Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-02 / 131. szám

4, KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS ■i gfc ■ Emlékezés egykori tanáromra Tanévek követik egymást a múló időben, s így június táján, generációk lépnek évről évre az élet színpadára. Csak a mesterek maradnak az alma ma­­ter falai között, újabb és újabb nemzedékekre várva. De egyszer ők is búcsúz­ni készülődnek. A pálya aktív szakaszának végén, három vagy négy évtized­nyi, eseményekben gazdag szolgálat után elballagnak ők is. Ám alakjukat, gesztusaikat, munkájuk mindennapjait őrzi a diákemlékezet. Szerencsés eset­ben ötven vagy hatvan éven át. Egyszer aztán — az élet rendje szerint — meg­szakad ez is. Az életből távozó öregdiákok magukkal viszik a hajdan volt órák izgalmas perceinek emlékét, s a legendák övezte, nagyszerű tanár létéről, mun­kájáról már csak a sárguló lapok vallanak. Egy-egy aláírás a bizonyítványok­ban, jobb esetben egy-egy értekezés a nyomtatott iskolai értesítőben — már ameddig volt ilyen. Igaz, nagy költők nyughe­lyeit sem őrzi mindig kellő gondossággal az utókor, sze­rencsére műveiket, életmű­vüket igen. De ki őrzi meg az egykor jeles tanárok, ta­­nárnemzedékek teremtette szellemi, etikai, emberi kin­cseket a nemzetnek, az utó­kornak? Többnyire senki, legjobb esetben egy-egy szor­gos iskolatörténettel foglal­kozó kutató. Pedig bőség­gel van minden város, min­den iskola históriájában megőrizni való. Csak Eger három évszázados iskolatör­téneti forrásaiban tallózva is kiváló tanárok egész so­rára lelünk. Horváth Özséb és Pápay Sámuel, Ivánszky Antal és Török Konstantin éppoly markáns arcélű ma­gyartanár volt ebben a vá­rosban, mint aminő emléke­zetes személyiség — már eb­ben az évszázadban — a polgárista diákság számára Wolszky Pista bácsi, Hanel Béla és Mondok tanár úr, avagy a régi reálgimnazisták körében Baranya Ernő és Lemle Rezső. S a sort még hosszan folytathatnánk, hisz Óriás Nándor, Lén­árt János, Virágvölgyi Béla, Benkőczy Emil, Rédey Gerő, Varga Bennó, Rássy Paulin szemé­lyét éppúgy legendák övez­ték évtizedeken át, miként a náluk jóval fiatalabb, köl­tőnek is kiváló Ágoston Ju­liánét. A hajdani kórista diá­kok pedig — a már említet­teken túl — Somlay Miska bácsi emlékezetes magyar- és németóráit idézhették, s néhányan idézhetjük még ma is, nem szűnő tisztelet­tel és szeretettel. Reá emlé­kezni magamnak is köteles­ség. Osztályfőnököm volt, s a magyartanárom négy éven át. Amit a polgári is­kolában Szabó Gábor tanár úrtól alapozás gyanánt kap­tam, az a hajtás Miska bá­csi keze alatt szökkent szár­ba ... Somlay tanár úr mostan­ság lenne kilencvenéves. Valójában még köztünk is lehetne, miként ma százket­­tedik évét lassan betöltő egykori igazgatója, Óriás Nándor professzor. De dr. Somlay Mihály, az egykori kóristák Miska bácsija, saj­nos már harmincöt éve ha­lott. Utolsó végzős osztálya voltunk, nehéz időkben, 1949 és 1953 között. Nézem a bal­lagásunkról készült felvételt. Kezében virágcsokor, arcán a jól ismert Miska bácsis mosoly. Mert bár igen szi­gorú tanár volt, mosolyogni is tudott. Nézem a képet, s nem akarom hinni, hogy harmincöt éve halott. Tű­nődve hajdani kapcsolatunk­ról sokszor azt hiszem, nem