Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
NÉPÚJSÁG, 1988. június 4., szombat Pedagógusnapi gondolatok Évek óta szívesen írok a pedagógusok napjáról. Nem mintha ez mindig csak örömet okozna, hisz ha őszinte akarok lenni önmagamhoz és pályatársaimhoz, akkor sok olyat is le kell írnom, ami nem mindenütt vált ki osztatlan sikert, pedig igyekszem kerülni a túlzásokat. Tapasztalatom, hogy vannak olyan kollégáim is és nem is kevesen, akiket feszélyez ez a pedagógusnapi ünneplés. Úgy vélik, hogy nem osztatlanul őszinte a társadalom részéről a pedagógusok megszokott köszöntése, mert azt a látszatot keltheti, mintha az az elmúlt évtizedek alatt elmaradt anyagi, erkölcsi elismerést akarná megváltani a társadalom egyetlen jól sikerült ünnepléssel, ezen az egy pirosbetűs nappal. Én nem teljesen így érzem ezt. Nekem régen is Unite/ volt a pedagógusnap, ma is az. Pedig jól tudom és bőven láthatom nem kevés gondunkat, vélt vagy valódi sérelmeinket. Nem a külsőségek, a fennkölt beszédek, az ígéretes szólamok, az egymás közt mindig vitatott kitüntetések és jutalmak, a szűnni nem akaró virágok olykor talán terhes áradatáért, hanem az érdek nélküli szeretet reménye és az általam mindig elhitt tisztelet miatt. Ami azért sok tanítványból — ha nem is 30— 10 évvel ezelőtti mércével mérve — de árad a pedagógus felé, még akkor is, ha ebben sokan évek óta csökkenő tendenciát vélnek felfedezni. Mert ki bízzon, ki keresse mindig reménykedve ezt a szépnek hitt emberi megbecsülést, hanem mi, a tanárok, lehet, sokan most azt gondolják, hogy érzelgős mondatokkal akarom letudni e fontos ünnep megannyi lényeges mondanivalóját. Ez nem így van, mert magam is úgy érzem, hogy másként áll a helyzet a minket körülvevő felnőttvilág, avagy más értelmiségi társak részéről. Itt már közel sem olyan osztatlanul egyszerű a helyzetünk és megítélésünk. Tudom vannak, akik kényelmes, sok szabadidős, háborítatlan nagy nyári vakációkban gazdag pályának tekintik a miénket. Természetesen minden szakmában vannak kényelmesek és lelkiismeretesebbek, így a pedagógusok között is. De be kell menni a mai iskolába, végig kell nézni óvodától az egyetemekig — de főleg a közoktatásban — néhány teljes munkanapot, beleértve még a pihenésnek elképzelt fülsiketítő szüneteket is, és könnyen eldönthető, hogy kényelmes, vonzó-e ez a pálya, avagy sem. Én egyértelműen kimondom, hogy talán sohasem volt vonzó és most évek óta már legkevésbé sem az. Okai nagyon összetettek. Sok a beteg, ideges és kimerült pedagógus közöttünk. Ma a felmérések tömegében azt olvashatjuk, hogy egyre több az idegileg elhasználódott, magas vérnyomással küszködő tanár, és ijesztően gyakori az infarktus, Önkéntelenül felvetődik a kérdés. Mi történt." Mi változott? Nem hiszem, hogy ezt csak a tanóra alatti munka okozná. Jóval inkább a kapkodás, a sok és nem biztos, hogy szükséges szervezés, a kiszámíthatatlanul gyakori oktatási változtatgatás, az állandósult bűvös „határidők”, amely nem pedagógiai, hanem hivatali fogalom, az egymással sem mindig megbékült munkahelyi légkör, a gondolkodásmódban egyre inkább távolodó és esetleg szemben álló ifjú és idősebb tantestületi csoportok, s az olykor talán a nem is mindig emberséges iskolavezetés. Pedig az iskolás gyerek számára nincs kimerítőbb és idegesítőbb, mint a közömbösségig elfáradt és idegileg elhasználódott pedagógus. Okait még biztos hosszan lehetne sorolni. De egyet talán nehéz indokként betudni: csak magát a tanítást. Nem azért, mintha ez könnyű és egészséggazdagító lenne, de mégis úgy érzem, hogy fiatalok között élni, őket tanítani, ez a hivatásunk, és ez önmagában már szépségénél fogva sem lehet egyértelműen egészségromboló. Viszont rögtön felrémlik bennem a jogos kérdés, ma a pedagógustársadalom