Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Hevesi Szemle Galéria MEGNYITÓ: HÉTFŐN DÉLUTÁN Egyéniségek és műfajok A Hevesi Szemle Galériájának harmadik tárlata nyílik hétfőn délután három órakor az MSZMP Oktatási Igazgatóságán. A Galériát e munkában a Megyei Művelődési Központ is támogatja a helyet adó házigazdán kívül. A rendezést dr. Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria ny. főigazgatója vállalta, rövid tárlatvezetéssel is szolgálva az érdeklődő közönségnek. Egyéniségek és műfajok — ez a címe ennek a többrétű anyagnak. Tűnhetik úgy is, hogy a két fogalom kissé elvont ahhoz a látható, fogható, szemlélhető alkotássorhoz képest, ami a Galéria szándéka szerint rendbe állítva két hétig lesz itt szemlélhető. Némi magyarázat szükséges ahhoz, mennyire tartjuk és főleg miért fontosnak az egyéniséget Alapozó kedvünkben leegyszerűsítve-sűrítve azt mondanánk, hogy az egyéniség nem más, mint az egyes emberben meglévő testi és lelki készségek összessége, amire a társadalom lehetőségei és adottságai késztető nyomást gyakorolnak. Ez a hatás mozgást, küzdelmet, munkát vált ki, a kölcsönhatás törvénye szerint. Az egyéniség tehát tetteiben, alkotásaiban, jelzeteiben mondja el kifelé, mi történt az ő belső terében. S amíg ez a jelzés-visszajelzés folyik, addig tart az élet, az egyéniség, az alkotás teremtése. És akkor még nem is szóltunk a természetnek azokról a titokzatos sugdosásairól, az álmainkról sem, amik nélkül nyilván valamennyien szegényebbek lennénk. Főleg, ha letagadnánk azokat Az alkotásokban, ezekben a belülről induló visszajelzetekben keressük és akarjuk mi megtalálni az egyéniséget. A megérthetőt, a felfoghatót, a barátit, az embertársit, aki több lelkével, több tudásával az átlagosnál. eligazít bennünket, a jobbra és nemesebbre törekvőket. És ez az egyéniség mindig „egyedüli példány" — Kosztolányi igaz szavával élve. Pár mondat erejéig vegyük sorra a mostani kiállítás egyéniségeit. Gábor Marianne még a két háború közötti európai és magyar mesterek tanítványa, élményvilága is, fiatalságával együtt ahhoz az Európához tartozik, amelynek történelmét oly radikálisan átírták az utóbbi évtizedek. Bizonyára az általa megfestett portrék alanyai is elporladtak már nagyrészt az időben, vagy átöregedtek abból a korból ebbe a másikba, az újba, amelyik mindig is az örökös, az utód kegyetlenségével sajátítja ki elődei tulajdonát. De ez így van jól. És Gábor Marianne ezzel az „átmentett egyéniséggel" itt mutatja meg hitét az emberben, itt vallja ki szeretetét az ember iránt. És ez a hit, ez a szeretet nemcsak a portrék okos megismeréséig vitte el őt, de felizzítja benne a lelket is, amikor finom, pasztell-, vagy pasztellhatású színeivel asszonyi egyéniségének minden melegét kiadja magából. Nagy Ernő Felnémet szülötte, a Bükk aljában megfészkelődő közösségé, ahonnan lehet látni Eger tornyait, a várat, s mindazt, ami a városi ember történelmi méltóságára emlékeztet. Ezért tud ő lírai lenni,, ezért is érezte feladatának a kékesfehér falú falusi házakat megfesteni, mert a nép, „mely minden idők jármán nyögni fog’’ (Arany János), mindig is megteremtette nála, benne a maga szerény szépségét, elmélyült hangulatát. Herczeg István grafikáiban, történelmi portréiban, mai arcaiban, kedves látomásaiban a kor derűs embere nyílik ki. A repülők és rakéták levegőt remegtető zaja mögött ott szárnyal az az angyal is, aki jókat súghat a művésznek, mert a fény mindenütt kibúvik itt a rejtőzésből, megvallani az arcokban azt a hitet és szemérmet, amely legszebben a nagy ünnepek táján világít és tüzesít. Nagy László a fából hívja elő a forma fegyelmét. Elképzelései, alakjai, alakzatai valósággá teszik elénk azt, amit ő érez, amiket, akiket ő szeret. És ez a tárgy-, téma- és formaszeretet nemcsak azért értékes, mert a fa művésze ki tudja fejezni a gondolatot és az érzést; főleg azért okozhat gazdagodást, kelthet újabb érzelmeket, mert messze túl a naivitáson, érett szemlélettel hisz feladatának értékében. Szabó Sándor fotói írókat, színészeket, olyanokat hoznak közelünkbe, akiket a mindennapi élet hírverései olykor talán túlnagyítanak nekünk, és ezzel az elnagyítással el is takarják részben azt az értéket, jellemet, művészetet, amiért a szürke köznapi ember hozzájuk szeretne igazodni. Mert mindenki, főleg ebben a rohanó, zajos korban, amikor a sokféle sokkoló hatást a tévé, a rádió, az újságok, s kötetek öntik a nyakunkba, tájékozódást, eszményt, követendő példát, gesztust keres, hogy önmagát híven kiválthassa és jól