is múlt még el az a har­mincöt esztendő, s épp most fogok találkozni vele, vélet­lenül, miként egyszer Pes­ten egy ilyen kora nyári na­pon, a Múzeum körúton, az antikvárium előtt. A Har­­sányi—Gulyás-féle Csoko­­nai-kiadás négy kötetét vet­tem meg, talán harminc fo­rintért akkor, amit ő igen jó vásárnak tartott. Büszke is voltam dicséretére, job­ban örültem akkor elismerő szavainak, mint egy jeles fe­leletnek. Hányszor szeret­tem volna azóta véleményét hallani egy-egy ilyen szeren­csés zsákmányról, s főként a magam elkövette fölöttébb gyarló munkákról. Miként tíz éve halott barátom, aki konokul ismételgette: ször­nyű, hogy nem mehetek oda hozzá jelenteni: osztályfő­nök úr, olvastam ezt a köny­vet, ez a véleményem, ho­gyan tetszik vélekedni róla? Mindnyájan tudjuk, s ma még inkább tudjuk, milyen kiváló tanáregyéniség volt. S micsoda tudás birtokosa! „Magyar—német—francia szakos okleveles középiskolai tanár, az államtudományok doktora" — olvassuk hivata­los papírokon, s elámulunk, hisz a mai diák két ilyen szaktárgyi képesítés meg­szerzését is igen nagy erő­próbának tartja. Pedig mai fogalmak szerint hátrányos helyzetű diákként indult az értelmiségi pályához vezető úton: szülei zsellérek vol­tak az ecsedi láp szélén meg­húzódó kis szatmári falu­ban, Kálmándon, Nagyká­roly mellett. A négy fiú: Já­nos, Ferenc, Mihály és An­tal saját erejéből, kitartó szorgalommal lett tandíj­­mentes eminens diák. A két idősebb egyházi pályára lé­pett, a fiatalabbak tanárok lettek. A legidősebb fiútest­vér, Scheffler János (ez volt eredeti családi nevük), az egyházjog, a történettudo­mány, s a teológia tudora volt, fontos szaktudományi munkák szerzője, s az utol­só szatmári püspök. Mihály, a harmadik fiú, 1908 őszén iratkozott be a szatmárné­meti főgimnázium első B osztályába, s 1916-ban tett érettségi vizsgálatot ugyan­ott, színjelesen. Még ama nemzedék egyikéhez tarto­zott, amely nemzedékek tag­jai a gimnázium nyolc esz­tendeje alatt három nyelvet tanulhattak meg kifogásta­lanul. Ő is jelesen érett la­tinból és görögből éppúgy, mint a német nyelvből. Franciául később tanult meg mégis ez lett legkedvesebb nyelve: az egri jogakadémi­án éveken át volt a francia nyelv előadója. Csoda-e hát, ha beérkezett tanárként az önművelés olyan igényét tudta magáénak, amelyről ma, rohanó, időnket ezer­felé forgácsoló világunkban legfeljebb csak álmodunk és ábrándozunk. A német fordításban olvasta Tolsztoj, Dosztojevszkij és Shakes­peare műveit, franciául Mo­­liére-t, La Fontaine-t, Bal­­zacot, Victor Hugót és Pascalt, de még Kempis Ta­mást is, és Shakespeare Othellójának német fordítá­sában azt is ellenőrizte, pon­tosan gördülnek-e a drámai jambusok. S mindemellett kitűnően ismerte, a szaktu­domány fejlődésével lépést tartva a magyar irodalmat, no, meg Puskint, Gogolt. Csernisevszkijt, Szaltikov- Scsedrint, Gorkijt, Bernard Shaw-t, Demoszthenészt, s olvasta a modern pszicholó­gia klasszikusát, Carl Gus­tav Jungot, a filozófus Kant műveit, s a neveléstu­domány mesterét, Pestaloz­­zit. Értekezett a tér és idő fogalmáról, máskor a ma­gyar nyelvről, amelynek ta­nításában ő is klasszikus mester volt. Alábbi sorai mutatják, mennyi szakmai tudással, következetes, de