teljesen csak a hivatásának élhet, csak azon dolgozik? Úgy, érzem, sajnos nem. Még talán az iskolában sem ezt tesszük teljesen. Rengeteg, a pedagógiától idegen feladattal, pótcselekvéssel kell bíbelődnünk, s olykor ez többre rúg, mint a mi életcélunk: a tanítás, a nevelés. Az iskolán kívüli életünk erre még erőteljesen rátesz. Egy valamikor joggal megszokott vagy emberileg szépen elképzelt jobb életszínvonal elérésének, avagy megtartásának szorító kényszere ma már egyre több pénzt igényel. S ez a pénzszerzési kényszer hajszol sok pedagógust is — akár fiatal, akár idősebb legyen — azért, hogy így megéljen, vagy éppen kezdő diplomás gyerekein segítsen. És ez már nem is teljes embert kíván, hanem egyre inkább többet. Mindehhez társul még az oktatásirányításból fakadó nem kevés gond is. Évtizedek óta állandóan az oktatás reformjáról beszélünk. Ki sem futott még az egyik tanterv, de már feltűnnek az új reformerek megváltóbb, új irányelveket és mindenhatónak kiáltott, jutalmazott módszereket lobogtatva, és eközben nem biztos, hogy fejlődik a gyerekek tudása. Gyenge, de újnak erőltetett, sokszor mások által jónak kikiáltott tankönyvek, ugyanakkor ténylegesen nagyon jól alkalmazható, de már avíttnak és így eldobandónak ítéltetett metódusok kavalkádja lebeg ma a pedagógusok felett. Csoda, ha ma a magyar pedagógus egyszerűen allergiás már az iskolareformokra? Azt hiszem nem, de arra ez is jó, hogy bőven oka lehessen egyre feszültebb életének. Egykor volt tanítványom, aki értelmiségi családból származik és falusi iskolában ismerkedett a pedagóguspálya fontosságával és gondjaival, egyszer szóba hozta, hogy ő úgy hallotta, hajdan, nemcsak a pap és az orvos, hanem a pedagógus is köztiszteletnek örvendett, míg mára legfeljebb az állatorvos és a tsz-elnök számít kulcsfigurának a faluban, mert tudják: „tőlük jön a jólét”. A gyengén fizetett pedagógusra még a bukdácsoló tanítványai is felülről néznek, s a népművelő pedagógus pedig sokak szemében olykor a falu megszállott „lóti-lutijának” számít. Tisztelet és elismerés a fent említett szakmáknak és hivatásoknak, de azon mégis el kellene egyszer komolyan gondolkodni, hogy akik az olyan nagyon szeretett gyermekeink szellemének világra nyitását és emberre formálását évtizeden át segítik, nem kellene-e sok mindenben felérniük a fent említett szintig, hogy azért mégis formálódjék egyszer régóta megbomlott társadalmi értékrendünk. Hisz mégis csak ők a jövő nevelésének letéteményesei, a következő nemzedékek értékének szempontjából mégis inkább ők ennek az országnak a kulcsfigurái , ha egyáltalán fontos nekünk az iskola. Tudom, nem könnyen megoldható és erősen elkésett dolgok ezek már, de nem lehet nem szóba hozni őket. Természetesen azt is tudom, mennyit fejlődött a sok európai ország által irigyelt mai magyar iskolarendszer és benne a pedagógusok szerény, de azért már megindult megbecsülési tendenciája is. Tudom, hogy vannak csodálatos pedagógusaink és igen jó, egyre többet épített igazán modern iskolánk, amelyek felszerelése is mintául szolgálhat mindenki számára. Tudom, hogy egy pártatlan világfelmérésben iskoláink természettudományos oktatásának eredményessége, számunkra is a meglepetés erejével ható első helyre került. Tudom, hogy felsőoktatásunk sok intézményébe tömegesen jönnek tanulni nyugati és fejlődő országok ifjai, nem kevés pénzt áldozva a jóhírű magyar diplomáért. Kimondottan őszinte örömmel és büszkeséggel sorolom mindezek még be nem fejezett sorát. De azt is tudom, hogy a pedagóguspályáról való elvándorlás még most sem állt meg, hogy még mindig ezrekre tehető a képesítés nélküliek száma, hogy a tanárképző intézmények lehetetlenségig zsúfolt évfolyamai még így sem tudják sokáig pótolni az évtizedek óta tartós