hogy az életképesnek mutatkozó ötlet az utóbbi időben halványulni látszik, s valamennyiünket zavar a merevség számos jele. A bizalmat azonban előlegezhetjük, miért is ne tennénk, hiszen sok forduló van még hátra. A szarvashibák azonban meghökkentenek. Ilyen bántó baki volt vasárnap délután Dareiosz — „magyarosan” Dárius — király göröggé minősítése, aki ugyan uralkodó volt, de nem Hellász szülöttje, hanem perzsaként egyik legádázabb ellensége. Micsoda különbség! (pécsi) HETI AJÁNLAT Versenyzőink számára e héten a televízió programjából elsőként az Azaz Adullin színművéből készült filmet kínáljuk, melynek címe A tizenharmadik elnök, témája pedig az, hogyan történhetik meg, hogy egy becsületes, csak a köz javát szolgáló szakadatlanul dolgozó embert bíróság elé állítanak. Péntek délután megismétlik a Valahol Oroszországban című tévéjátékot. Ugyane napon a 2-es csatornán, este 10-től pedig a Balázs Béla Stúdió filmjeiből sugároznak etűdöket. Szombaton szintén a 2-esen folytatódik a magyarok elődeiről és a honfoglalásról szóló tízrészes sorozat. Jancsó művei közül pedig a Magyar rapszódia kerül bemutatásra. Vasárnap este dr. Esze Tamás — rokona a történelmi hírességnek — beszél életéről, munkásságáról, a Rákóczi szabadságharc feltárásáról, értékeléséről. A rádió műsorában szerda este a Torpedókkal a rák ellen című tűnik legígéretesebbnek. Csütörtökön pedig Nagy Lajos pikáns elbeszélésének rádióváltozata: a Tanyai történet. Szombatra ajánljuk Bródy Sándor színművét, A tanítónőt, vasárnap délelőttre pedig Sediánszky János magazinját, a Körhintát. Díjazott amatőr filmesek Befejeződött a dombóvári művelődési központban megrendezett 30. országos amatőrfilm-fesztivál, amelyen csaknem ötven versenyfilm került zsűri elé. A fesztivál díját Tari János és Papp János, az Eötvös Loránd Tudományegyetem vizuális műhelyének tagjai nyerték el: Az előadások pontosan kezdődnek című közös filmjükkel. Aranydíjas lett a kiskőrösi Szabó Gyula: A mi házunk, valamint a nagykanizsai Kotnyek István: G. című filmje. Ezüstdíjas a kazincbarcikai Nagy Gyula: Ad infinitum című és a szombathelyi Baják András: Szombat című filmje, bronzdíjas a budapesti dr. Oláh Imre: A boldogság egy változata című, továbbá a szegedi Tóth István: Életmű című filmje. NÉPÚJSÁG, 1983. április 12., kedd TERÜLETI DÖNTŐ• Szövetkezeti dalosok Gyöngyösön Kilencedik alkalommal rendezik majd meg a szövetkezeti dalosok kétévenként sorra kerülő találkozóját az idén Szolnokon. Ennek az országos eseménynek öt területi döntő jelenti a válogatóját, innen jut öt-öt együttes a szolnoki seregszemlére. Tamásiban és Tatán már megtartották ezt a területi vetélkedőt, az elmúlt szombaton és vasárnap volt Gyöngyösön a harmadik, majd Nyíregyháza és Kecskemét is válogat a rájuk eső néhány megyében. Gyöngyösön Borsod, Nógrád, Pest megyék és Budapest összesen húsz együttese jelent meg, hogy a szövetkezetek kórusmozgalmáról képet adjon. Az idén először csatlakoztak a fogyasztási szövetkezetekhez a kisipariak is és így a SZÖVOSZ, OKISZ, TOT mecenatúrája a szélesebb horizontot nyitotta meg a kórusmozgalom előtt. A rendezők szándéka szerint a kórusok inkább a XX. századi szerzőktől énekeltek, de nem hiányoztak a korábbi századok — Monteverdi, Haydn, Mozart, Erkel — művei sem. Nem csak a két évforduló kapcsán, ma is az érdeklődés homlokterében állnak Bartók és Kodály, de hallottunk művet más magyar szerzőktől, többek között Bárdos Lajostól is és Szokolayt is megszólaltatták a szövetkezeti énekesek. Gyöngyösön meglepetésként hatott a férfikórusok nagy aránya. Szombaton a kompolti Hámán Kató Női Kar változatos, öt tételből álló műsorral öregbítette azt a jó benyomást, amelyet a tavalyi dalostalálkozón alapozott meg otthoni jubileumi rendezvényén. Tóth András és Koczka Mária értő vezetői ennek a női karnak. A füzesabonyi Tinódi Kamarakórus évek óta tartja jó formáját; most is külön színfoltot hozott azzal a hangulati anyaggal, amelyből ötvözi műsorait. Az előadott számok egymás közötti érzelmi kapcsolata fontos tényezője jó hatásuknak. A káli, Bartók Béla nevét viselő férfikar — Galambos László évtizedes kitartó munkája eredményeként — mindig feltűnik ezeken a rangos rendezvényeken. Maga