rugalmasságot sem nélkülöző szemlélettel tanította: „A nyelv élő ... organizmus. Az élet változás. Ez azonban nem minden esetben elő­nyös, sokszor káros. Éppen ezért nem szabad tétlenül megvárnunk, míg egy-egy hiba nyelvténnyé válik. Min­dig a nyelv vallja kárát, ha nyakára hagyjuk nőni a he­nye nyelvszokásokat, ha nem tiltakozunk, amíg nem késő, amíg nem színtelenedik el, nem szikkad ki legdrá­gább kincsünk. Miként a kertészkedő ember megtisz­títja a nemes növényt a pa­razitáktól, úgy kell nekünk is irtanunk a nyelv para­zitáit.” Ennek­­ mikéntjéről is megszívlelendő a vélemé­nye: „Védekezzünk, de ne legyünk túlontúl követelők. Az önvédelem szívós ost­romra kényszerít a nyelvi hi­bák ellen, de harci jelsza­vunk csak a türelem és megértés legyen. Nem el­lenséggel hadakozunk. Az el­lenfél ezen a területen szí­vesen győzeti le magát. Te­gyük kívánatossá az egész­séges, szép magyar beszé­det, s a célt elérjük vele." Irodalomóráinak fényét egy-egy mű elemzése jelen­tette. A Hortobágyon át utaztak hár vasúton, avagy autóval, télen, nyáron, ős­­­szel és tavasszal, mindig eszembe jutnak A puszta té­len c. Petőfi-verset elemző órájának mozzanatai. S per­sze azok az órák is, midőn Csokonai, Kölcsey, Vörös­marty, Jókai és Arany János műveit interpretálta. Ma is csak bámulattal gondolok vissza — egykori, 1951-53- ban használt tankönyvünket lapozva —, milyen magabiz­tossággal szűrte ki a valódi értékeket számunkra. A zsdanovi esztétika sematikus ballasztjaival terhes könyv lapjairól az ő kalauzolásá­val elsősorban Csokonai és Fazekas, Kölcsey és Vörös­marty, Petőfi és Arany Já­nos, Vajda és Madách, Ady Endre és József Attila, a vi­lágirodalom jelesei közül Puskin, Gogol és Tolsztoj szólott hozzánk, s megtalál­ta a módját anna­k is, hogy az akkoriban nemigen diva­tos, ám valódi esztétikai ér­tékeket hordozó művekre irányítsa figyelmünket. Má­­rai Sándor és Gulácsy Irén irodalomtörténeti helyét és jelentőségét sejthettük meg egy-egy mellékesnek szánt megjegyzése nyomán. A régi önképzőköri gya­korlat ugyan rég nem virág­zott már, de ő egyszer még­is megteremtette ennek at­moszféráját. Azóta fiatalon elhunyt tanítványa, az ifjú­sági regényei révén ismert Vitányi János látogatta meg az iskolát, s délután már ott szorongtunk a földszinti osz­tálytermek egyikében, hogy meghallgassuk Fazekas Mi­­hályról szóló regényének né­hány részletét ... 1953 telén, közel négy hó­napi távollét után, elsőéves egyetemi hallgatóként kará­csony este érkeztem haza. Azt reméltem, az ünnep utá­ni napokban felkereshetem, s beszámolhatok egyetemi stúdiumaim első szemeszte­réről. Nem így történt. Az ünnepek utáni napok egyi­kén már csak a temetésére mehettem el. Kemény hideg volt, amikor temették. Az eget szürke hófelhők takar­ták, a fák ágait zúzmara bo­rította, a Hatvani temető ravatalozója körül mégis százak tolongtak. Fiatal és öregdiákok, tisztelők és ba­rátok jöttek el százával vég­ső búcsút venni. Olvasónaplóját lapozom. Halála előtt két nappal, ka­rácsony este írta bele az utolsó sorokat. Előbb fran­ciául, majd magyarul Gio­vanni Papini szavait: „ ... az, aki feléd tárja karját, az a béke felé nyúl, feléd, aki magad vagy a béke, ahol megnyugszik