pedagógushiányt. S ezeken csupán már az oly régen hangoztatott nemzeti üggyé válás segíthetne igazán, pontosan kidolgozott és tartósan teljesített, iskolát és pedagógust felemelő, végre a tudás értékrendjét helyreállító programjával. S ne csak igazat adjunk mindig ezen igényeknek, hanem tegyünk is érte mielőbb. De térjünk vissza az ünnephez, amikor ténylegesen vagy akár formálisan is, de reflektorfénybe kerül a nevelő személye. Amidőn a gyerekek, ifjak és gondolom a szülők köszönete is a pedagógusnak szól. S voltaképpen az a réges-régi nevelési tapasztalat kell, hogy ma tudatosuljon a társadalom tagjaiban, hogy az iskola, a nevelés legfontosabb ereje minden korban és minden társadalomban: maga a pedagógus. őket köszöntsük! Dr. Szűcs László Lilla naplója 1965-ben, amikor Csokonai-kutatásaim közben értékes irodalmi adatokra bukkantam a dunaalmási református anyakönyvekben (ti. Vajda Juliannát második házasság alkalmával „Csokonai Vitéz Mihály Lillájának” jegyezte be Barsi János eskető lelkész), levelet kaptam Széllő Emmy budapesti zenetanárnőtől, amelyben kérte, hogy keressem fel, mert „fontos Csokonai-dokumentumok vannak birtokában”. Másnap Budapestre utaztam, és megtekintettem az iratgyűjteményt. Már az első rátekintésre meg lehetett állapítani, hogy egyes bejegyzések (versszövegek) Lilla kezeírásától származhatnak, ami annál is inkább bizonyosnak tűnt, mivel elutazásom előtt alaposan áttanulmányoztam Lilla saját kezűleg írott kérvényét V. Ferdinánd királyhoz. Kérdésemre, hogy a napló hogyan került a tulajdonos birtokába, a zenetanárnő elmondotta, hogy nagyanyja Kováts Krisztina tizenhat éves korában ajándékként kapta a naplót az idős Vajda Juliannától, mielőtt az visszaköltözött volna 1854-ben Hetényből Dunaalmásra. A napló azóta viszontagságos időket „élt” át. 1862- ben Hetényben tűzvészből mentették ki, majd a második világháború alatt Budapesten bombatalálatot kapott ház romjai alól kaparta ki jelenlegi tulajdonosa. Évekkel ezelőtt Rákosné Ács Klára, a Magyar Tudományos Akadémia írásszakértője hivatalosan is megállapította, hogy az írás Lilláé, így tehát igazolva láttuk feltevésünket. Dr. Szilágyi Ferenc irodalomtörténész, Csokonaikutató is hasonló véleményen volt. Lilla naplója tulajdonképpen egy verses gyűjtemény, amelyben néhány Csokonai-vers mellett az 1800-as években kedvelt verses rigmusok is olvashatók. Az történt ugyanis, hogy az idős és magára maradt Vajda Julianna magánosságában verseket másolgatott, és feltehetőleg ő maga is leírt néhány önálló gondolatot, amint ezt a későbbiekben látni fogjuk. A kutatások során az is kiderült, hogy Neszmélyről Egerbe származó lakos (Tóth Istvánné nyugdíjas, Eger, Mindszenty Gedeon u. 37.) az 1930-as években birtokában volt egy szőlőprésnek, amelyen a következő felirat volt olvasható: „Vajda Julianna és Végh Mihály készített 1844-ben.” A nevezetes szőlőprés ma is megtalálható Dunaalmáson, ami azt bizonyítja, hogy Vajda Julianna környezete bortermeléssel is foglalkozott. Az 1930-as években megvolt még az a boroskancsó, amelyből a szájhagyomány szerint az idős Lilla is iszogatott ... Megdöbbentő a naplóban írott 44. Nóta című bejegyzése, amelyben fájdalmasan jajdul fel: „Hát tsak azért kellett áldoznom Sok ideig érte hervadoznom. Félelem és remény között. Hogy most erezzem A végzés rám mennyi bút kötözött Hát tsak azért kellett áldoznom. Sok ideig érte hervadoznám Kit az Egek nékem szántak. És a Földiek Tőle végképpen elzártak.” Lilla naplójának áttanulmányozása során még inkább kitűnik Szana Tamás azon megállapítása, „amit az olasz Dante és Petrarca neve mellett említi Beatricét és Laurát és a német nem olvashatja Goethét anélkül, hogy Friderikára és Lottira visszaemlékeznék. Csokonai és Lillája szintén