a tény, hogy ez a kétkeziekből álló énekkar állandóan lépést tart az országosan is ismert és elismert együttesekkel, kitűnő eredmény. Mint ahogyan elgondolkoztató az is, ahogyan a régi katona és huszárnórákkal a kömlői Május 1. Mgtsz. férfikara azt az egész falu lelkét betöltő emléktömböt, sorsot idézte, amelyet nem felejtenek. Nem is szabad elfelejteni! Éles Imre is évtizedek óta áll ennek a férfikarnak az élén. S mintha csak illusztrációt szolgáltattak volna a megnyitót mondó Zachar Sándor MESZÖV-elnök szavaihoz, miszerint „ ... a dal, a kóruséneklés kitűnő eszköze lehet a hagyományok ápolásának is, hiszen nemzeti létünk, kultúránk része a dal, a zene.” A megyei szinten mért legnagyobb sikert mintha az Egri Kamarakórus hozta volna. Tar Lőrinc együttesét az egri áfész patronálja egy idő óta. Ez a fesztiváldíjas vegyeskar rtéltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert a kórusirodalom szélesebb horizontján tájékozódik, de a szakmai igényesség okán is. Műsoruk összeállítása is bizonyítja mindkét észrevételünket. Bartók Négy szlovák népdala, Kodály Advikti énekje mellett Schuman 1 Boleróját és Sztravinszkij Négy orosz népdalát énekelték. A nagyrészt pedagógusokból álló vegyeskar az artisztikus műveket remek hangzással szólaltatta meg és a szakma teljes elismerését kivívta. A mezőkeresztesi Aranykalász Mgtsz férfikórusa — 1856-ban alapították — most ellenállhatatlannak bizonyult. A péceli szövetkezeti énekkar dallamkezelésből adott mintát. A kétnapos kórustalálkozó krónikása befejezésként örömének ad kifejezést, hogy ez a találkozó a kóruséneklés ígéretes távlatait nyitotta fel Gyöngyösön, már ami a minőségi fejlődést illeti. Másrészt — és ez a másik érzése a kórusmuzsikának — sajog egy kicsit az is, hogy Egerben is voltak egykor országos dalosünnepek. S most még arra sem igen vállalkozhatnék a megyeszékhely — illő terem hiányában —, hogy egy ilyen programot megrendezhessen! A területi találkozó értékelésére, a szolnoki seregszemlén való részvétel eldöntésére a közeljövőben kerül sor. Farkas András Veneranda úr kihívta a villanyszerelőt és megnézette vele a vasalóját. A villanyszerelő forgatta a vasalót, a vállát vonogatta, aztán megkérdezte: — Mi van vele? — Villanyvasaló — felelte talányosan Veneranda úr.— Azt látom, hogy villanyvasaló. De mi van vele? Elromlott? — Nem, amikor bekapcsolom, teljesen kifogástalanul működik. Ha nem kapcsolom be, nem működik. Mellesleg soha nem kapcsolom be. — És miért nem? — kérdezte ámuldozva a villanyszerelő. — Eszénél van? Hogyan kapcsolhatnám be, ha a kezében tartja? Aztán meg, tegyük fel, bekapcsolom, akkor mit csinálunk vele? — Hogyhogy mit? Vasalni fog. Ugyan mi másra való a vasaló? — Ne oktasson engem — mondta dölyfösen Veneranda úr. — Tudom, mire való a vasaló. Az a kérdés, hogy mit fogunk vasalni? Hozott talán magával valami vasalnivalót? — Én? Nem, de... — A villanyszerelő hebegni kezdett, majd elhallgatott. — Akkor meg minek kapcsoljuk be a vasalót, ha se nekem, se önnek nincs semmi vasalnivalónk? — Azért, hogy meggyőződjünk róla, hogy kifogástalan állapotban van — felelte méltóságteljesen a magához tért villanyszerelő. — A vasaló abszolút hibátlan — vágott közbe élesen Veneranda. — Akkor ne kapcsolja be! — üvöltötte a villanyszerelő. — Tökéletesen értem, hogy nincs miért bekapcsolni! — emelte föl a hangját a maga részéről Veneranda úr is. — Már húsz perce magyarázom, hogy nem kell bekapcsolni! És még ön merészeli felemelni a hangját! — Bocsásson meg — mondta a villanyszerelő vészjósló nyugalommal. — Meg tudná nekem mondani, hogy tulajdonképpen miért hívott ki? — Ön villanyszerelő, nemde? — kérdezte udvariasan Veneranda. — Igen, az vagyok. — Ez a vasaló villanyvasaló? — Villanyvasaló. — Hát ha ez villanyvasaló, akkor az ön véleménye szerint kit kellett volna kihívnom? A szobafestőt? Vagy a masszőrt? — Nek em — rázkódott meg a villanyszerelő. — Idehallgasson — vonta meg a vállát Veneranda úr —, úgy tűnik nekem, hogy ön kissé szórakozott... Jobb lesz, ha máskor jön el. A vasaló nincs elromolva, tudok várni. És az ajtóhoz kísérte a villanyszerelőt. Búcsúzáskor a mester esküvel fogadta, hogy másnap újra eljön. Zahemszky László fordítása