a szív." Két nap múlva az övé örökre megnyugodott... Lőkös István NÉPÚJSÁG, 1988. június 2., csütörtök Új könyvtár Salgótarjánban... A salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtár új épületébe költözött, a Fel­­szabadulás út 2. szám alá. A Nógrádi Állami Építő­ipari Vállalat (NÁÉV) volt a kivitelezője az 5400 négy­zetméter alapterületű, 300 ezer kötet befogadására al­kalmas, 180 millió forint költséggel épült intézmény­nek, amely a könyvek köl­csönzése mellett, kutatást, tájékoztatást, hangszalag­másolást, postai kölcsönzést és egyéb más, hasznos köz­­művelődési feladatot is ma­gára vállal. Az átadásra az ünnepi könyvhét alkalmából kerül sor. (Fotó: Sz. S.) Hatvanban az aranyfuvola A Mozgássérültek Heves Megyei Szervezete gazdag programot bonyolít le jú­nius hónapban, hogy az ügy iránt, a mozgalom felkaro­lása végett mind szélesebb körű érdeklődést keltsen. E vállalkozás nyitánya zajlott le a napokban, a hatvani ifjúsági házban, ahol az MRTV Szimfonikus Zeneka­rának olyan szólistái kon­certeztek, akik közül Dra­­h­os Béla például annak az egy szál aranyfuvolának a megszólaltatója, amelyet az állam vásárolt az együttes részére. Természetesen meg is szó­lalt ezen az estén az a bi­zonyos fuvola, mégpedig először Bach G-dúr triószo­nátájában, amelyet Hegyesi Gabriella és Harsányi Zsolt társaságában mutatott be a hangszer mestere. Nem kü­lönben nagy és méltó tapsra ragadtatta a publikumot az alig tízesztendős Harsányi Elina hegedűjátéka, amely­nek során Massenei Meditá­ciójában gyönyörködhettek a zeneművészet barátai. A Mi­lánóból éppen csak hazaér­kezett Szilfai Márta, az Operaház magánénekese, aki Mascagni Parasztbecsüle­téből Santuzza áriájának megszólaltatásával szerzett élményt hallgatóságának, még ismétlésre is kénysze­rült: a nagy taps nyomán Verdi Szicíliai vecsernyéjé­vel duplázott. A bőgőszóló mindig cse­mege, mivel csekély az iro­dalma. Nos, a hatvaniak nem rövidültek meg, hiszen Harsányi István Henri Ece­tes Szonátájának két tételét is előadta Vékey Mariann zongorakíséretével, minden­képpen emlékezetessé téve a szép estét, amelyet jóté­kony célból rendeztek meg a mozgássérültek egyesülete megyei szervezete javára. A következő hetekben egyébként Gyöngyösön, majd Egerben kerül sor hasonló hangversenyre, s ez utóbbi­nak a színhelye a bazilika lesz. III/2. — Beszélnek — ismételte meg az­­ asszony. — Aztán állandóan számlálnak is bennünket, hogy rosseb es­sen az életibe, hol a népta­nácstól jönnek népszámlálni, hol a megyétől, hol a fene tudja ... Érdeklődnek, hogy szokjuk-e az új életet, az új földön ... Egyszer még ma­gát is firtatták, mondtam, hogy itt él velünk, most ép­­pen kiment erre-arra ... Hit­ték is, nem is, mivel hogy élőben magát még sohasem látták ... Azért mondom, ha meggondolja, tudhatja, hogy nem lesz jó vége ennek a maga bujkálódásának... S aztán emelkedik a víz szint­je is... — Attól ne félts te en­gem! A víztől, éppen attól ne! — Ha mitől? — Semmitől... Ember va­gyok, itt születtem, ebben a völgyben — mondta Havilla Vitván büszkén —, aztán van neked, akit féltsél. Azok­kal törődj! — Az már igaz! — gyul­ladt fel újra az asszony ha­ragja. — Az uram csak né­zi az új házat, s látom a