elvárhatatlanok". , Dr. Ferenczy Miklós Lilla kézírása 7. Restaurálják I. István szobrát Az időjárás is, de sajnos a Vandál kezek is erősen megrongálták az idők folyamán I. István szobrát, a Budai Várban Most, a halálának 950. évfordulójára rendezendő ünnepségekre a Budapesti Galéria megbízásából Kovács Ernő és Kovács Árpád restaurátorok csiszolásokkal, pótlásokkal faragásokkal helyreállítják az államalapító király szobrát. Kovács Árpád restaurátor faragásokkal javítja a szobrot (MTI-fotó: E. Várkonyi Péter felvétele) Mindennapi nyelvünk szakszerűen vagy közérthetően? Mindennapi nyelvhasználatunkkal kapcsolatban gyakran fogalmazódik meg a közleményünk címében is idézett kérdés. Különösen akkor, amikor az újságok hasábjain, a rádió és televízió adásaiban egyre több olyan szakszó, szakmai nyelvhasználati forma jelentkezik, melyeknek jelentését és használati értékét az olvasók és a hallgatók nem ismerik, s így értetlenül állnak a feleslegesen elszakosított és elhivatalosított szövegek olvasása és hallása kapcsán támadt elbizonytalanodásukkal szemben, s elsősorban a közérthetőséget kérik számon azokon, akik az olvasó és hallgató közönség nagyobb tábora részére szánják írásaikat, szóbeli megfogalmazásaikért. Arra is nagyon érzékenyek, ha olyan idegen eredetű szakszó jut feleslegesen nyelvi szerepekhez, amelyeknek vannak jó magyar megfelelői, és így semmi sem indokolja sűrű jelentkezésüket. Újabban egy latin eredetű szócsalád (monetáris, monetárisan, monetizál), már nemcsak szakmai szövegekben, hanem újságjaink cikkeiben is egyre gyakrabban vállal közlő, kifejező szerepet. Hogy milyen beszédhelyzetekben és szövegösszefüggésekben, arról idézett példáink tanúskodnak: „A puha monetáris politika nyomán elvegetáló vállalatok és üzemek tovább fogyasztják a máshol hiányzó pénzt” (Magyar Hírlap, 1987. dec. 19.). — „Egy adott gazdaságban az egyensúlynak monetárisan és áruban egyaránt meg kell lennie” (Magyar Hírlap, 1988. jan. 8.). — „A mai szabályozás nélkülözhetné a monetáris hitelrendszeren keresztül történő ráhatást" (M. Hírlap, 1988. febr. 12.). — „A monetáris politika végrehajtásánál a szándék az, hogy elősegítsék a jól dolgozó vállalatok munkáját” (M. Hírlap, 1988. márc. 18). — „A magyar gazdaságban még nagyon kezdetleges a monetáris kultúra" (Népszava, 1988. máj. 7.). — ..A monetáris alapú szabályozás a kialakítandó feltételrendszerhez tartozik, s követelmény, hogy a minőségi teljesítményeket preferáló monetáris szabályozás minél hamarabb lépjen” — Magyar Nemzet, 1988. máj. 13.). — „A KGST monetáris rendszerének átfogó reformjával is foglalkoznak. A monetáris szférát nem lehet elkülönítve megreformálni” (Népszabadság, 1988. máj. 14.). Mai politikai, társadalmi és gazdasági életünk sok jelenségének, történésének megértéséhez elengedhetetlen előfeltétel politikai műveltségünk tudatos fejlesztése, színesítése, szakszókészletünk, szakmai nyelvhasználatunk bővítése, gazdagítása, még annak árán is, hogy egyre több idegen szakszó terheli egyéni szóhasználatunkat. A bemutatott szövegrészletekben szerepet vállaló monetáris, monetizál szavak azonban nem tartoznak ebbe a sorba, mert van pontos magyar megfelelőjük, és ezek feleslegessé teszik felhasználásukat. Ebből a rokon értelmű szó- és kifejezéssorból válogathatunk: pénzzel kapcsolatos, pénzforgalmi, pénzügyi, pénzértékkel összefüggő s a pénz-előtaggal szerkesztett számtalan szóösszetétel, a pénzzel összefüggő fogalmi és használati értékek megnevezésére. Szakmai körökben gyakran hallható a monetizál igealak is. Magyar megfelelője pénzzé változtat, egyértelműbb és közérthetőbb. Lehet, hogy egyesek szakszerűbbnek gondolják, de m: ebben az esetben is tudatosan és határozottan a közérthetőségnek adjuk az elsőbbséget. Dr. Bakos József