elhelyezze magát a közösségben. Ezek a fotók a művészek, írók privát arcát adják, hogy a kiismerhetőséget, a rokonszenv okát olvassák le vonásaikról. A művész az anyaggal dolgozik, hogy a benne rejlő szellemieket kifejthesse. Az anyagot azért formálja át, azért keres új megoldásokat a színekben, a rajzolatokban, az ábrázatokban, az ábrázolásokban, hogy az anyagban rejlő varázst élővé tegye. Vagy még élőbbé! Még hatásosabbá! Az anyagból kihozható varázslat a művész alkotása. Ez egy rendezett valóság, de egyben több is az anyagban megjelenő valóságnál. Egy jelzésrendszer fegyelme és szépsége. Ezt a jelzésrendszert, amit ezen a tárlaton láthat a közönség, érthetőnek, elfogadhatónak, művészinek, gazdagítónak tartjuk. Ezért szegődtünk szolgálatába! Erre a formanyelvre, ami itt szól, nem sütjük rá a kizárólagos bélyegét, ti. azt, hogy a művésznek csak ezekben a formákban, csak ilyen indításoknál fogva lehet és kell példát adnia a ráfigyelőknek. Szó sincs róla! A művészi felfogások, divatok, elképzelések, elképesztések korszakában mi arra szeretnénk ügyelni, figyelmeztetni, hogy az egyéniség megváltása, kifejezése, megérthető közlése, a szépség, a harmónia tisztelete és ápolása nélkül sivár minden munka. Apróbb-nagyobb találgatás tárgya lehet egy mű, de nem juttat el addig a nyilvánvalóan fontos, szerintünk az egyik legfontosabb célig: a mű hatása az alkotó szándéka, elképzelése szerinti élményt teremtsen a szemlélőben. Ez az igazi közösség lényege! A szemlélődés eredménye! Aki csak futólépésben halad el a művek előtt, akár a Sixtusi Madonna, vagy a Mona Lisa előtt, vagy csak egy odavetett pillantással keresi Michelangelo Pietájában a márvány és a mondanivaló fenségét, üres szemmel és még üresebb lélekkel megy tovább. De nem ér el sehová, nem visz tovább semmit. Mert a művész az egyéniségét minden műfajban félreismerhetetlenül odateszi az alkotásra. És ez a szignó az aláírásnál hitelesebb És érthetőbb! Farkas András NÉPÚJSÁG, 1986. július 5., szombat NAGY LÁSZLÓ és szobrai (lent) HERCZEG ISTVÁN (középen fent) NAGY ERNŐ (jobbra fent) GÁBOR MARIANNE (balra fent) (Fotó: Németh István) A hangulatos, a múltat, az ifjúságot is idéző budai családi ház egyik otthonos légkört sugárzó szobájában azt a hajdani ifjút kutatjuk, aki elhatározta, hogy Thália szolgálatába lép. — Említetted, hogy Gálfi Lászlót láttátok vendégül, kísértétek rendhagyó irodalomórákra. Ezekre bizony nagy szükség volt, van és lesz, mert az egyes alkotások avatott tolmácsolása, esetleg értő elemzése a Szép iránti érzékenységet, fogékonyságot kelti fel a tizenévesekben, azt ami napjainkban többnyire a hiánycikklistán szerepel. Egykor aktívan tevékenykedtek az önképzőkörök Abban a pesti, elsősorban külkerületi diákokat tömörítő reálgimnáziumban, ahol én gyarapítottam ismereteimet, rendkívül eredményesen dolgozott egy ilyen csoport. Természetesen — más literatúrakedvelőkkel együtt — csatlakoztam hozzá, s voltaképpen itt szerettem, értettem meg az igazán értékes, az emberibbé nevelő műveket. Ebben a környezetben fogtam tollat, s határoztam el, hogy zsurnaliszta Egy az emberségen kő leszek. Közvetlenül érettségi előtt — valószínűleg a tehetségesebbek közé tartoztam — a Pesti Hírlap által meghirdetett pályázat első tíz helyezettje közé jutottam, írásbelire invitáltak minket. Vezércikket fogalmaztattak velünk. Lendületesen haladtam, amikor az egyik felügyelő profi kolléga bepillantott kéziratomba, s hüledezve figyelt fel azokra a sorokra, melyek ütköztek az akkori hivatalos, illetve politikai szellemmel. Rám is szólt: „Drága fiatalember, hagyja abba, csak nem akar rosszat magának?" Hallgattam rá Alapvető, bennem persze csak ösztönösen munkáló elképzeléseimről nem mondtam le. Azért váltam színésszé, mert sejtettem: nincs szebb hivatás mint embert mutatni az embernek. Okulásul, tanulságul! Idővel nemcsak az óhaj körvonalazódott, hanem minden részlet is határozott kontúrokat öltött, azaz nem bántam meg azt a sok feladatot, azt a jó néhány évtizedet, amit a színpadon töltöttem, abban a közegben, azon a fórumon, amelytől nyugdíjasként — lassan hét éve búcsúztam kollégáimtól — sem lehet elszakadni, mert a kötődés életfogytig rendeltetett. Arra célzok, hogy nem elégedett meg a pillanatnyi megbízatásokkal, hanem mindig izgatták a szakmai kérdések, a pálya műhelyproblémái Ezért lett egy ízben a Vígszínház társigazgatója, emiatt tanított 1949 —1955 a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, s ez a magyarázata annak, hogy ma sem hagyja nyugodni az alaptéma