te­kintetéből, hogy leginkább tüzet rakna rá! Kirí a sze­méből ... Aztán pályinkát vészén, iszik, s csak bámul­ja a világot, mint borjú az üres tőgyet... Csak tudnám, még mi következik — sóhaj­tott keserveset —, csak tud­nám ... — Ugyan mi? — bátorí­totta Havilla Vitván. — Be­leszoktok majd, hiszen fia­talok vagytok, nem olyan vének, mint én ... — S maga, apám? — Mindúgy — legyintett Havilla Vitván —, mind­úgy ... — Mert hogy jobb volna jönnie! — Tapodtat sem! — Egyszer csak rá kell szánja magát... Itt nem maradhat, míg a Világ. Emel­kedik már a víz... S ha ve­lünk lenne, talán az uram is megemberelné magát... Ket­ten, velem, hárman és a gyer­mekekkel együtt könnyebb lenne a beleszokás az új helybe... Mert hogy hiá­nyoljuk magát, ha tudni akarja — nézett ravaszul az apjára. — Ne búj fogass, lyá­nyom ... Vén vagyok már ahhoz, hogy új helyre szok­jak ... Aztán itt... — El­hallgatott, lehajtotta fejét, látszott rajta, latolgatja, folytassa-e. Végül is rászán­ta magát: — Azt mondják, az ember teszi a földet, a jóké jó, a rosszakét elkerül­jed ... De fordítva is igaz! Az ember nem barom, hogy helyét váltogassa ... Aki an­­­nyi évet leélt a föld egy da­rabkáján, mint én, ebben a völgyben ... Szóval, késő nekem váltani, édes lyá­­­nyom, s aztán itt a hittem is... — A miben való?! — csat­tant fel az asszony. — Tán Istenbe? — Hogy dolgom van még itten — felelte Havilla Vi­tván gondterhelten —, és meglehet, nincs is már an­­­nyi napom, hogy megérjem, amíg az egész völgyet elle­pi a víz ... A Negyvenlép­csőt ... Itt éltem mindig is, hogyan kelnék reggel, ha nem látnám a napot felgu­rulni a Hideghágón ? ... — Nem egész maga, apám — sóhajtott lemondóan az asszony. — Azt hiszi, ne­kem könnyű volt idegen táj­ra mennem? És mégis men­tem ... — Hát engem már csak vigyenek! — Mondom, akár a többi! Egyet tud: szajkózni! Tán megérem, hogy pályinkáért nyaggat, mert rávetemedik! — Én-e?! — húzta ki ma­gát önérzetesen Havilla Vi­tván. — Hetven esztendeig meg­­vótam nélküle... Most időnk se róna rája... — Az állatokért? — Vérettük is! (A kitelepítést, a költözést Vityán szótlanul fogadta. Csak örökösen derült arca keményedett meg, akár az agyag, ha kiégett. És tűrte a hurcolkodást, ereje a fia­talokéval vetekedett, rako­dott kettő helyett is, cipelt oly hévvel, mint aki egy emberöltőn másra sem várt. Aztán, amire a hatóságok is megnyugodtak, hogy megál­lapodott az új faluban az élet, Vitván élelmet pakolt iszákjába, ácsszerszámokat a nagy borjúbőr tüszőbe, s a karjára kapva szekercéjét, kutyájával együtt visszatért a völgybe ... Tudta, hogy hónapokba telik, amíg a gyűjtőtó szintje felér majd a Negyven lépcsőig ... Ám nem az utolsó percekig ki­tartani szűkebb pátriájában volt Havilla Vitván szándé­ka...­ — Megnézed őket? — Fűlik is nekem állatok­ra a fogam — mondta in­gerülten az asszony. — Csak tudnám, mit eszen maga azokon a vadakon? — Kellenek! — Méghogy kellenek — legyintett az asszony. — Ugyan mire? Ide fulladni velük együtt? Aztán azt se várja, hogy idekutyagolok unos-untalan magához éle­lemmel .. Gondolja meg, apám, és jöjjék haza! — Haza?! — csattant­ fel Havilla Vitván. — Itt va­gyok itthon! (Folytatjuk) MÁTYÁS B. FERENC: NEONOÉ

Next